Kérdezett: Fülöp Noémi, Hegyi Réka
KORSZAKVÁLTÁSOK?
Balog József: a színház önző dolog
[2010. Dec. 1.]
Generációs némaságot, töketlenkedést érzek két-három nemzedékre összetorlódva – de ez nem szemrehányás, mondja Balog József, a szegedi Thealter fesztivál igazgatója.
A huszadik alkalommal megszervezett, szegedi Thealter International – Szabad Színházak Nemzetközi Találkozójának művészeti vezetőjével az aradi Interetnikai Színházi Fesztiválon találkoztunk. Az alternatív, főiskolások bevonásával létrejött előadások napjára érkezett, nem véletlenül: hasonló produkciókat szeretne meghívni a 2011-es fesztiválra.
– Az idei Thealter Fesztivál tematikus rendezvény volt...
Balog József: Az elmúlt években is kitaláltunk tematikákat: a metamorfózis, aztán az illúzió, idén pedig Tolnai Ottó művei köré rendeztük a fesztivált. Kilenc olyan produkció született, ami valamilyen módon kapcsolódik a Tolnai-életműhöz, mind eredeti és új előadások voltak.
Ezzel lezártunk egy szakaszt a fesztivál történetében. Barát Feri, aki a plakátjainkat csinálja tizenöt-tizenhat éve, készített egy plakátot egy kiállításra, a mi stílusunkban. Nagyon tetszett, azt mondtam, hogy legyen ez a jövő évi plakát, erről meg eszembe jutott, hogy legyen a jövő évi fesztivál tematikája az U21: az utánpótlás, a huszonévesek.
A fiatalok, főiskolások felé szeretnénk fordulni, mert érezzük, hogy valami kihívást kellene generálni. A mi fesztiválunk nem csak összesöpri, ami a közép-európai kínálatban adott, hanem megpróbálunk innovatívan fellépni. Szeretnénk Zágráb, Belgrád, Újvidék, Románia két-három magyar előadását meghívni, nemzetközi kontextusban megmutatni.
– Miben különbözne ez a fesztivál a régió többi főiskolás szemléjétől? Eleve kísérleti produkciókat felvonultató rendezvényre gondoltok?
– Ha egyáltalán van értelme ma azt mondani, hogy kísérleti... Inkább azt mondom, hogy azok, akik a színházi nyelvet progresszíven használják. Ami valamilyen módon eltér a mainstreamtől, attól a fajta ábrázolásmódtól, ami a kommersz színházé.
– A főiskolások többnyire nem kalandozhatnak el nagyon messzire attól, amit a tanár, a tanrend előír...
– Magyarországon tendencia, hogy mivel már nem tilos harmad-negyedéven önálló produkciókat létrehozni, nagyon sok alkalmi, projektalapú társulás van. Ezek éppen hogy ki akarnak lépni a kötelező rutinból. Arra vagyok kíváncsi, hogy ez tapasztalható-e más országok egyetemein is.
Mindig olyan előadásokat támogatunk, olyanokat szeretnénk megmutatni, amelyek nem valamilyen nyomásra jönnek létre, nem feltétlenül egy iskoláztatás állomásai. Úgy gondolom, az lesz a tendencia, hogy mindenki megpróbál a saját lábára állni. Mivel az elmúlt 10-15 évben nem észleltem erős generációs robbanást a magyarországi színjátszásban, olyasmit feltételezek (lehet, hogy rosszul), hogy ennek jönnie kell a következő években. A jelenség letapogatását tervezem, akár kompromisszumot is kötve: olyan előadások is jelen lehetnek nálunk, amelyekben nem érzékelem ezt az irányt.
Generációs némaságot, töketlenkedést érzek két-három nemzedékre összetorlódva – de ezt nem szemrehányásként mondom. Kíváncsi vagyok, hogy a színházcsinálásnak lehet-e a következő években olyan vonzereje, ami közös önkifejezési módot, identitáskeresést tud felmutatni. A 60-as, 70-es, 80-as években ez volt a magyarországi amatőr színjátszás alapja: a színházat önkifejezési eszközként, nyelvgyakorlatként használtuk. Ez a 90-es évekre eltűnt, ma nem érdekli a fiatalokat a színház.
A Szegedi Nemzeti Színház igazgatójától kezdve a legkisebb, 15 főt befogadó szobaszínház vezetőjéig mindenki azt a kérdést teszi fel, hogy hol vannak a fiatalok, akik a következő 20-30 év Magyarországának kulturális elitjét, talapzatát kellene jelentsék. Valamiért nem tudnak fellépni nemzedékként: nem tudom, hogy mit gondolnak, mit akarnak, mi érdekli őket a bulin meg a Facebookon kívül.
Ha mindenki a laptopjába szerelmes, szerelmes lesz-e valakibe, aki a színpadon van? Nem érzek megrendelést. Ha színházi alkotó lennék, kétségbe lennék esve, hogy nem jön visszajelzés a társadalom részéről: hogyan és miben kíváncsi önmagára? Az elmúlt 15-20 év rossz időszak volt: a színház egész Európában elveszítette a gurujait, a fontosságát, a társadalmi hatását, az erejét, a vonzását, a közönségét. Magát az élő művészetet, az élő színházat váltotta le valami más. A nyolcvanas években oda kellett menni a helyszínre, hogy történjen veled valami. Ma nem kell elmenni sehová.
A találkozás amúgy is kockázatos. Megnézni egy Godot...-t olyan, mintha arra kényszerítenének valakit, hogy japán nyelven hallgasson valami számára idegen dolgot. Hogyan vállalhatná ennek kockázatát, ha az iskola szerint lényegtelen az élő vagy a kortárs művészet, ha a személyes kapcsolatok nem inspirálnak erre, ha a színház nem találkozóhely a szó szabadidő-eltöltés értelmében?
Hármat kattintasz, és ott vagy, ahol akarsz, anélkül, hogy föl kellene adnod a kényelmedet. Megunod, kattintasz, és egyre gyorsabban unod meg, egyre többet szeretnél. De ha nincs idő ezt a hatást feldolgozni, ha ez nem ágyazódik be a szellemedbe, kultúrádba, nincs megalapozva, ha nincs igényed az unalmas, magát csak hosszú idő múlva feltáró mesére, hanem csak arra a felületre, ami színes, mozog, szól, és három perc múlva kielégít – akkor ezt kivel fogod megbeszélni?
A végtelen kínálat valójában csupán az üresség egy formája. Ezért érdekel, hogy helyre lehet-e állítani azokat a személyes viszonyokat, ahol mindenki vállalja annak kockázatát, ha nem azért találkozunk, hogy azonnal kiüssük magunkat. Hétvégenként Szegeden a Tisza-parton 400-500 fiatal iszik, egy majdnem egykilométeres szakaszon. Ha elsétálok köztük, látom, hogy éhesek – de úgy döntöttek, hogy semmilyen kínálatot nem fogadnak el azon kívül, amit egymásnak adni tudnak az alkoholon, cigarettán, energiaitalon, füvön keresztül.
Ha rendes színházi ember lennék, azt mondanám, menjünk ki a Tisza-partra prédikálni: hogy gyerekek, más is van, mint ez a mámor. Hiszen a színházzal is megszüntetem a valóságot, az is drog a hétköznappal szemben! De nem mehetek, mert nem vagyok prédikátor, soha nem mozogtam ezen a fajta kockázati terepen. Viszont nem csodálkoznék, ha előbb-utóbb mégiscsak felbukkanna ott egy prédikátor.
– Remélitek, hogy a fesztivál segítségével sikerül konkrét kérdéseket feltenni?
– Mindig igyekszünk olyan fesztivált csinálni, ami színházat és pluszt is jelent. Alkalom, találkozóhely, szórakozási lehetőség, ahol fontos előadások vannak – nyilván nem minden évben sikerül. Behatároltak a lehetőségeink pénzügyileg és erőben is, legfeljebb néhány villanással leszek okosabb jövő július végén.
Esetleg látok két-három olyan előadást, társulatot, akik érvényes választ adnak a saját kérdéseikre, és ezt a művészi választ úgy tudják sugározni, hogy az előadás ideje alatt a nézőknek is válasz legyen arra, hogy ők, nézők hol tartanak. A színházban azt akarom megtudni, amit a színház nélkül nem tudhatnék: mi van velem? Miben vagyok, miben élek? Át akarom élni az életemet egy színházi előadás közben, úgy, ahogy arra a hétköznapok nem adnak lehetőséget.
– Említetted, hogy a Thealter életében lezársz egy korszakot – mi az, ami lezárul?
– Hirtelen felindulásomban, nyáron, azt gondoltam, hogy kidobom az öregeket. De akkor velük kellene mennem nekem is. Három korszak lezárásáról lehet szó – de minden korszaklezárás, amit maga a lezáró jelent ki, kicsit inog. Az első korszak, a kilencvenes évek elején, a hetvenes-nyolcvanas évek színházcsinálói eufóriájából működött. Az első néhány színházi fesztivál a közönségnek is, nekünk is utó-ifjúság volt: majdnem harmincéves voltam, amikor elkezdtük.
A 2000-es évek elejéig arról szólt, hogy éljük túl: éreztük, hogy az eufóriának vége van. Viszont akkorra erősödtek meg azok a társulatok, akik a legjelentősebbek lettek a mi szféránkban Magyarországon: a Krétakör Színház, Pintér Béla és Társulata, a Hólyagcirkusz és még jó néhányan. Ezeknek a társulatoknak a történetében mi mindig nagyon súlyosan jelen vagyunk. És ezt nem dicsekvésként mondom: szinte véletlen közvetítők vagyunk, csak azzal, hogy létezünk, hogy a Thealter nem múlt el az eufória után.
2003-ben gyakorlatilag megmentettük az Alternatív Színházi Szemlét, mert addigra Pesten elfogyott körülötte a levegő meg a támogatás, a nullán voltak. Tavasszal megkérdezték, hogy szervezhetnék-e nálunk a fesztivált – nyilván nem mondhattam nemet, mert tartozom ennek a szcénának valamivel. Például azzal, hogy azt mondtam, nézzük meg, hogy lehet két fesztivált egybegyúrni.
Az egyszeri alkalomból öt év lett, zsűrivel, versennyel, ami nálunk azelőtt nem volt: nem szeretem a zsűris-versenyes dolgot, az más, mint a mi örömfesztiválunk. 2007-re elég volt. Nem fértem hozzá a saját dolgaimhoz, ők pedig úgy gondolták, hogy léptéket tudnak váltani, ha egy új városba viszik el a fesztivált.
Közben ott az alkotói vonal is: 2003 óta együtt dolgozom Urbán Andrással, akinek nem volt helye, társulata, ahol játsszon – azóta kilenc előadást csináltunk együtt. A Maszk Egyesületnek nincs társulata, de egyúttal van egy előadóhoz kötött, hosszú korszakunk is, amire legalább annyira büszke vagyok, mint az előbbi társulatok gyerekkorára a kilencvenes évekből. Urbán András létrehozta saját színházát, és megy a maga rendezői pályáján, aminek minden évben van egy hozzánk kötődő állomása.
A három tematikus fesztivál után idén újra azt éreztem, hogy valami felé nyitni kell: meglátjuk, hogy találunk-e valamit a húszévesek között. Egy ilyen fesztivál arra jó, hogy megtudd, mások éhesek-e, akarnak-e együtt dolgozni.
A Thealter-szervező félig-meddig titkos történetünknek az is része, ami tíz-tizenöt évvel ezelőtt nem volt egyértelmű: hogy a profi színházban és a mi szféránkban dolgozó színészek egyszer csak elkezdenek átjárni egymás előadásaiba. Ebben mi megint helyszín, etetőhely vagyunk, mindig biztatni akartuk azokat, akik erre fogékonyak. Ma már ez az átjárás természetes.
Szeged katalizátor-hely, ami ilyen helyzeteket tud generálni. Ennek az ünnepe a fesztivál, a hétköznapjai pedig ősszel-tavasszal vannak, amikor befogadó színházként működünk: elhozunk olyan előadásokat, amelyek bennünket vagy a közönségünket érdeklik. Magyarországon mi vagyunk az egyetlen olyan vidéki játszóhely, ahol rendszeresen pályázni lehet, utána pedig játszani lehet egy előadást.
Iszonyú mennyiségű pályázatot adunk be, tizenöt és huszonöt között van a számuk évente, elég sokféle határon túli (főleg vajdasági) társulatnak, projektnek vagyunk pénzügyi lebonyolítói. Ehhez hozzátartozik egy csomó adminisztráció, napi rutin, ami a színházcsinálás egyáltalán nem látványos része. Azt hittük, hogy a 2000-es évek közepére három-négy ilyen hely lesz az országban, de nem lett.
– A nyáron a Thealter és számos független színházi társulat is vészharangokat kongatott a támogatás hiánya miatt. Hogyan sikerült megoldani a gondokat?
– Az elmúlt két-három évben a támogatási rendszer viszonylag biztonságos hátteret adott a társulatoknak és néhány befogadó helynek, Budapesten és vidéken. Ebbe a legrosszabbkor ütött be az, hogy egy törvény szerint járó és megítélt összeget nem akartak kifizetni: hónapokig teljes bizonytalanságban léteztünk.
De az anyagiak csak egy oldala a problémának, inkább azt kellene látni, hogy mi rendkívül hatékonyan használjuk fel ezt a pénzt. Mindig előadások születnek, társulatok és befogadó helyek működnek abból, ami a magyar színházban megforduló összeg elenyésző töredéke.
Az egész magyar színházi struktúrának van mintegy 25-30 milliárd forintja. A mi egyesületünkbe, a Maszk Egyesületbe beérkező összeg közel 70-80 százalékát visszaadjuk azzal, hogy mintegy negyven társulat játszik nálunk egy évben, van 50-60 előadás. Ilyen szempontból öngyilkos szervezet vagyunk, megszerezzük a pénzt és azonnal tovább is adjuk. A szegedi Nemzeti Színháznak több mint kétmilliárd forint az éves költségvetése, a miénk idén papíron 22 millió forint. Ebből az összegből negyven társulat hatvan este játszik egy évben – a szegedi színházban pedig tartanak kétmilliárdból nyolc bemutatót. Össze lehet hasonlítani az arányokat.
Ezt a hatékonyságot kellene támogatni: nem feltétlenül arról van szó, hogy legyen több pénz, hanem hogy a színházi szféra más részei is erre törekedjenek. A kőszínházak részéről mindenki abban érdekelt, hogy ne lehessen belelátni a pénzügyeikbe – nekünk a pályázatok miatt mindennel az utolsó fillérig el kell számolni. Nem tudom, hogyan lehetne hatékonyabbá tenni a kőszínházi szférát, de az mindenesetre botrány, hogy egy havonta 15-20 estét játszó színésznek 70-80 ezer forint a nettó fizetése.
– A Thealter és a többi vendégelőadás helyszíne a régi Zsinagóga, amely kapcsán szintén adódtak gondok...
– A Zsinagógában dolgozunk 19 éve, de az épületet nem sikerült a saját kezelésünkbe venni. Így a kilencvenes években elestünk európai és uniós forrásoktól, amelyeket csak akkor lehet felhasználni, ha az önkormányzatnak nincs semmi köze az épülethez, hanem azt civil egyesület vagy alapítvány használja. A 2000-es években kudarcot vallottak a kísérleteink arra, hogy az épületet birtokoljuk, felújíttassuk.
A Zsinagógát felszereltük technikailag, alkalmassá tettük arra, hogy nagyszínházi technikát nem igénylő előadásokat lehessen ott játszani. De nem vagyunk közelebb a célhoz, és ennek mentálisan visszahúzó ereje van. Aki színházat csinál, annak alapból hinnie kell abban, hogy a tevékenysége fontos, jó, szükség van rá.
Ha nincs saját épületed, nem tudsz kialakítani egy olyan világot a színházad köré, ahol le lehet ülni, meginni egy kávét, az olyan, mintha a hetvenes-nyolcvanas években ragadtál volna: amikor ideiglenes színházcsinálás folyt ideiglenes társulatokkal, ideiglenes közönségnek, ideiglenes kedvből. Nyilván nem voltunk eléggé ügyesek, erősek meg eléggé gazemberek. A színházban nem baj, ha valaki úgy tudja képviselni a saját érdekeit, hogy az eszközeit az önzéséhez szabja. A színház önző dolog.
Fotól: thealter.hu
Plakátok: Barát Ferenc (thealter.hu/archivum)
Hírek
- » Sepsiszentgyörgyön ünnepi előadás a boldogságkeresésről
- » Ács Alajosra emlékezik a szatmári Harag György Társulat
- » Diótörő karácsonykor a Magyar Operában: gyerekeknek a belépés díjtalan
- » Kolozsvári összefogás: 200 gyerek kap színházjegyet ajándékba
- » A 2012-es évet záró zenés szuperprodukciójára készül a Tompa Miklós Társulat
Cikkek
A Hamlet.ro tartalma a Creative Commons jogvédelmi elvei szerint használható fel.