HAMLET

Rácz Tímea

HATÁROKAT FESZEGETVE

A legobszcénebb román előadás és elszúrt manele-buli a Temps D’Images második részében

[2011. Nov. 21.]

Csütörtöktől vasárnapig a hazai előadóművészetre koncentrált a Temps D’Images fesztivál, egy kis kitérővel, amikor a moldovai Teatrul Spălătoriát látták vendégül.

A vasárnap zárult színház- és táncfesztivál negyedik kiadása után elmondható, hogy minden általunk megtekintett előadásra rengeteg érdeklődő érkezett. Olyannyira, hogy szinte nem volt darab, amire ne másfélszer annyi nézőt engedtek volna be, mint ahány befért. Ez gyakran kényelmetlenségeket okozott, és remélhetőleg a szervezők a következőkben odafigyelnek arra, hogy az előadásokat nagyobb helyen vagy többször tűzzék műsorra.

Romanian Dance History 3

(Manuel Pelmus, Farid Fariuz&Guests)

A szervezők már a beharangozó sajtótájékoztatón kiemelték ezt az előadást, mondván, hogy nem tudják, hogyan fog működni egy teljesen más térben az eredetileg manele-klubban előadott, maneleről „szóló” produkció. Nem működött. A háromnegyed órás műsor alatt a nyolc-tíz fiatal néhány hosszú maneára bulizott (igaz, a minőségibbeket válogatták ki), és ennyi. A koreográfusok vallomása szerint a perifériára szorult társadalmi csoportok egyediségét, illetve ennek társadalmi mozgatóerejét akarják kiaknázni – ez sajnos semmilyen módon nem mutatkozott meg.

fotók: Sebők Botond

Ha úgy akarjuk „érteni” ezt az előadást, hogy behozzák a manelét a kulturális térbe, mert az egyetemes kultúra része, akkor ez egy evidencia, és önmagában kevés. A táncosok a jellegzetes mozdulatokkal, jellegzetes öltözékben, kontextus nélkül mutatják meg a manele világát, néhány (feltételezhetően előre beavatott) szervezőt is a tánctérre invitálnak, közben másik száz néző csak bámul ki a fejéből.

Nils Fucked Up Day

(Teatrul Luni/Greenhours, Bukarest)

A közvetlenül a Bányavirágok után műsorra kerülő előadás egyvalamiben hasonlított is ehhez: kényelmetlen társadalmi valóságot a valahonnan már ismerős, emiatt abszurd humor nyelvén mutat meg. A képernyőn megjelenő feliratok szerint három „felvonásos” darab első részében gazdag drogos „fehér szemetek” (white trash) egy napja, a másodikban pedig tinifilmekből ismert sztereotip figurák története jelenik meg (a harmadik már maga a levezetés). Nils, annak testvére, legjobb barátja és két lakótársnő a szereplők mindkét helyzetben, de más-más személyiségek.

Az első részben Nils és Hans barátja másnaposan kokóznak, füveznek, megbeszélik, hogy előbbinek meghalt a prostituált édesanyja és szakított az ugyancsak prostituált barátnőjével. A lányok – Heidi és Lola – leszbikusok és nem hagyják magukat elcsábítani, csak egymással foglalkoznak, Pops, a drogfüggő, de lecsúszott báty pedig egy dózisra valóért könyörög, mire a másik két fiú agyonveri. Miután egy darabig röhögnek a tettükön, Hans előkapja a stukkerét, és főbelövi Nilst. A második, jóval rövidebb felvonásban a szereplők neve azonos, csak Nils egy rendes srác, Pops tanár és a jóravaló, eminens diáklányok titkos szerelme, Hansnak pedig mindene a tudomány. Nils azonban itt is tragikus véget ér, „a szomszéd aranyos kisfia” csenget be, és amikor kinyitja az ajtót, ismét lelövik.

A két jelenetsor között a darab rendezője, Peca Ştefan teremti meg a kapcsolatot, aki mint „önmaga”, vagyis egy Peca nevű világhírű, Nobel-díjas drámaíró jelenik meg, Nils albérlőjeként. Míg az első rész nyelvezete javarészt vegyesen angol és román trágárságokból áll, a másodikban nagyon választékosan beszélnek, és Peca az egyetlen, aki ugyanazt az egy mondatot közli mindkét felvonásban („you can suck my dick”).

A jelenetek között Nils magyarázza, hogy mit látunk és ehhez képest mit szeretnénk látni, ha már eljöttünk a színházba – ettől egy picit szájbarágóssá válik, de összességében szórakoztató és tartalmas darab. Az idősebb kritikusok állítólag a legobszcénebb román előadásnak címezték – lehet, hogy igazuk van, de nem sokkal obszcénebb és trágárabb, mint a hétköznapi valóság, vagy a hasonló témájú, általunk olyannyira utánozni vágyott amerikai álom, ilyenformán durvaságában hiteles.

Available

(Cosmin Manolescu - Bukarest, Gabriella Maiorino – Amszterdam, HeJin Jang – New York/Szöul)

A manele-produkció mellett a fesztivál másik mélypontját jelentette számunkra az a táncelőadás, amelynek különlegességeként kiemelték: a világ három különböző pontján élő koreográfusok egymást instruálták, javarészt interneten keresztül, míg összeállt egy előadás. A tánc része – amely bőven kevés volt – még rendben lett volna, de a táncosok végig azt az érzést keltették bennünk, hogy „örüljetek, nagy kegyesen megengedjük, hogy megnézzétek az előadásunkat.”

Az indokolatlan meztelenség, a nézők negyedóránkénti fölösleges sétáltatása egyik teremből a másikba, a totálisan semmitmondó mozdulatsorok arra késztettek, hogy olyant tegyünk, amit különben nem szoktunk: a vége előtt kb tíz perccel elhagytuk a termet. Mint később megtudtuk, távozásunk után HeJin Jang egy kartondobozt szétszaggatott, majd ötödjére is helyszínt változtatva a nézőket fergeteges buliba próbálták bevonni, kevés sikerrel.

Rogvaiv

(Teatrul Spălătoria, Chişinău)

A moldovai fiatalok előadása egzotikumával hatott inkább, mint profizmusával. A picit szétesőre sikerült darabot a jól irányzott irónia és a lelkesedés tette élvezetessé; máskülönben helyenként vontatottnak tűnt. Egy nagyon is aktuális problémát, a homoszexualitáshoz való viszonyulást dolgoznak fel, legnagyobb részt tévés műsorok, hiradók, talkshowk formájában, amelyeket egy „arc nélküli”, vagyis sötétben, magát csak egy elemlámpával megvilágító fiatalember személyes vallomása egészít ki.

Egyik szereplő az elején felsorol 27 okot amellett, hogy szülővárosában maradjon, köztük, mintegy mellékesen az is szerepel, hogy itt nem lát homoszexuálisokat csókolózni az utcán, mint „a züllött nyugaton”. A többi jelenet e köré épül, az egyikben egy Sierra Leone-i menekültet „szólaltatnak meg”, aki több mint tíz év után végre megkaphatta a moldovai állampolgárságot, és mostmár teljes joggal szürnyülködhet azon, hogy Bruce Willis egyik filmjében „nashpa” helynek nevezte az országot, valamint készülhet a házasságra egy „igazi” moldovai lánnyal. Vagy ha olyan nem akad, besszarábiai is jó lesz.

Az egyes színek átrendezése alatt kampánybeszédek dübörögnek a hangszórókból: a Chisinau polgármesteri tisztségére pályázók egytől egyig azt ígérik, hogy élhetőbb helyet teremtenek ebből a városból. (Ez különösen poénos volt annak fényében, hogy Moldovában senki sem jelentkezett az elnöki székbe.) Az utolsó nagy „beszélgetés” alatt aztán kertelés nélkül rátérnek a homoszexualitás, mint „nem normális” viselkedés kérdésére, és kiderül, hogy az emberek bizony bőven ellene vannak. „De ha fel akarunk zárkózni Európához, el kell fogadnunk bizonyos elveket” – mondja az egyik politikus, és rögtön az összesen nevetőgörcsben törnek ki, jelezvén, hogy ők sem feltétlenül gondolják komolyan.

Lezárásképpen egy „híradóból”, illetve társadalmi felszólításból megtudjuk, hogy a fiatalember öngyilkos lett, búcsúlevelében pedig bevallotta, hogy meleg. Bár az ő esete ennyire kirívó, az elutasítás, a megbélyegzés, sőt, a rendőrök homoszexuálisokkal szembeni atrocitása midnennapos dolog – kérdés, hogy mikor sikerül már ezen túllépni. Az előadás egésze ismét kampánybeszéddel és jobb élet ígéretével zárul – a megoldás még nincs olyan közel, mint szeretnénk.

kapcsolódó írások

LÁTHATATLAN ÁLLATKÁRA FOGNAK VADÁSZNI KÉPERNYŐN AZ IDŐKÉP

» Korábbi cikkek