szerkeszti: 
Váry O. Péter
Játszd újra, Törzsöky
Háromszék, 2003-12-20
Nők iskolája Moličre keveset játszott vígjátéka — de kérdéses, hogy egyáltalán vígjáték-e? Kövesdy István víziójában kevésbé a szórakoztatás funkciója kerül előtérbe, inkább annak boncolgatása: mennyire nevelhető, alakítható a férfi társa, s birtokolható-e ez a ,,felnőtt, s most bamba, amilyennek kívántam” lény? A történet egyszerű: Arnolphe (Pálffy Tibor) húsz évig a világ elől elrejtve, férfiaktól gondosan távol tartva neveli-nevelteti Ágnest (Kicsid Gizella), formálja a saját képére (ily mód kicsit Istent is játszva), hogy majd számára az ideális feleség váljon belőle. Hermetikusnak szánt világa — Ágnessel csupán két inasa, Alain (Mátray László) és Georgette (Márton Lóránt) érintkezhet, tőlük azonban nem félti: bár neveik szerint egyikük férfi, másikuk nő, valójában nemtelenek, ezt kiemeli jelmezük is, de még inkább hangsúlyozza pompásan alkotott (és alakított) karakterük — azonban megsérül, Horace-nak (Kolcsár József), a jóképű fiúnak sikerül megkörnyékeznie a lányt. Innen kezdődik a darab moličre-i zsenialitással kifundált cselekménye, a hősszerelmes épp Arnolphe-ot avatja be a kettejük közt kialakuló szerelmi viszonyba, a féltékeny, Ágnest birtokának tekintő férfi, ki új életére olyannyira módszeresen készül, hogy nevét is Törzsökyre változtatja, így minden titkok tudójává válik — kis adalék isteni szerepének kibontakoztatására. Moličre azonban más véget szán hősének, rögeszmés vágya nem teljesülhet: sajátos fordulattal, a vígjáték szabályának megfelelően választja el Ágnest Arnolphe-tól. Csalódottan, kiábrándultan, egyetlen hű ,,társához”, a vízipipához menekülve fekszik tehetetlen, üres tekintettel a tükörbe veszve Arnolphe — és akkor megjelenik a színen egy kislány. Téblábol, felnéz rá. A következő áldozat lenne? De áldozat-e egyáltalán, és Ágnes áldozat volt-e? Ez a nyitottan maradt kérdés távolítja el a Kövesdy-rendezést a vígjátéktól: meddig tart a szerelem, mikor változik át a másik birtoklásának kényszerévé, helyes-e önmagunk kívánalmainak megfelelően átalakítani-átgyúrni a mellénk szegődött lényt — végső soron, szabad-e embernek Istent játszania?
Erkölcsi mondanivalóján túl az előadás egyebekben is eltér a vígjátéktól. Igazából a két mellékszereplő inas figurája komikus csupán, bár ők is inkább groteszkek. Megjelenésük, rajzfilmes túlzottságú ajakrúzsozásuk, esetlen mozgásuk, burleszkbe hajló jeleneteik révén mellékszereplőkből már-már főszereplőkké kívánkoznak. Arnolphe karaktere már kikívánkozik a vígjátékból, világa, az őt körülvevő és mindig hozzájuk menekülő fatörzs- és kéregtestű, fenyőtobozhajú ,,emberek” csoportja, de szerelmi vívódása, beteges féltékenysége, szánalmas-nevetséges egyénisége inkább tragikus hősre utalnának — ha egy-egy csodálatos gesztusával (mint amilyen az öngyilkossági kísérletének számolós jelenete) időnként vissza nem terelne a komédia felé. Hosszú monológjai azonban, jóllehet minden szava jellemének kiteljesedését szolgálja, fárasztóak. Az utolsó képsor gyönyörűsége, a tükör túloldaláról még utoljára sejtelmesen-elmosódóan előtűnő Ágnes alakja végképp eltávolít a vígjátéktól — de annál inkább hatásos. A túléléshez az emlékek segítenek csak.
