HAMLET

Hegyi Réka

TABUSZÍNHÁZ

20/20, avagy húsz éve, huszadikán

[2010. Mar. 17.]

A Yorick Stúdió előadása ismét felteszi a kérdést: mit tudunk a húsz évvel ezelőtti etnikai zavargásokról?

Van egy alapvető különbség a romániai magyar és a hazai román színház között: a magyar színházak a mai napig sem tudnak szembenézni a jelennel, a fiatal román társulatok viszont már rég bebizonyították, hogy van szociális érzékenységük.

A politikai változások után a magyar társulatok a kisebbségi létből, a sorok közötti üzengetésből igyekeztek erényt kovácsolni, és hosszú évekig a közönség is a szép magyar beszédet és a közösségi összefogás hangját szerette volna hallani a színházban. Kisebbségi létbe voltunk zárva. Ma sokkal árnyaltabb a kép, hál'istennek, és a leghagyománytisztelőbb színházak is nyitottak a kortárs világirodalom felé, például. Bizonyos köldöknézés így is jellemző maradt, trágár szavak nem kellene elhangozzanak a színpadon, a meztelenség zavarba ejtő, no de ennyi talán belefér, hiszen idővel minden a helyére kerül. Azok a nézők is, akik anno a Bozgorok című előadáson felállva tapsoltak a Reményik Sándor versrészlet hallattán, és fel sem tűnt nekik, mennyire nem a templomról és az iskoláról szól a csupa-csupa irónia Shakespeare-adaptáció.

A román színházak sokkal hamarabb kiheverték a diktatúra és a cenzúra sötét éveit. Talán azért, mert hamarább felismerték, hogy a színház csak akkor szólhat a mai nézőhöz, ha kitapintja a társadalom főütőerét, ha a médiában és az utcán hömpölygő problémák, kérdések, félelmek megjelennek a színpadon is. Persze a '90-es években csak a hivatásos, kőszínházi struktúrán kívül működő társulatok hangolódtak rá ezekre a témákra, de megtették: a drogkérdés, a hontalanok, a diszkópatkányok világa, a frissen kialakult újgazdag réteg csemetéinek apatikus világa elég hamar felbukkant a drámairodalomban és az előadásokban is, és a mai napig aránytalanul több szöveg és produkció néz szembe a legkényesebb kérdésekkel, mint az erdélyi színházakban.

Hazai magyar színházakban talán a Yorick Stúdió 20/20 előadása az első, amely egy tabutémát állít a középpontba: a Fekete március néven elhíresült etnikai zavargásokat. Teszi mindezt pártatlanul, román és magyar, helybéli és fővárosi fiatal színészek bevonásával, Gianina Cărbunariu irányításával, aki a szöveg szerzője és az előadás rendezője. Az előadás struktúrájából adódóan nem koherens történet, hanem etűdök sora, amelyeket személyes emlékek (a színészek saját nevüket használják, személyes emléktárgyakat – pl. egy magnószalagot – mutatnak be) és az események résztvevőivel folytatott párbeszédek ihlettek. Az eredmény: egy kis nosztalgia a '80-as évekből (népszerű labdás játék, ami a kis tér miatt felemásra sikeredik), egy kis realitás a '90-es évekből (az események következtében sokan elhagyják az országot) és egy kis fekete humor (az előadás utolsó jeleneteiben túlélési útmutatót ismeretnek etnikai konfliktusok esetére). A fentebb említett Reményik-sorok a 20/20-ban is elhangzanak, pont olyan hazafias pátosszal, amilyennel húsz éve szavalták, ha kellett, ha nem.

A színészi játék nem a produkció erőssége, de az is lehet, hogy az általam látott, hosszabb szünet után játszott délutáni előadáson a társulat nem teljesített a szokásos színvonalon. A legtöbb megidézett figura még így is hitelesre sikerült, a többnyelvű jelenetek humora kitűnően működött (bár lehet, ha az előadás két nyelve közül egyiket nem értenénk, bajban lennénk), és a lényeg nem sikkadt el: ezekről az eseményekről még semmit sem tudunk, nincs hivatalos verzió, a történelemkönyvek kerülik a témát, az interneten ellentmondásosak az információk, és csak azok tudják, akik akkor és ott voltak, mennyire nehéz viselni a szívekbe fúródott szilánkot, és milyen nehéz volt ismét bízni a szomszédban, a melletted élő másikban.

kapcsolódó írások

TESSÉK, POFTIŢI! A KDF BRAND

» Korábbi cikkek