szerkeszti: 
Horváth Andor
Szoba, lakókkal – 1., 2.
UP Fest Magazin, 2009-02-00
Az Európai Színházi Unió 17. Fesztiválja
1.
A franciáknál ritka az Amédée keresztnév, egyébként nálunk, magyaroknál is az. Mozartot juttatja eszünkbe, akinek második keresztneve. Megválasztása Ionescónál alighanem iróniát sejtet: Istentől kedveltnek nevezi azt, aki szemünk láttára súlyos megpróbáltatáson megy át. Ugyanezt sejteti a főszereplő vezetékneve is. Buccinioni a becsületes neve. Csengése korzikai vagy olasz eredetre vall. Szokatlan, ha nem is éppen különös.
Vannak Ionescónál nagyon egyszerű nevek (Smith a Kopasz énekesnőben, Bérenger az Orrszarvúban) és vannak furcsák, eredeti hangzásúak, amilyen ez is.
A színdarab címe kétértelmű. Amédée ou comment s’en débarrasser – Amédée avagy hogyan szabaduljunk meg tőle. Kitől kell megszabadulni? Lehetne maga Amédée, de mégsem ő az, hanem a másik szobában terpeszkedő hulla, amely szüntelenül növekszik. (Egyébként a „se débarrasser” ige sokféle értelmű. Kidobni, eltakarítani, lerázni, elhagyni – efféléket jelent. Eltávolítani, ami útban van.)
„Színművem főképpen a házaspár drámája – nyilatkozta Ionesco az 1954-es bemutató előtt. (Lábjegyzet: Eugène Ionesco: Théatre complet. Gallimard, 1991. 1572. o.) – Realista, de szokatlan eszközökkel és különös elemekkel kezelt dráma, amilyen a szörnyűséges szereplő, aki e két lény között a maga anyagiságában valamiféle eltávolíthatatlan szellemet (génie irréductible) képvisel: a szerelemre való képtelenségüket, amelynek kétségtelenül valamiféle rejtett bűntudat az oka”.
A mű – és persze a Roger Planchon rendezte előadás is – ezek szerint a párkapcsolat vagy a házasság válságának nem-hagyományos, hanem burleszk vagy abszurd eszközökkel történő megjelenítése. A „konfliktus” komoly, a helyzet „fantasztikus”, a szöveg viszont mindvégig szabadon lebeg a hétköznapiság és a rendkívüli, a bohó játékosság és az ijesztő különösség regiszterei között. Ezek között kell az előadásnak úgy egyensúlyoznia, hogy komolyságát elveszítve ne merüljön el a képtelenben – mert azzal megszűnik valódi tétje –, ám ne is rekedjen meg a komolyságnál, mivel akkor visszaesik a „polgári dráma” műfajába, amelyet szövege valójában szétfeszít és részben parodizál.
Planchonnak úgy sikerül ezt az egyensúlyt megteremtenie, hogy magukat a szereplőket is „lebegteti”. Szinte táncolnak a színpadon, folytonos sürgésük-forgásuk, fürge lépteik sietős, könnyed súlytalanságba emelik a szöveget, amely ezáltal „rábeszél” az egyébként komor valóságra, hogy tudniillik ott van a szomszéd szobában a hulla, tulajdon közös múltjuk nemcsak ellenálló, de terjeszkedő emléke, amelytől nem tudnak szabadulni.
„Ha megbocsátott volna nekünk, nem növekedne tovább. De miután folyvást növekszik, azt jelenti, hogy még követel rajtunk valamit. Még mindig haragszik ránk” – hangzik el a darabban.
Olyan darab ez – vallotta be Ionesco –, amelynek nincs kimenetele (issue). „A szereplők logikája és igazsága szerint ennek így kellett volna folytatódnia a végtelenségig – a teljes fulladásig”. (Lábjegyzet: uo. 1578.) A hulla tovább növekedne, a házaspár helyben maradna, holott az lassan lehetetlenné válik, és így tovább. Megoldást kellett találni, miközben nincs megoldás. Ezért kell a darabnak az álomszerű fantasztikumban végződnie: Amédée elszáll, vagyis eloldja földi kötelékeit, s végre szabadon lebeg múltja – az elviselhetetlen – fölött.
•
2.
A Teatro da Rainha művészei Herbert Achternbusch Ella című színművét adták elő Fernando Mora Ramos rendezésében.
Komor, vigasztalan látvány, szöveg és játék. Ha csak a szemünkre hagyatkozunk: egy lakás belső tere tárul elénk két szereplővel: egy anyával (akit férfiszínész alakít) és leányával (fiával?). Mindvégig csak az anya szavait halljuk, a fogyatékos gyerek (egy idősebb színésznő játssza) némán ül egy karosszékben, azt sem tudjuk, érti-e, ami elhangzik. A játék végén azonban megmozdul, földre rogyott anyja testére hajol, és fájdalmas kiáltást hallat.
Ella saját élettörténetét meséli, kapkodó, önismétlő, felhevült szavakkal, mindvégig értelmesen, de rögeszmésen, tele vádló keserűséggel. Verték egész életében. Ütlegek között nőtt fel a családban, ütlegekben volt része férje mellett, és mindenütt, ahová boldogtalan élete vetette: az elmegyógyintézetben és a börtönben. Nem tett semmi rosszat, vele azonban folyton-folyvást rosszul bántak, mintha arra teremtetett volna, hogy mások brutalitásának tárgya legyen. Szövege nem patetikus, nem felajzott, inkább értetlenül és szomorúan darálja földi kálváriájának igencsak egyforma epizódjait.
Az előadás igazi bravúrja nem is az egyébként remek szövegmondásban rejlik, hanem a színpadi mozgásban. A főszereplő a szűkre szabott térben megállás nélkül tesz-vesz – legfőbb, szinte egyedüli ténykedése: kávét főz – csoszog, pörög, hajladozik, keres, hol kapkodva, hol ráérősen végzi a dolgát. E látvány valójában azért annyira elszomorító, mert aminek – mint minden látszólag céltudatos cselekvésnek – az értelmes létet kellene tükröznie, itt az üres és gépies tevés-vevésben csak mímeli az értelmet és a létezést.
Aligha kell e történetben bármiféle rejtett vagy átvitt jelentést keresnünk. Egyszerűen arról szól, hogy vannak (voltak) életsorsok a 20. században (a történet a második világháború éveiben játszódik), amelyek, anélkül, hogy kifejezetten vérfagyasztóak lennének, megrázóan, felháborítóan embertelenek.
