szerkeszti: 
Király Kinga Júlia
A szív mágnesessége
Részletek a Boldogtalanok próbanaplójából
Kisvárdai Lapok (fesztiválnapilap), 2004-06-20
November 19.
Viktor tegnapelőtt megkérdezte, nem volna-e kedvem próbanaplót írni. Szégyelltem bevallani, hogy nem tudom, vajon egyre gondolunk-e a műfaj kapcsán. Létezik-e egyáltalán olyan írástechnika, ami a magamba-fordulást és a magamon-kívüliséget úgy ötvözi, hogy valóban követhetővé váljanak egy előadás létrejöttének az állomásai. Úgyhogy könnyelműen és nagyvonalúan igent mondtam. Tegnap egyáltalán nem próbáltunk. Egy nap alatt kizökkentem. El is késtem, pedig nem szokásom. A precizitást úgy kellett magamra erőltetnem néhány évvel ezelőtt, amikor rájöttem, ebben a kisvárosban mindenki úgy szöszöl, mintha az örökélet birtokában lenne. Begyorsítottam tehát: futás félkész szöveget nyomtatni!
December 9.
Tegnap érkezett vissza Viktor. Próba nem volt, csak éjszakáig tartó vita erről a vajúdó munkapéldányról. Dobjuk el! – mondta, és bennem is megerősödött az érzés: el kell szakadni ettől a szövegtől. Aztán a kérdések kavalkádja: hát semmit nem jelent ez a szöveg nekünk? Azt sem, hogy ugyanúgy lógunk egymás életén, mint azok ott? Hogy eleve nem úgy szeretünk, ahogy kellene…
December 10.
Egyhuzamban próbálunk. Nem lehet leszakadni erről a történetről. Pedig eldobni készültünk belőle sokat. Róza és Vilma egymással szemben ülnek, és nem lehet róluk eldönteni, hogy sírnak-e, vagy nevetnek. Két kicsi nő. Törékenyek és szépek. Csak valahogy kívül vannak mindenen. Milyen gyakran érzi ugyanezt az ember, amit ők… Miért hazudnak, amikor a szöveg előkerül? Aztán kialakul: az indulat legalábbis, amivel Róza faggatja Vilmát. Vilma meghátrál. Vajon mivel lehetne feloldani? Minden mozdulata olyan, mintha azt álmodná, hogy porcelánból van.
December 11.
A tegnapi kezdőjelenetbe belép a Dajka és a Hentesinas. Az energia itt és most nem elhatározás kérdése. Kipontozunk minden replikát, így próbálunk. A Dajka nem szöveget mond, hanem szöveget tör, habogás az egész, nyögdécselés, bevállalja a megcsúfulást… A szentjánosbogár-rész gazdagodik. Mégis kellenek a Füst Milán-idézetek. Értem már, mért akart ez az ember egész életében hallgatni. Olyan furcsán túlbeszélte a lírát, hogy az már külön stílus. Elérkezünk Húber megjelenéséhez. Az összevert Húber úgy telepszik rá Rózára, hogy közben magatehetetlenül tűri a vetkőztetést. Szinte magától adódik a fojtogatás ebből. Az éjszakai próbáknak nincs idejük. Úgy vonulunk fel, belelkesedve még a délelőttől, mint az üdvhadsereg. Újra vesszük az 1–2–3-as jeleneteket, István bosszankodik, azt hitte, olyan lesz, mint reggel. De nem.
December 12.
A próbát a Vilma belépése előtti szeretkezés-jelenettel kezdjük. A korábbi konvenció értelmében Húbernak körbe kéne rajzolnia Rózát is, de valahogy odakeverednek a lavórhoz, és a vízben történik meg minden… Azon gondolkodunk, milyen szerelmeskedésre utaló cselekvést rejt még a víz? Lehet, hogy csak nagyon egyszerűen össze kellene kenniük egymást? A simogatásnál leheletnyivel erőteljesebb mozdulatokkal… sután, rutin nélkül? Lehet, hogy a rutintalanság a viszonyuk titka? A soha ki nem alakuló rutinoké? A verés formanyelve… milyen nehéz igazságot teremteni! A Vilma és Róza kettős átalakul, csak úgy magától, a tehetetlenségtől… a szöveg megint ellehetetlenít mindent… mi a baj ezzel a szöveggel? Húbert mosdatják… Marad – egyelőre – szöveg nélkül a jelenet. Csak Vilma mosdatja Húbert, Róza metszőn tekint rá, és szeme villanásával jelzi, hogy mi a következő mozdulat. Húbert-mosdatni tanítja Vilmát… aztán ez is megváltozik…
