szerkeszti: 
Tompa Andrea
Hommage a la szalonna
Színház, 2004-04-00
Ionesco fontos szerző Kolozsváron. A kopasz énekesnő Tompa Gábor rendezte előadása terelte a magyar színházi szakma figyelmét a rendszerváltás után a kolozsvári teátrumra, amely ezzel a produkcióval sikeres európai turnét tett, és számtalan díjat nyert. Néhány év múlva a színház életében meghatározó szerepet játszó rendező, Vlad Mugur Budapesten is vendégszerepelt Székekjére kaptuk fel (ha felkaptuk) a fejünket. Ezúttal ismét Tompa rendezett Ionescót, a Jacques vagy a behódolást; egy olyan darabot, amely megírása (azaz 1950) óta elsősorban az alternatív és amatőr színházakat érdekelte; egy olyan társulattal, amely mostanában visszanyerni látszik régi (rendszerváltás körüli) fényét, tehetségét, csapatszellemét; egy olyan színházban, amely művészi szempontból az elmúlt évadtól fogva ismét magára talált, s olyan, korábbi önmagához méltó jelentős előadásokat hozott létre, amilyen a Silviu Purcárete rendezte Pantagruel sógornője vagy a Doktor Faustus.
Ionesco "naturalista színművének" - egyébként valamennyi darabjának - színre állítása lehet realista, és lehet stilizált. A dilemma az írónak abból az utasításából ered, hogy az ő darabjait realista felfogásban kell színre vinni. A kétféle értelmezés ma is megjelenik a színpadon. Például Ascher Tamás legutóbbi A kopasz énekesnő- és A lecke-rendezése a Madách Kamarában a realista játékmódot követte. Tompa Gábor első Ionescója viszont végletekig stilizált volt, a szereplők marionettbábokhoz hasonlítottak, a szinte automatizált játékot Tompa azzal hangsúlyozta, hogy az előadás végén visszapörgette az egészet, azaz fordítva és gyorsítva újból előadta a darabot. A Jacques stilizációja első látásra A kopaszéhoz hasonló, de csak részben. Miközben az előadásban nyoma sincs a szerző által alcímben jelzett naturalizmusnak, legalábbis annak, amit eddig így tituláltunk, mégis eleven, hús-vér figurákat látunk a színpadon, vagyis az élet legsűrűjébe kerülünk. Mert itt aztán minden csupa sűrítmény, egy-egy gesztus, hang, nyelvöltés vagy egy harisnyatartó hivatott arra, hogy jellemezzen embert és élethelyzetet. Stilizáció ez a javából, ha stilizáción azt értjük, hogy a színpadot és a játékot nem borítják el a felesleges részletek, hanem a részletgazdagság minden mozzanata célirányosan és gazdaságosan tör a lényeg felé. A színészek nem tesznek úgy, mintha, mintha utánoznák az életet, a a színpadon mégis élet van - furcsa, bizarr, sokfejű élet. Leegyszerűsítő, beskatulyázó és címkékben fogalmazó színházi szókincsünk - realizmus, naturalizmus, stilizáció - megbukik e vizsgán.
A kolozsvári Jacques láttán a míves az első jelző, amely az ember eszébe jut: díszlet, jelmez, kellék, maszk, smink, az előadás egész szcenikája kifinomult, precízen megvalósított, miközben látványos, szép és még absztrakt dimenziói is vannak; a zene és a koreográfia pontos és visszafogott; a színészi munka pedig összehangolt, homogén stílust teremtő. Mert stílus az van. Bartha József méregzöld szobadíszletet tervezett, melynek hátsó fala befőttesüvegekbe rakott csírázó krumplikból áll. A szerzői utasítás szerint a szoba: "szürke", "komor", "rendetlen", "piszkos", "kopott", "mindennapi". Bartha díszlete mindennek ellentéte: színes, ragyog a befőttesüvegektől, egyenesen fényűzőnek hat. Ionesco szerint a jelenet végére "akváriumszerűvé" kell lennie a szobának; ezt a zöldes fényben úszó üvegek is teszik. A fal egyetlen dekorációja egy tábla szalonna, olyan, mint egy festmény vagy kisplasztika. Mindez pontosan érzékelteti, hogy az a világ, amelybe belecsöppentünk, milyen értékeket képvisel. A szalonna művészi alkotássá, fétissé lényegül, akárcsak a csillogó üvegekbe rakott krumpliszemek. Az evés, a fogyasztás szentélyébe érkeztünk. A krumplis fal az előadás során üvegpalotává válik, oly remekül világítja meg a díszlettervező vagy a rendező. Mert a történet szerint Jacques, az elcsatangolt fekete bárány, akkor hódol majd be, amikor a család kétségbeesett rimánkodására végre kijelenti: igenis szereti a szalonnás krumplit. Ami Ionesco, a polgári lét e nagy show-manje nyelvén annyit tesz: tietek vagyok, elfogadom értékeiteket, és eszerint fogok élni. Ezután lendülnek csak igazán támadásba a szülők, és kényszerítik behódolni, azaz nősülni gyermeküket.
A két, ivadékai által összekötődő család, Jacques-ék és Roberte-ék szürkés-zöldes színekben pompáznak (Carmencita Brojboiu remek jelmezeit, később maszkjait viselik), sminkjük is zöldes árnyalatban játszik, mintha a zöld klorofilt, tehát életet sugalló falak közt ők maguk lennének a penészes, málló, rothadó élet. Elegánsan szakadt és irreálisan polgári ruháik hajlataiból, varrásaiból azonban kitüremkedik némi prém vagy toll, egyikőjük sapkájának egyenesen nyuszifülei vannak. Van ebben valami állati, amit mintha bőrükként viselnének, és csak véletlenszerűen kandikálna ki itt-ott. Sőt, egyeseknek a kabátbélése is "játszik": a Csíky András és Panek Kati alakította házaspár zakóbélésén szúrós fogazatú rajzolt cápák úszkálnak. A figurák eleinte embernek tűnnek, de hamarosan állatokká válnak. A mozdulatlan nyitó képben a szereplők, a "család" vörös textillel letakart ágyat állnak körül, melyben unott, flegmatikus, szürke képű alak ül; mindannyian napraforgó magot esznek némán, a szétköpködött maghéj hangosan koppan a padlón. Az előadás során, amikor e kép majd "visszafele" értelmeződik, már nem úgy gondolunk a szereplőkre, mint szotyizó emberekre, hanem mint szőrös-tollas állatokra.
A közeg s a benne létezők egyszerre valóságosak és irreálisak. Minden mozzanatban jelen van a hétköznapi és a rendkívüli, az általános és az egyszeri, a leírójelleg és a lényeg, a naturalizmus és a stilizáció. Ilyen a vörös bársonnyal letakart ágy is (mellesleg ez a vörös szín finoman és jelzésszerűen szinte minden jelmezen is felfedezhető; lásd, mit jelent a míves jelző). Ezen fekszik a dacos "gyermek", Jacques (Hatházi András). A neki felkínált, előbb két-, majd háromorrú menyasszony szülei - igazi színpadi varázslatként - kézrátétellel, mintegy energiát sugározva emelik fel előbb az ágyat, majd a fejtámláját. Jacques-unk pedig engedelmes, gyermeki csodálkozással tűri a játékot.
Tudjuk: Ionesco főszereplője a nyelv, Tompa értelmezése szerint a színházi nyelv, amelynek minden részletében ott bujkál az ellentmondás ördöge. A tárgyaknak, az embereknek, a maszkoknak csupán felszíni pragmatikus valóságuk és célszerűségük létezik, de mindig láthatóvá válnak a mélyükön lakozó őrületek és ellentmondások. Az ágy pedig csodás módon magától felemelkedik, mert a szülők minden áldozatra képesek gyermekeik boldogságáért.
Kolozsváron a szöveg is míves, amelyet hallunk. Bognár Róbert fordítását a rendező Visky András dramaturggal együtt jól megdolgozta. Nem kis feladat a színészeknek ezt a szöveget elmondani (olykor fenn is akadnak rajta, és persze mi is): a szófacsart képzavarok, bődült hülyeségek, freudi elszólások (látszata) egy polgári mód agyalágyult világot hivatottak jellemezni. A színészek olykor mintha lassan kapaszkodnának fel egy-egy bonyolult nyelvi-logikai csavar mentén, hogy aztán könnyedén csússzanak le a csattanó poénon. A szöveg humora hol intellektuális magasságokban lebeg, hol testi mélységekbe ereszkedik; mindenki ízlésének és műveltségének megfelelően szórakozhat.
Mert szórakozni lehet, eleinte nagyon, de mire túlságosan belemelegednénk, a rendező a szerzővel együtt megállj!-t parancsol. Míg az előadás elején felülről (kívülről) nézzük és röhögjük ki a családi jeleneteket, a behódolt Jacques szerelmi mámora során lassan belül kerülünk a szereplő világán. Roberte I., a leendő menyasszony, csúnya, kétorrú maszkot viselő lány, de amikor a renitens Jacques kijelenti, hogy neki ez a lány nem elég csúnya, és háromorrú kell, azt is megkapja: szürreális, háromarcú, már-már mitikus lényt hoznak elé. A közöttük lejátszódó, vágtaszerű szerelmi jelenet végére Jacques-on metamorfózis megy végbe: állattá változik. Madárfejjel és hadvezérhez illő pózban páváskodik. Akárcsak mindenki az ifjú pár körül. A család minden tagja maszkot visel, fejét szakadozott mozgással járatja körbe, mint ama bizonyos kapirgáló szárnyasok, akikre már a nyitó jelenetben is felfigyeltünk. S ahogy az elállatiasodott lények szembenéznek velünk, érezhetjük, hogy ezek bizony mi vagyunk. És tényleg: a hátsó ajtó helyén álló tükörben magunkat látjuk.
Az előadás aduja - túl rendezésen, szcenikán - az erős és egységes játékstílusra képes, több korosztályt felvonultatni tudó társulat, amely létrehozta. A Jacques hódolat ugyan a színház nagy öregjei előtt, ám a csapatnak ismét vannak erős, ígéretes fiatal tagjai. Senkálszky Endre - mellesleg jelenleg a leghosszabb ideje pályán lévő művész magyar színpadon - nagyon pontosan alakít. Boér Ferenc erélyes és figyelmet követelő apafigurája méltó folytatója korábbi Ionesco-alakításának (felfele kunkorodó bajsza is egyik előző Ionescójából van átörökítve). Csíky András finom humora kiapadhatatlan. Panek Kati nagyon ismeri e stilizált játéknyelvet (Mrs. Smith-ként is kiválót alakított). A vendégként fellépő Mende Gaby ugyan kevésbé nevelkedett e színpadi nyelven, de engedelmes, irányítható színésznek bizonyul. Borbáth Júlia szép torzra rajzolja drámázó anyafiguráját. Kézdi Imolának ezúttal is jelenléte és kamaszenergiája van, de stilizálni még csak most tanul. Hatházi Andrásnak jól megy a flegmatikus bohócszerep, bár az ő szerepe a többiekénél bonyolultabb, a váltás-változás (behódolás!) nincs eléggé kidolgozva, a két figura nem válik láthatóan szét. Végül pedig a legfiatalabb színész, a jó mozgású, pontos, mindvégig maszkos Albert Csilla ígéretesen illeszkedik e társulatba. Mert itt bizony társulat van.
