HAMLET

Tompa Andrea

A színpad foglyai

UP Fest Magazin, 2008-12-00

Az Európai Színházi Unió 17. Fesztiválja

Befele, a történet belsejébe, kiismerhetetlen bugyraiba, az emberi kapcsolatok és tudat mélyére – ide fog leásni ez az előadás, ezt ígéri a címe. S aki tiszteli a színházat, nem a műsorfüzetből készül fel és nem annak tudásával ül be a nézőtérre, hanem szűz nézőként, a „mit sem tudás” kíváncsiságával, ártatlan odaadással. Hogy a történet és az ember – együttesen: a szív –, azaz az előadás megszólaltassa és feltárja önmagát.

A közvetlenség, amellyel az előadás és a játszók megszólítanak, amikor a félhomályos nagyterembe lépünk, azt sejteti, felesleges is „készülni”: minden a maga nyers pőreségével jut el majd a nézőhöz. Az indítás: magas cé. Két, sőt három magas cé, amelyet ez a három játszó rendre kiénekel. Vásári árusok kínálják harsányan termékeiket, „Patata! Patata!”, kiáltozzák, és megtanulták hozzá a mi „krumpli” szavunkat, mellé „Carne! Carne!” jár, dalolnak, rikoltoznak, pergetik az „r”-eket és beszédtechnikai bravúrokat mutatnak be szegény krumpli szavunkkal. A civil nézők és a színháziak lassan elfoglalják a termet, jókedvre deríti őket a fogadtatás. Az egyik színész körbejár még a széksorok közt, dallamos nyelvén kínálgatja a „carne”-ját, néhány csinos miccset, nem túl erőszakosan és ügyelve arra, nehogy valakinek kedve támadjon hozzá, aztán visszamegy a színpadra, hogy soha többé senki ne jöjjön le közénk. Az olasz commedia nagyszájú játékosai, Emiliano Brioschi és Giovanni Prisco – mert az indítás máris egy színházi hagyományt elevenít fel – olyan közvetlenül tudják megszólítani a nézőt, hogy máris egy közösségben érezhetjük magunkat, azt hihetjük, hogy ott vagyunk, az olasz piactéren és természetesen tudunk olaszul. Bár az előadáson hibátlanul működő (!) kétnyelvű felirat segít a nézőnek, a közvetlenség és a tiszta, jól artikulált színészi beszéd (szinte jobban értem őket, mint két estével korábban anyanyelvi beszélőimet) mutatja: ez a színház elsősorban kommunikál. És valóban az előadás első része folyton kibeszél a színpadról, mint dicső őse, a vásári színjáték, amelyben muszáj volt valami módon, a színészi játékkal izgalmaival, a történet fordulataival lekötni a bámészkodó, összesereglett nézőt, különben az odébb áll. De mi már egy megreformált térben vagyunk, ahol a néző csak sebtében, szünetben szokott elsomfordálni.

Történetcserepek következnek, kis miniatűrök, amelyben egy nagyszerű színésznő, Simona Malato oly lenyűgöző, groteszk, kissé harsány és szemtelen egyszerűséggel mesél egy temetésről egy láthatatlan figurának – amely temetés természetesen nem a gyász, hanem az emberi hiúság vására –, hogy amikor felajánlja, még egyszer szívesen elmondja, hogy s mint esett, a néző is reménykedik, hogy ismét hallhatja, még jobban kiszínezve, még nevetségesebbre pingálva az élő, emberi résztvevők gúnyrajzát.

A történetmorzsák önmagukban megállnak, meg is állnának, míg a néző el nem kezd keresni valami vezérfonalat, kapaszkodót – dramaturgiát mondhatni –, amely mindezt összeköti. Mert egyszer csak az amúgy hatásos színészi játék sem lesz képes tovább cipelni a hátán az előadást. A vásári elemek még vissza-visszatérnek hírnöki alakban, amikor a színésznő nyakába akasztott bábok segítségével mesél (és szól „le” a nézőhöz). Aztán lassan a színpad végképp magával kezd el beszélni, lemond a nézőről – nemcsak a szó legszorosabb értelmében nem beszél „ki” hozzá –, de valami olyan összerakhatatlan történetet kezd el reflektálni, hivatkozni, utalni rá, ami a néző számára tökéletes homályban marad. Zavarosan és bizonytalanul sejthető, hogy egy gyilkosságról van szó: de hogy ki, miért, ki ellen, hogyan követte el, mi a jelentősége, mi következik ebből, arra nincs válasz. (Itt segítene a színlap, de nem, azért sem idézem be.) A szerző-rendező, Giuseppe Massa egy olyan hagyományhoz nyúl, a közösségi drámaírás hagyományához, amelyben író, rendező, de akár színész is egy személy; szerzői szöveg születik tehát, ez az egyszerre a nagyon ősi és nagyon kortárs forma, vásári színjáték és posztdramatikus színpadi textus; ez utóbbi meglehetősen idegen e tájakon. Minimalista előadása, mely mindössze jelzésszerű eszközöket, díszletet használ, végül saját úgynevezett eszköztelenségének foglyává válik. Az előadás második része, amelyet két fogoly párbeszéde dominál, már szó szerint és szimbolikusan is fogság: a két figura „börtönét” két szék reprezentálja, fárasztó hajszájuk kezdődik ezzel a jelzésszerű kellékkel. Minden üres konvenció már, olyan egyezmény, amelynek játékszabályai nem ismertek. A szerepösszevonások, a ki kicsoda, olyannyira összemosódott, hogy jelentését sem keressük. Fogalmunk sincs, hogy ki volt a vásári kikiáltó és mi köze, ha egyáltalán a későbbi figurákhoz.

Mert addigra az előadást a néző (recenzens) elengedte. A cserepekből összerakandó – talán retrospektíven mesélt? – történet eleinte még színes, aztán egyre érdektelenebb hulladékká vált szeme előtt, a színészi munka pedig, bármennyire erős is lenne, nem pótolja azt, ami nincs: a játék tétjét. Nem a dolgok belsejébe haladunk, hanem messziről körzünk valami kivehetetlen felett, amit nem tudunk megragadni, idegen marad, egy távoli dialektus – mely egyébként az előadás második felében felbukkant, számunkra megfejthetetlenül, amikor az egyik figura erős dialektusra váltott, úgy hangzott, mintha portugál lenne. Ha ez vásári komédia volna, a néző rég szétszéled, elszivárog a piactérről. De mi udvarias (és őszintétlen) nézők, kivárjuk a végét.