szerkeszti: 
Urbán Balázs
Yvonne meg a többiek
Színház, 2008-09-00
Bocsárdi László színes, gazdag, a különböző hatáselemeket hallatlan magabiztossággal alkalmazó, ambivalens értelmű, igen erős előadást rendezett Gombrowicz drámájából.
A Vendégségben Budapesten előadás-sorozat keretében tartott májusban „miniévadot" Pesten a Tamási Áron Színház. Három erősen eltérő karakterű előadást láthattunk; az egyik kortárs monodrámából, a másik Steinbeck műveiből, a harmadik Gombrowicz mind gyakrabban játszott félklasszikusából készült. Utóbbi kettő rendezője az erdélyi színházművészet két meghatározó alkotója, a Sepsiszentgyörgyön több év után ismét dolgozó Barabás Olga, illetve a társulat vezetője, Bocsárdi László.
A Ruszuly Éva által előadott Júlia abban az értelemben nem klasszikus monodráma, ahogy mifelénk érteni szokták; vagyis nem olyan kollektív alkotás, mely abban különbözik a többitől, hogy csupán egyetlen szereplője van. Itt az előadás megalkotója maga a színész; ő dolgozza ki a szövegváltozatot, álmodja meg a díszletet, a jelmezt, s rendezi önmagát. (Hogy ki mennyi segítséget igényel vagy kap, nyilván változó.) „Egyéni műsornak" nevezik az ilyet, s nem ritka vizsgafeladat az erdélyi főiskolákon: a kisvárdai fesztiválokon néha „csokorba kötve" is láthatók az elkészült produkciók. Az, hogy Ruszuly Éva előadása a sepsiszentgyörgyi repertoárra került, nyilvánvalóan önmagában is elismerést jelent. Ami nem véletlen, még akkor sem, ha a produkció azért hagy maga után némi hi-ányérzetet. Visky András monodrámája a kollektív és személyes XX. századi történelem egyik fájóan tragikus részét bontja ki egy asszonyi sorson keresztül. A forma a visszaemlékezésé, az egyes jelenetekben viszont ritka erővel és sűrűséggel épülnek meg a drámai szituációk. Az előadásnak elvben a jelen idejű megélés és a múlt idejű felidézés végletei között kell csapongania. Ami némileg csapdahelyzet: ha az előbbi igazán erős és szuggesztív, azzal az utóbbi erejét gyengíti. Hogy létezik-e ennek az ellentmondásnak látványos feloldása, nem tudom (a jó hírű kolozsvári előadást, melyben Szilágyi Enikő játszotta a szerepet Tompa Gábor rendezésében, sajnos nem láttam), Ruszuly Éva mindenesetre az egyszerűbb utat választja: gyakorlatilag lemond a múlt időről, s az igen erősen meghúzott darab dramaturgiai csúcspontjaira koncentrálva a megélésre helyezi a hangsúlyt. Erőteljes, szuggesztív, helyenként magával ragadó, még- is, kissé túlcsorduló a fiatal színésznő játéka. Ami alighanem összefügg azzal, hogy a kicsontozott szöveg maga is érzelmesebbé, ugyanakkor egysíkúbbá s némiképp didaktikussá válik, s nem jön létre a mű rétegei, idősíkjai közti feszültség. Ám a színészi tehetségről, a színházi fantázia képességéről (igen jól használja a színésznő a puritán, szimbolikus erejű díszletet) a játék mindenképpen meggyőz.
Barabás Olga hosszabb idő után tért vissza Sepsiszentgyörgyre – az utóbbi időben főként a Marosvásárhelyi Ariel Színházban dolgozott. Több jelentős elő-adást hozott létre epikus anyagból kiindulva, a szerepeket a játszók személyére formálva. Hasonló kiindulópontja lehetett a George és Lennie-nek is, mely Steinbeck műveiből, elsősorban persze az Egerek és emberekből készült. A híres kisregény többnyire jól megírt, szentimentális dráma formájában érkezik a színpadra, általában jelentős közönségsikert aratva. A Barabás-féle adaptáció megkísérli lekaparni a rászáradt szirupot a szövegről, s a regényekből vett motívumok segítségével széles horizontot, tág hátteret rajzolni a két fiatalember tragikus története mögé. Hangsúlyossá válik így a gazdasági válság társadalmi hatása, az egyes rétegek szembenállása, a „lázadó munkások" kisszerűsége. Fontos lesz a gazda és fia, Curley kapcsolata; az ő viszonyuk alapvetően befolyásolja a főszereplőkét is.
Ám megtörténik az, ami Barabás Olga rendezéseiben nemigen szokott: a feltételezhető intenció nem kel életre, a megjelenített háttér közhelyes marad, az egyes kapcsolatok banálisak, a gondosan megkonstruált epizódok, betétek jelzésszerűek. Nem jön létre olyan eredeti forma, mely a hagyományos realista játékmód helyére lépve érzékileg, szuggesztíven sugározná az egzisztenciális csődöt, a reálszituációkat viszont a közhelyes tartalom gyengíti. Ráadásul a rendező egyik-másik színészét erejét meghaladó feladat elé állítja. A főszereplőket körülvevő közeget – mind tényleges valójában, mind szimbolikus voltában – a munkásokat játszó három színésznek, Diószegi Attilának, Márton Lórántnak és Erdei Gábornak kellene megteremtenie. A színészek azonban érdekes figurákat hoznak csupán, szövegmondásuk eggyé mosódik, a figurák árnyalására, változatosabbá tételére nincsenek eszközeik. Slim szerepe is fontos lenne Barabás adaptációjában, ám Kolcsár József szürke alakítása nem érteti meg a figura jelentőségét. Szabó Tibor (Gazda) és Váta Loránd (Curley) ugyan rutinosan eljátszanak a megjelenített sztereotípiákkal (ravaszkodó, zsugori, az embereken többnyire átlátó élősködő és hasztalan kitörni próbáló, ügyefogyottan urizáló, érzelmileg kiszolgáltatott fiú), de valóban elmélyíteni ők sem tudják a szerepeket. Miként Curley unatkozó, élveteg, vesztébe futó feleségéről (Magyarosi Imola) sem derül ki több, mint más előadásokban. A mellékszereplők közül egyedül Pálffy Tibor az, aki autonóm figurát teremt a George-ékhoz csapódni próbáló, az érvényesülés útját tétován kereső, szerencsétlen Candy alakjából.
Így az a furcsa helyzet áll elő, hogy az előadás erősségét mégsem az a plusz jelenti, amit az írói-rendezői invenció ad hozzá a történethez, hanem a mű magja, melyet a két főszereplő játszik el. Itt kamatozik Barabás Olga munkája is: Nagy Alfréd (George) és Mátray László (Lennie) egyaránt sallangmentes, letisztult, minden direkt hatáselemtől őrizkedő alakítást nyújt. Nagy Alfréd éppoly hitelesen jeleníti meg a kallódó ifjú perspektívavágyát, mint a barátja iránti féltő szeretetet, Mátray László pedig nem játszik rá a gyengeelméjű óriás kliséire; egy önmagának és környezetének egyaránt kiszolgáltatott ember drámáját mutatja érzékletesen. Ha az előadás egészét kudarcnak érzem is, e két alakítás feltétlenül méltánylandó teljesítmény, s remélhetőleg a színház és a rendező közti újabb együttműködés garanciáját is megteremti majd.
Bocsárdi László színes, gazdag, a különböző hatáselemeket hallatlan magabiztossággal alkalmazó, ambivalens értelmű, igen erős előadást rendezett Gombrowicz drámájából. Az Yvonne, burgundi hercegnő az utóbbi években egyre gyakrabban bukkan fel a honi színházak repertoárján: hol Hamlet-parafrázisnak hat, hol inkább a formák halmozódásáról és kiürüléséről szól. Zárt szerkezetű mű, így a választott mezsgyén többé-kevésbé kiszámíthatóan halad az előadás. Ám Bocsárdi ezúttal több értelmezési mezőt is nyit, a szokottól eltérő gondolatokkal és ötletekkel gazdagítja a játékot, eredeti asszociációs lehetőségeket teremtve ezzel a befogadó számára. Bartha József díszlete igen egyszerű: a sötét falak előtt egyetlen kanapé áll, mindvégig ez marad az egyetlen – sokfunkciós – díszletelem. Ám a falak alkalmanként megnyílnak, s mögöttük már az első alkalommal, Yvonne megjelenésekor sáros, iszapos medence tárul fel. A lányra rászárad a sár, melyből a későbbiekben a többiekre is bőven tapad. (A sárból már kivakaródzott második részben ugyanitt bujdokolnak, fondorkodnak majd az Yvonne életére törő királyi összeesküvők.) Ez a színpadi megoldás egy kézenfekvő értelmezési lehetőséget is megnyit: mivel ebben a térben minden belül van, s Yvonne is a belső, rejtett térben bukkan fel, önmagában is szimbolizálhatja mindazt a csúfságot, elrejtésre ítélt torz világot, mely az udvari pompa mögött rejtezik.
Persze az udvari pompa idézőjelek között értendő. Ignác király udvara maga a természetellenes póz, a képmutatás. A szereplők többnyire kifacsart testtartással közlekednek, nevetséges pózokba görnyednek, s úgy viselkednek, mintha mindig éber tekintetek pásztáznak őket. De hát pásztázzák is: egy kamera képei számolnak be csaknem mindenről, s az eredményt gyakran láthatjuk is a színre tett tévén keresztül. A torz formának domináns, akár formateremtőnek is mondható része a kamera jelképezte nyilvánosság, a média s a tévén keresztül közvetített kép. Ez így akár divatos közhely is lehetne, de a rendező több irányban is továbbviszi az ötletet. Részint azzal, hogy a vetített képet más funkcióval is felruházza. Ezen láthatjuk a színen épp nem lévő Yvonne látszólag rezzenéstelen, ám aprókat mégis rezdülő tekintetét. S leképezi az előadás formáját is, hiszen Bocsárdi szívesen játszik el a mozi képzetével is: mintha szélesvásznú filmet látnánk, melyet a tévé kicsiben vetít (s a végén legördülő stáblista foglal majd keretbe). Másfelől nem a kamera az egyetlen, mely kívülről hat az udvar életére. A szereplők a helyi Gazetta legfrissebb számát olvassák, azt, amelyet mi, nézők is megtalálhattunk székünkön, s amely az előadás műsorfüzeteként is szolgál. Melyben éppúgy olvashatunk burgundi híreket, interjút a Kamarással, mint ahogy értesülhetünk a sepsiszentgyörgyi színház „méltán világhírű" társulatának előadásáról is. A szellemes teátrális gegként funkcionáló (és ritka igényességgel szerkesztett) műsorfüzet éppúgy a színpadi és a színpadon kívüli valóság viszonyára reflektál ironikusan, mint a tévén közvetített kép.
A homogénnak látszó közeg színházi szempontból színes és rétegzett. Az uralkodó körül lakájmódra hajlongó udvaroncoknak vagy a tetszeni vágyás kórossá fokozott kényszerében szenvedő, szüntelenül magakellető udvarhölgyeknek tablóján sajátos, egyéni színek is feltűnnek; a szereplők ugyanannak a groteszk játékmódnak több árnyalatát mutatják meg. Néhányan pedig kiválnak a tablókból, s nemcsak a főbb szereplők – a visszafogottabban, elegánsabban s éppen ezért hatásosabban csábító Iza vagy a trónörökössel folytatott kényszerű játékból ki-kilépő Cirill –, de néhány mellékfigura is. Valentin például egy régi, de mindig hatásos teátrális geggel közlekedik a színen – bizonyítva ezzel, hogy a Bocsárdi által választott forma elég gazdag ahhoz, hogy első látásra stílusidegen ötleteket is integráljon. A királyi pár és a Kamarás szerepénél, funkciójánál fogva válik ki a közegből, de nem válik el attól; az uralkodó és az udvar – mint reális közeg és mint forma – kölcsönösen feltételezik egymást, s egy-aránt konstansnak, változtathatatlannak tűnnek. Csak a két főszereplő változik: Fülöp, aki valóban hamleti utat jár be az előadásban, és Yvonne, aki mintha nemcsak katalizátora, de vizuális-szimbolikus leképeződése is lenne ennek az útnak. Jelentős fizikai átalakuláson megy keresztül: első megjelenésekor sárban, iszapban fürdő, műmellekkel, műfarral kitömött szörnyszülöttnek látjuk, az udvarba kerülve lenyalt hajú fiúnak tűnik, hogy aztán meggyilkolásakor végre női ruhában, de teljes testében verejtékben úszva jelenjen meg (a halszálkával meggyilkolt, fején töviskoronára emlékeztető fejdíszt viselő Yvonne látványa természetesen újabb asszociációs mezőt nyit meg).
A társulat egységesen magas színvonalon valósítja meg a koncepciót. Az udvaroncokat játszó idősebb színészek (Kőmíves Mihály, Veress László, László Károly) éppoly precízen illeszkednek a játékba, mint az udvarhölgyeket alakító ifjú színésznők (Fekete Mária, Ruszuly Éva, Magyarosi Imola, Fatma Mohamed). Valentinként Botka László lendületesen valósítja meg a teátrális csikicsukit. Erdei Gábor nem alkatból oldja meg Innocent szerepét; akkor a legjobb, amikor a „széptevő" sértett öntudatát karikírozza. Pál-Ferenczi Gyöngyi Izája természetesebb, szolidabb, emberibb, mint a többi udvarhölgy; a nézői tekintetet éppúgy magára vonzza, mint Fülöpét. Váta Loránd Cirillje Rosencrantzék és Horatio vonásait is magába sűríti: talpnyaló, saját karrierjére vigyázó és hercegi barátját óvni próbáló udvari törtető, aki, ha lehet, megpróbál emberséges maradni. Pálffy Tibor Kamarása pedig mintha luciferi anyagba mártott Polonius lenne; fontoskodása, szüntelen nyüzsgése mosolyogtató, de minden gesztusa érzékelteti, hogy komoly hatalommal rendelkezik, melyet bármikor és bármire kész használni. Gajzágó Zsuzsa Margit királynéja a fenséges tartás mögött csupa görcs, szorongás. Komplexusai a költészet iránti reménytelen szerelemben és az emiatt érzett gyötrődésben csúcsosodnak ki – miként magának az alakításnak is az önreflexióra építő monológ a csúcspontja. Nemes Levente Ignác királya az önelégült pojáca, a dögrováson levő, de foga fehérjét még kimutatni kész despota és a buta clown pompás keveréke. Láthatóan semmi nem érdekli önmagán kívül, még Fülöp provokációját is alig érti, s a múltbeli bűnt is úgy idézi fel, hogy súlyából semmit nem érzékel. Az egységesen erős alakítások jelentőségét az adja, hogy miközben a színészek tökéletesen belesimulnak az erősen stilizált, groteszk színekkel átitatott, reflexív játékmódba, a mozgással, a nonverbális eszközökkel, a hangsúlyok sajátos változtatásaival valamennyien egyénítik is a figurákat.
A két főszereplő helyzete más: az ő alakjuk a közeghez való viszonyulásukban értelmeződik. Mátray László Fülöpként nem játszik rá a Hamlet-klisékre, de pontosan mutatja a burgundi királyfi torz, felemás lázadásának reménytelenségét, ami nemcsak az udvari közeg következménye, hiszen Fülöp maga sem tud környezetétől radikálisan elszakadni. Döntésképtelensége, hangulatváltozásai, téblábolása őt is komikus színben láttatják. Kicsid Gizellának sikerül megoldania azt a roppant nehéz feladatot, hogy Yvonne-t egyszerre lássuk hús-vér figurának, puszta megjelenésével ingerlő torzszülöttnek és szimbolikus alaknak. Noha átváltozásai radikálisak, mindig ugyanaz a kifejezéstelennek tűnő, kiismerhetetlen, szorongást gerjesztő figura marad, akinek az első jelenetben megismertük. Mindezt a színésznő elsősorban jelenlétének erejével, a látszólag kifejezéstelen arcon végigsuhanó apró rándulásokkal, a megszólalások kiszámíthatatlanságával, a mozgás precíz koordinálásával éri el.
Bocsárdinak és színészeinek sikerült némiképp szétfeszíteni a mű zárt szerkezetét, eredeti jelentéstartalmakkal gazdagítva a dráma szövetét, igazán hatásos, gondolkodásra késztető, szuggesztív produkciót hozva létre. De az Yvonne túl is mutat önmagán: egy kiteljesedni, kikristályosodni látszó színházi nyelv és az azt odaadással és fölényes szakmai biztonsággal alkalmazó társulat képét is kirajzolja. Közhelyek következhetnének még ránk váró színházi örömökről, esetleges új utakról, effélékről, de ezek merőben feleslegesek; Bocsárdi László nyilvánvalóan tudja, milyen úton kell tovább haladnia a társulatnak, s csodálkoznék, ha a közeljövőben nem látnánk ennek újabb eredményeit.
Visky András: Júlia
Előadja: Ruszuly Éva.
John Steinbeck művei alapján.
Zene: Apostolache Zénó. Rendező-díszlet-jelmez: Barabás Olga.
Szereplők: Nagy Alfréd, Mátray László, Szabó Tibor, Váta Loránd, Magyarosi Imola, Kolcsár József, Pálffy Tibor, Diószegi Attila, Márton Lóránt, Erdei Gábor, Kicsid Gizella, Ruszuly Éva.
Witołd Gombrowicz: Yvonne, burgundi hercegnő
Pályi András fordítása alapján. Dramaturgiai munkatárs: Czegő Csongor. Díszlet: Bartha József. Jelmez: Dobre-Kóthay Judit. Zene: Könczei Árpád. Színpadi mozgás: Fatma Mohamed. Videotechnika: Sebesi Sándor. A rendező munkatársai: Diószegi Attila, Nagy Alfréd. Rendező: Bocsárdi László.
Szereplők: Kicsid Gizella, Nemes Levente, Gajzágó Zsuzsa, Mátray László, Pálffy Tibor, Pál-Ferenczi Gyöngyi, Váta Loránd, Kolcsár József, Molnár Gizella, Krizsovánszky Szidónia, Erdei Gábor, Botka László, Kőmíves Mihály, Veress László, László Károly, Darvas László, Fekete Mária, Ruszuly Éva, Magyarosi Imola, Fatma Mohamed.
