HAMLET

Fülöp Noémi

CSEHOVI DRÁMA ERDÉLYBEN

Székely Csaba: a drámaíró alkatrész a gépben

[2011. Jun. 22.]

„Tulajdonképpen ennyire egyszerű a drámaírás, kell egy szereplő, aki például reggel felkel, és bogárrá változva találja magát.”

A marosvásárhelyi Székely Csaba a BBC pályázatára írta első drámáját (nyert is vele), második, Bányavirág című darabjára pedig szintén hamar felfigyeltek. A POSZT kísérőrendezvényéről, a Drámaírók Nyílt Fórumáról a Vilmos-díjat hozta haza, készülőben a marosvásárhelyi és a budapesti előadás is. A Bányavirágot elsőként a Dupblat társulat állította színpadra, melynek tagjai javarészt kolozsvári színihallgatók – ám kiderült, ez csupán a dráma kétharmada.

– Mikor, hogyan született a Bányavirág ötlete? A téma hozta a műfajt, vagy fordítva?

– A Bányavirág a Színházi gyakorlat a közép- és észak-nyugati régióban elnevezésű workshop keretében íródott, amelyet a marosvásárhelyi Teatru 74 és a Művészeti Egyetem szervezett EU-s forrásokból. Gyorsan kellett dolgozni, egy hétfői napon kezdett körvonalazódni az ötlet, a következő hétfőre megvolt a darab egyharmada, az azt követőre pedig pontot tehettem a szöveg végére.

Székely Csaba a Vilmos-díjjal Fotó: Kálmándy Ferenc, Poszt.hu

A karakterből szoktam kiindulni: van egy karakterem, akinek van egy problémája. Minden más innen ered, ez hozza a stílust, a műfajt, gyakran a szerkezetet is. Tulajdonképpen ennyire egyszerű a drámaírás, kell egy szereplő, aki például reggel felkel, és bogárrá változva találja magát. Most túlzok, de a többi szinte magától íródik hozzá.

– Milyen mértékben dokudráma a Bányavirág?

– Nincs konkrét valóságreferenciája, a szereplők kitalált személyek, ezért a dokudráma helyett a szociodráma kifejezést használták rá. Jogosan, hiszen hátrányos helyzetű embereket látunk, akiknek problémái egyben egész közösségük problémái is, és közben tudjuk, hogy tényleg léteznek itt olyanok, akik így élnek. De én jobban szeretem, ha egyszerűen tragikomédiának nevezzük.

– A Ványa bácsiból ihletődtél: magát az alaphelyzetet találtad érdekesnek? Vagy közös vonásokat találtál a csehovi szereplők és a saját székelyeid között?

– A Ványa bácsi az egyik kedvenc darabom, mióta láttam Andrei Şerban rendezésében. Megpróbáltam felfedezni a magam számára, hogy mitől jó ez a darab, és hogy én íróként mit tudok tanulni belőle. Részben ennek a rövid „kutatásnak” az eredménye látható a Bányavirágban.

Az oroszok másképp boldogtalanok, mint mi magyarok, viszont kíváncsi voltam, hogyan működnének és mit jelentenének nálunk, Erdélyben azok az emberközi viszonyok, amelyek Csehovnál megjelennek. Vagyis hogy hogyan nézne ki az erdélyi ember csehovi drámája.

– Azt mondtad Pécsen, a darab megírásakor az foglalkoztatott, mennyire talál befogadókra Magyarországon egy jellegzetesen erdélyi probléma. De mi a helyzet azokkal, akikről a Bányavirág szól: szándékodban állt eléjük is (görbe) tükröt tartani?

– Azt hiszem, félreértették, vagy én fogalmaztam rosszul. Ez nem a darab megírásakor foglalkoztatott, hanem a Nyílt Fórumon való részvétel idején, meg most is foglalkoztat. Borzasztóan kíváncsi vagyok, hogyan reagál majd rá a magyarországi közönség, amikor színpadon látja.

Jelenet a Bányavirágból (a Dupblat társulat előadása)

Nem, semmiképpen nem azok elé tartanék görbe tükröt, akik nagyrészt önhibájukon kívül kerülnek pokoli helyzetbe. Egy izolált székely falu lakóját kigúnyolni azért, mert munkanélküli és alkoholista, legalább akkora érzéketlenség, mint egy mozgássérülten szórakozni, amiért nem tud futni. Szándékaim szerint a Bányavirágban ezek a szereplők – hibáik ellenére – rokonszenves figurák. Az a világ nem rokonszenves, amely ilyen helyzetbe taszítja őket.

– Tudott újat mondani neked az előadás a saját szövegedről?

– A workshopon létrejött előadás egyrészt sietve készült, másrészt a szöveg közel egyharmada kiesett, hogy a játék beleférhessen a megszabott időkeretbe. Vagyis amit eddig a közönség láthatott, az nem a teljes darab. Egyelőre nem tudom azt mondani, hogy újat mondott volna, talán majd ha a teljes darabot látom színpadon.

– Az előadásban játszó színisek azt mesélték, általában végigneveti a közönség az előadást, a szatmári nézők viszont inkább megilletődtek. Te milyen reakcióra számítottál, melyiknek örülsz jobban? Miben különbözik a román és a magyar közönség reakciója?

– Azt szeretem, ha a közönség nevet ott, ahol poén van, összeszorul a szíve ott, ahol szomorú dolgok történnek, és a végén hosszan tartó vastapssal ünnepli az előadást, majd körbehordozza a szerzőt a feje fölött, és egész éjjel fizeti neki az italokat. Szóval nyilván azt szeretem, ha lájkolják a szöveget, és veszik a jeleket.

Nem láttam különbséget román és magyar közönségreakciók között. Ami problémát okoz, az, hogy a román közönség előbb elolvassa a feliratot, mint ahogy a szereplő végigmondaná a mondatát, ezért még el sem hangzik a poén, már nevet rajta. A nevetés miatt pedig a magyar közönség néha nem hallja, amit a szereplő mond.

A szatmári előadást nem láttam, de azt mondták, csendben és visszafogottan ült mindenki. Hát, legalább mindenki hallotta a szöveget.

– A Bányavirág egy trilógia első darabja. Miről szól majd a következő kettő? És miben hasonlítanak majd a Bányavirágra?

– Mindhárom darab ugyanazon a településen játszódik, de más helyszínen, más szereplőkkel. A Bányavirágban megjelent az alkoholizmus, az öngyilkosság és a munkanélküliség. A következő darabban főleg a nacionalizmusról és a székelyföldi korrupcióról van szó, a harmadikban pedig bejön majd az egyházhoz való viszony, de erről még nem nagyon tudok többet mondani.

– Ez a második drámád, mindkettőt díjazták, a Bányavirágból előadás is született. Innentől drámaíróként határozod meg magad?

– Az elsőből is született előadás, csak az rádióban történt (szeptember 9-én meg lehet hallgatni a BBC 4-en, romániai idő szerint 16.15-kor). Ami a Bányavirágot illeti, Marosvásárhelyen megrendezi Sebestyén Aba, Budapesten pedig Csizmadia Tibor.

Szerencsére nem szoktam azon gondolkodni, hogy vajon mi is vagyok én. Az mondjuk picit zavart, hogy egy időben mindenhol a „parodista” szót biggyesztették a nevem után, mert ez így beskatulyázó, és nem vesznek komolyan. Most sem szűkíteném le a dolgot drámaíróra, hiszen írok mindenfélét, a novellától a recenzióig, a drámától a bevásárló cetliig.

– Szerinted miért olyan kevés a magyar drámaíró Erdélyben? Maga a műfaj nehéz? Esetleg a színházak nem elég nyitottak?

– Ez egy összetett probléma, és nem biztos, hogy én át tudom látni. Azt hiszem, van egy olyan oldala, ami a szerzők felelőssége, tehát hogy nem írnak jó drámákat, és van egy másik oldala, ami a szerzőtől független színházi élet, és ez nálunk elég silány. Picit kifejtem.

Vannak szerzők, akik arra használják a drámát, hogy magvasnak tartott gondolatokat közöljenek. Mások számára a dráma csak formai játék, és nem próbálnak meg drámaíróként gondolkodni. Ehhez kapcsolódik az alázat kérdése: annak tudatosítása, hogy a drámai szöveg nem arra való, hogy megmutasd, mennyire fantasztikus író, költő vagy.

Nem vagy egyéb, mint egy alkatrész a gépben, ami ráadásul folyamatos javításra szorul, a tanulás és változás állandó folyamatában élsz. A szöveged tehát nem egy zseniális műalkotás, hanem egy fogaskerék, és amikor ez találkozik a többi fogaskerékkel – a rendezővel, a színészekkel, a dramaturggal és az egész csapattal –, csak akkor áll össze a gép, akkor jöhet létre a műalkotás, ami maga az előadás.

De ahhoz, hogy ez a gép tovább működhessen, kell hozzá közönség, és kellenek kritikusok, lehetőségek, támogatók, fesztiválok, sok minden. Nálunk itt nagy hiányosságok vannak. Hiányzik egy csomó olyan tényező, ami a színházi folyamatokat működteti. Vagyis hiába írsz jó vagy rossz szövegeket, nincs egy jól működő struktúra, ami segíti életben tartani őket. Talán ezért születik kevesebb dráma Erdélyben.

kapcsolódó írások

Székely Csaba nyerte a Vilmos-díjat a Drámaírók Nyílt Fórumán SOROMPÓK NÉLKÜL Bányavirág – magyar előadás a dévai Művész Színházban

» Korábbi cikkek