szerkeszti: 
Urbán Balázs
Szóda, dinnye, halál
Kisvárdai Lapok (fesztiválnapilap), 2004-06-22
A Várszínház színpadára lépő nézőt csupasz tér fogadja. Az enyhén málló falak, rajtuk néhány krétafirka, a felkúszó csigalépcső, a ráccsal elválasztott hátsó helyiség határozzák meg a látványt. Bútor alig; csupán egy koszlott, ülésre, fekvésre egyaránt használatos heverőféleség. Nem tárgyak, hanem emberek vettetnek a térbe: az ágyon Húber és Róza, a rács mögött a gyermek, oldalt kuporogva az asszony, akire Róza a gyermeket bízta, s a többieket felülről, kényelmesen figyelve Sirma és segédje. Összezárva, összepréselve, mégsem együtt. Pontos megérzékítése ez a Boldogtalanok alapgondolatának és kiindulópontja Bodó Viktor rendezésének.
Füst Milán drámája jelentősen átalakul a marosvásárhelyi produkcióban. Bodó erőteljesen meghúzta a szöveget, átrendezte a szituációkat, megváltoztatta egyes szerepek hierarchiáját. A szövegben csak néhány sorban vagy utalásszerűen szereplő figurák jelentőségét megemelte. Sűrítette a cselekményt, s megszüntette a cselekmény idejének realitását. Felfokozott expresszivitás jellemzi a játékot, a tragikus feszültséget groteszk, komikus ötletek árnyalják. A felhevült szereplőket fentről Sirmáék néha szódával hűtik le. Máskor görögdinnye loccsan szét a földön. Húber a nőket krétával rajzolja körül; ezek az „alkotások” díszítik a falakat. Húber és Sirma sajátos kártyacsatákat vívnak: az elszórt lapokat a földről szedik fel. Róza haláltusáját vívó gyermeke (akit felnőtt szereplő játszik) a rács mögött szenved, sikongat, a reá vigyázó asszony kétségbeesetten próbál artikulálni. Beck felesége pillanatok alatt Húber vonzása alá kerül. Ezek az ötletek, játékok természetesen nem közvetlenül a szövegből indulnak ki, de nem függetlenek attól. Az előadás jelentőségét éppen az adja, hogy miközben eltávolodik a Füst Milán-i szövegtől, s olyan színházi nyelvet alkalmaz, amely alapvetően tér el a játéktradícióktól, ezzel a nyelvvel lényegében azt az életérzést, létállapotot jeleníti meg, melyet maga a dráma is.
A játék lendülete, a tragikus és komikus színek gyors, villódzó váltakozása kizárja az egyneműséget, ám az atmoszféra ereje mégis meghatározó: a lét e szűkös teréből lehetetlen kilépni. Ezzel persze a szereplők többsége nem is próbálkozik; Húber és Róza előtt pedig a történet végére az összes kapu bezárul. Zayzon Zsolt, Tompa Klára – és a Vilmaként e színpadi változatban kevesebb lehetőséget kapó Lőrincz Rita – játéka annyiban tér el a többiekétől, hogy a cselekmény sodrában is érzékeltetniük kell a kitörés szándékát, az ennek képtelenségére történő fokozatos ráébredést, majd az ebből fakadó frusztrációt. A többiek az akár a főszereplők lehetséges sorsváltozataiként is értelmezhető figurákat formálják expresszíven, elemelten. Az alakítások színvonala ugyan nem egészen egységes, a játékstílus viszont az; a színészi összteljesítmény a kisebb problémák, döccenők, helyenkénti erőtlenebb megoldások ellenére is meggyőző.
Vannak problematikusabb pontjai is az előadásnak, ezek egy része egy-egy élesebb tempóváltáshoz, kevésbé szerencsés poénhoz kötődik, másik része a térszervezéssel függ össze (vendégjátékról lévén szó, ez nehezebben megítélhető; mindenesetre nem egyszer éreztem úgy – a legnyilvánvalóbban abban a jelenetben, amelyben Róza megpróbálja Vilmát a gyilkosságra rávenni –, hogy fontos dialógusok kerülnek a tér hangsúlytalan pontjaira). Ezek jelentősége azonban elhanyagolható ahhoz képest, hogy Bodó Viktornak és a társulatnak sikerült a darabhoz kapcsolódó játéktradíciókat felülírva, azoktól élesen elütő színházi nyelvet alkalmazva, érvényes és szakmai szempontból is sikeres előadásban megjelenítenie a Boldogtalanokat.
