szerkeszti: 
Pásztor Krisztina
A varázslat
Új Magyar Szó, 2008-01-25
Szórengeteged, a színeid, a mély, biztonságot sugalló hangod hátán a meséid, az aprólékos és érdeklődő hozzáállásod a részletekhez, a leírt betűid vonala, az általad életre keltett anyag, a Báb. A virágok. A mágikus erejű kövek a nyakadban. A rituális, de egyszerű, éltető zöldséglevesed, utána a tökfasírt és a luxusként tálalt kapucsínó.
Az ajándékom, ami tíz éve vár nálad otthon, amióta egy napon ketten együtt száz évesek lettünk. A véget nem érő telefonbeszélgetések. Tai csí. A mágneses víz. A búzacsíra. Az egészség és a hosszú élet titka.
A varázslat. A csoda, amit itt tettél. Ahogy kifaragtattad a Bábot. Ahogy magad mellé ültetted, és Micimackót a kezedre húzva szórakoztattad Őt, hogy életet lehelj bele. Aztán, mikor kiléptél a konyhába, a Báb rám pillantott meleg tekintetével és megértettem a Csodát, s magamhoz vettem én is.
És jönnek sorba az emlékek: Karnyóné – amikor először igazán megismertem a lényedből fakadó, teljes színpadot és közönségteret betöltő csodát. Amikortól ragacsként tapadtam a bábszínházhoz, pedig már a serdülőkoron túl voltam.
Amikortól kerestem a társaságodat. Aztán, mikor egy családi cirkusz után Übü király udvarán kerestem menedéket, és Te ott voltál, hihetetlen bátorsággal tolmácsolva teljes akkori, rendszerváltás előtti cenzúrázott világérzetünket: „Căcccccccatttthhh”...
Mint megrögzött alkotónak, először a kezeddel kellett érezned az anyagot, amit majd a gondolataid, érzéseid megtestesülésének engedtél át. Úgy cikáztál a cenzúra és az emberi butaság között, hogy az ezzel megbízott vagy megáldott személyek is elnémultak előtted.
Később a pantomimtábor, ahol a sokféleség művészi fészkében egyesültek generációk, életek, szakmák, profizmus ... egy utópisztikus világ megvalósulásáért. Sikerült.
Iskolát teremtettél. Elsősorban, de nem kizárólagosan a Bábjáték iskoláját. A Csoda iskoláját. A Hitét. A Szakma Szeretetét. A Hozzáállásét. A Mindenki Belső Hangjáét. A Következetességét. Életre való ajándékot adtál minden léleknek, aki rengetegséged közelét kereste.
Tíz éve nem látogattalak meg. Mindig halogattam – miért is?
***
Kovács Ildikó adatlapja a Hamlet.ro-n
