HAMLET

Urbán Balázs

A monológ halála

Csáth Géza: A Janika

Színház, 2007-08-00

Mintha Bérczes Lászlónak túl sok kényszerű kompromisszumot kellett volna kötnie, s a lavírozás bizonytalanságai közepette fokozatosan kicsúszott volna kezéből az előadás.

Pertics Jenő nagymonológja, melyben a fájdalom, a gyász, a megcsalatás veszteségét a lehető legtermészetesebb embertelenséggel hárítja el magától, minden bizonnyal a magyar dráma legfélelmetesebb, legkegyetlenebb sorai közé tartozik. A Janikát, ha nem is kizárólag, de főként ezért érdemes bemutatni; ha nem sikerül felszikráztatni a szöveg megrázó, felkavaró, ugyanakkor keserű mosolyra, szánalomra is késztető tragikomikumát, kevés tétje marad az előadásnak.

Csáth Géza darabja másról is szól persze, de jóval kevésbé originálisan: a megfagyott, mozdíthatatlannak látszó érzelmi kapcsolatok, a „minden megy tovább, mintha mi sem történt volna" problematikáját, a pénz hatását az érzelmekre és az emberi önérzetre előtte és utána is feldolgoztak többen – erőteljesebben, egyértelműbb drámai tehetséggel. Hiszen A Ja¬ni¬kából is látszik, hogy Csáth nem született dráma-író: csüggesztően elnyújtott az expozíció, érdektelenek, egydimenziósak az epizódfigurák, a konfliktus jóval hamarabb nyilvánvalóvá válik a néző, mint a szereplők számára. Hanem a temetés utáni vacsora fojtott némasága, a szereplők ügyetlen mellébeszélése, majd a két férfi dialógusképtelensége s a Per¬tics¬ből kibukó, már említett monológ – a lélektani ábrázolás (eredeti megfigyeléseken nyugvó) kivételes remekléseinek sorozata.

A mindenkori rendezőnek így két fontos feladata van. Részint mindent ki kell hoznia ebből a nagyjából félórányi remeklésből, megéreztetve a társas magány fájdalmát, a kisszerűség komikumát, s intenzíven, de didaxis nélkül prezentálva az átlagember minden számító rosszindulattól mentes, ösztönös aljasságát, embertelenségét. Másfelől meg kell próbálnia gördülékenyebbé, élvezetesebbé tenni a korábbi jeleneteket, esetleg el¬mé¬lyíteni, átformálni a mellékszereplőket – anélkül persze, hogy ezzel tovább nyújtaná az expozíciót. A szatmárnémeti elő-adás vendégrendezőjének, Bérczes Lászlónak sem egyik, sem másik feladatot nem sikerült maradéktalanul meg¬¬oldania. Az előbbit roppant nehézzé maga a főszereplő teszi. Czin¬tos József szakmai kvalitásairól aligha kell részletesen írni: különleges formátumú, erőtől duzzadó, roppant intenzív színészetét az utóbbi másfél évtizedben nemcsak a határon túli, de a budapesti közönség is megismerhette. Em¬lé¬kezetes alakításai általában a robusztus, egy tömbből faragott, jelentős színészi energiát igénylő szerepekhez kapcsolódtak. Ám A ¬Janika és Pertics Jenő más világ. Itt éppen az árnyalatoké, a fokozatos építkezésé, az ambivalenciáé, a tragikus és komikus pillanatok vál¬togatásáé a főszerep. Ehhez képest Czintos már első belépésekor beront a színpadi térre, meg sem várva, hogy a csengető Perticsnek a szobalány ajtót nyisson. Mintha áttörte volna a falat – s ez nem irónia, hanem olyasvalami, ami az alakítás egészével kapcsolatban elmondható. A színész hatalmas lendülettel, de jórészt árnyalatok nélkül, egyértelműen a szerep komikus síkját preferálva formálja Pertics alakját. A nagy¬monológ sajnos jobbára bohózati tónusban elővezetett színészi magánszámnak érződik. Ezáltal súlyosan csorbul a játék tétje, értelme, nem jön létre az az összetett, egyszerre röhejes és megrázó tragikomikus hatás, mely a mű legfőbb értéke.

Bérczes helyenként mintha azzal kísérletezne, hogy Czintos eszközeihez igazítsa az összképet; néhol komikusabbra, sőt bohózatibbra hangolja az expozíciót is (a magam részéről legalábbis a két vizitáló orvos alakját csak ebből a nézőpontból tudom értelmezni), ám A Janika mégsem prezentálható bohózatként, így az előadás többnyire csúszkál a különböző interpretációs lehetőségek között. Lőrincz Ágnes visszafogottan, realisztikus eszközökkel és különösebb intenzitás nélkül játssza Perticsnét. Rappert Gá­bor eleinte kissé karikírozza Boér figuráját, majd természetesebb tónusra vált, s ekkor jóval többet sikerül megmutatnia a házibarát jellemének ambivalenciájából, nagylelkűségéből és kisszerűségéből, erejéből és opportunizmusából. A mellékszereplők különböző zsánereket próbálnak kibontani, hol komikusabb, hol drámaibb tónusban, általában a pillanatnyi helyzet szülte legkézenfekvőbb megoldásokat alkalmazva.

Ám nemcsak a széttartó színészi energiák miatt érződik stilárisan eklektikusnak az előadás. Sárkány Sándor kispolgári eleganciát tükröző lakást gondolt el. Hogy ennek falai átderengenek, átlátszóvá válnak, az némi – Csáthtól abszolút idegen – rendezői szentimentalizmussal magyarázható, hogy e falak amúgy is igen koszlottak, annak okát pedig inkább a szatmárnémeti színház, mintsem a Pertics család anyagi helyzetében kell keresnünk. Arra azonban, hogy Per­-ticsné miért viseli a temetés után is, gyászruhája alatt, az első jelenetben felhúzott piros cipőt, semmilyen magyarázatot nem sikerült találnom. Mintha Bérczes Lászlónak túl sok kényszerű kompromisszumot kellett volna kötnie, s a lavírozás bizonytalanságai közepette fokozatosan kicsúszott volna kezéből az elő-adás. Merthogy az általam a Bárkán látott bemutató né­hány erősebb színészi pillanata és találóbb ötlete ellenére sem tűnik többnek egy elnyújtott, kicsit zavaros, unalmas, túlságosan poénra játszott tragikomédiánál. S noha A Janika távolról sem remekmű, en­nél azért bizonyosan több lehetőséget tartogat.