HAMLET

Bakk-Dávid Tímea

BÁBÁK ÉS STATISZTÁK

Egy új erdélyi színház születése

[2008. Dec. 11.]

„Nagyon szeretném, ha a kézdivásárhelyi színház úgy nyitna: mindenkinek rang és öröm legyen itt dolgozni.” Gergely László rendező kész ideköltözni, ha jövőtől beindul a hivatásos színjátszás.

Kézdivásárhelyen 2009-ben beindul a városi színház – a tervek szerint önkormányzati finanszírozásból. Még a nyáron elterjedt a hír: fölkértek egy szakembert, készítse el a koncepciót. Rácz Károly polgármester tájékoztatása szerint már tavasszal elkezdik toborozni a színészeket, a csapatot, az őszi évadkezdésig darabokat válogatnak és próbálnak. 2009-re a tervek szerint 2 milliárd régi lejt irányozna elő az önkormányzat a színház beindítására és működésére, ehhez még további forrásokból, pályázatokból származó összegek is hozzáadódnának.

Az új városvezetés kezdeményezését pártszínektől függetlenül támogatásra méltónak találta a Kovászna Megyei Tanács is. A városban első lépésként októberben beindult egy műkedvelő diákszínjátszó társulat, amelynek tagjai közül néhányan a Zakariás Zalán rendezte Figaro házasságában is fellépnek statisztaként. A társulatnak otthont adó Vigadó Művelődési Ház a hivatásos színház beindulásáig közös produkciókban gondolkodik – a Figaro házassága avagy Bolond 1 őrült nap!!! a Tamási Áron színházzal való szakmai együttműködés gyümölcse –, illetve sűrűbben szervez vendégelőadásokat is.

Ferencz Attila, a Vigadó igazgatója tájékoztatása szerint a műkedvelő színjátszó csoportban jelenleg 26, 14-18 éves diák jár a város három iskolájából. A színjátszó kör vezetője Kolcsár József színész-rendező, a Tamási Áron Színház tagja. Idén már kezdik próbálni Shakespeare Szentivánéji álom című darabját, melynek bemutatójára 2009 májusában kerül sor – tudtuk meg az igazgatótól.

Ferencz elmondta, ahogy a polgármesteri hivatal technikai javításokkal megbízott alkalmazottai befejezik a Vigadó épületének külső javítását, még a télen nekifognak a belső munkálatoknak is: felújítják a mellékhelyiségeket, öltözőket alakítanak ki. A színpadot július-augusztus folyamán, a nyári szünetben alakítják át; szeptembertől pedig remélhetőleg már a hivatásos színház hatáskörébe kerülne a színházi előadások szervezése.

Mit jelent a népszínház – nyitott színház koncepció? Milyen arculatot, repertoárt? Gergely László magyarországi rendezővel, a leendő kézdivásárhelyi hivatásos színház projektjének szakmai előkészítőjével beszélgettünk, aki jelen pillanatban Magyarországon egy nemzetiségi színházat, a szarvasi Cervinus Teátrumot vezeti. Az elmúlt fél évben alapítója volt az Európában egyedülálló Magyarországi Nemzetiségi Színházi Szövetségnek is.

Gergely László rendező

Bakk-Dávid Tímea: Hogyan kerültél a kézdivásárhelyi színházalapítási tervek közepébe?

Gergely László: A feleségem családja révén kötődöm a városhoz, a történet pedig akkor kezdődött, amikor megfogalmazódott az igény, hogy legyen Kézdivásárhelynek egy saját színháza. Nyáron kaptam felkérést, hogy fogalmazzam meg milyen formában üzemelhetne, mire lenne szükség. Volt időm, úgy alakult a nyári programom is, hogy lejöttünk ide, és két-három hét alatt elkészítettem egy tervet. Leültem a polgármesterrel, alpolgármesterrel, egy-két képzőművésszel, átbeszéltük. A programtervezetet, majd a költségvetést a román színházi törvény paramétereinek megfelelően próbáltam összeállítani, figyelembe véve a város adottságait is. A tervezet öt évet fog át az indítástól számolva.

Magyarországról nézve, és az európai viszonylatokat is ismerve, néhány nyugat-európai színház mellett a román színház a legerősebb, legprogresszívebb, leginkább színészekre épülő, ugyanakkor rettentő jó rendezői értékekkel bíró. Ilyen közegben egy új intézmény működtetése és beindítása mindenképpen kihívás. Ami nagyon fontos, hogy meg kell találni azt a pontot, ahol ez a színház a magyar belső-erdélyi, háromszéki világon belül az itteni sajátos gondolkodásmódot is fel tudja mutatni, be tudja építeni produkcióiba. Bízom abban, hogy három-öt év alatt ki lehet alakítani olyan stílust, ami jellegzetesen kézdivásárhelyi lenne. Általánosan „színházat csinálni” nem olyan bonyolult, a legnehezebb része, hogy a város karakterének is megfeleljen.

Ahogy értesültem, elsősorban népszínház jellegű lenne a kézdivásárhelyi. Miért gondolod, hogy erre lenne igény?

Népszínház alatt én nem azt értem, amit általában szoktak – a népszínház sajnos eléggé pejoratív fogalommá vált. Kézdivásárhelyen ha jól tudom, pontosan tíz éve alakult egy népszínház. A műkedvelő társulat megkapta a működésre a jogot, a népszínház hivatalosan létrejött tehát, de soha nem tudott a maga módján tovább üzemelni. Azt gondoltam, ennek a szellemiségét tovább lehetne vinni – de egy adott névvel fémjelzett színház mindig többet tud sejtetni magából és a céljaiból.

Én azért is szeretem a népszínház megnevezést, mert egy kisvároson belül nem lehet rétegszínházat működtetni. Rétegszínház a stúdió-, a kamaraelőadás, a különböző műhelymunkák, ami szerves része ugyan egy színháznak, de igazából szinte minden rétegnek meg kell felelni. Persze az sem jó, ha mindenki igényének meg akarunk felelni – de az sem, ha kizárólag valamelyik irányvonalat követjük.

Én azt mondom, a népszínház nyitott színház – ami a múlt legjobb hagyományait úgy tudja behozni és továbbépíteni, hogy az érthetővé váljon mindenki számára. A művészet ott kezdődik – és ott be is fejeződik –, amikor be tudjuk fogadni, értelmezni tudjuk, és az üzenet eljut hozzánk. És a népszínház pontosan belefér ebbe – hiszen kinek játszunk?

Az általad kidolgozott tervben mi szerepel? Évadokra bontva, pontosan megvan a repertoár?

Nem az a lényeg, hogy konkrétan milyen darabok kerülnek be. Inkább egy olyan színházi szerkezetet igyekeztem kidolgozni, ami jelen pillanatban a nulláról eljuttatja a színházat egy olyan státuszba, amikor már saját színészekkel lehet dolgozni, olyan műsortervvel és olyan formációval, ami a városi gondolkodást éppúgy tudja tükrözni, mint a színészek gondolkodásmódját.

A te szereped jelenleg inkább szakértői szerep? Még szeptemberben Rácz Károly polgármester úgy mutatott be a nyilvánosságnak, mint az induló színház igazgatóját...

Ez rettentő nagy bizalom volt. Én akkor elmondtam, nekem Magyarországon állásom, státuszom, munkám van – ám a színházi munka határtalan, éppúgy mint a művészeti ágak általában. Fantasztikusan izgalmas dolog egy új színházat indítani és útjára engedni. Úgy állapodtunk meg, hogy ha az alapfeltételek teljesíthetők lesznek, akkor van értelme színházat csinálni.

A meglévő forrásokról azt kell mondanom, hogy nem rosszak – de nem is nagyok, tehát egy alacsony középszint az, amit a város a költségvetéséből jelen pillanatban várhatóan biztosítani tud. Úgy gondolom, a kultúrának erre a kis szegletére illik áldoznia ennyit a saját jövője érdekében. Én nem ígéretet adtam, partnerekként beszéltünk egymással. Számomra megtisztelő a felkérés, s ha ezek a feltételek létrejönnek, akkor el fogom vállalni. De ez egy hivatalos procedúra, amiben a legkisebb szerep az enyém – a költségvetés-tervezetet az önkormányzatnak kell elfogadnia.

Amint Magyarországon útjára indítjuk az európai szintű nemzetiségi színházat, szabad vagyok. Az ember csak akkor léphet tovább, ha mindent biztosít az utána következőknek, és elrendezi a dolgokat – akkor nyugodt szívvel és lekiismerettel fog neki valami másnak, mert biztos lehet benne, ez valóban továbblépés lesz. Úgy néz ki, a nemzetiségi színház továbbéléséhez és továbblépéséhez a középtávú lehetőségek maximálisan biztosítottak, pénzügyileg is olyan háttere lesz, amely egy kőszínház működését biztosítani tudja, teljes, profi háttérrel, színészekkel. Vélhetően megvan az az utánpótlás-gárda is, akik, amit elkezdtem, tovább tudják vinni. Ez nagyon jó érzés. És jöhet a következő kihívás.

Hogy Kézdivásárhelyen színházat lehessen csinálni, nem megy egyik napról a másikra. Lehetőséget kértem arra, hogy legalább egy három hónapos intenzív szervezéssel azt a stábot összehozzuk, akik segítségemre lesznek a művészeti és a műszaki feltételek megteremtésében. Föl kell mérni a színpadteret és a műszaki adottságokat – amelyek sajnos jelenleg elég rosszak –, mi az, amin változtatni kell, hogyan, milyen pályázati úton, milyen beszerzési lehetőségek vannak ahhoz, hogy korszerűvé lehessen tenni. Az infrastrukturális hátteret kell ismerni, és kijelölni a sürgősen megoldandó feladatokat.

Föl kell arra is készülni, hogy most nemcsak annyi történik: egy épületben előadás lesz. Mindenképpen jó, hogy a sepsiszentgyörgyi színházzal közösen létrejött a Figaro házassága bemutatója. Ez nagyon jó dolog. Egy nagyon jó színházzal együttműködve itt, a városban lesz egy bemutató, nem az anyaszínházban. A polgárok tehát úgy érezhetik, ez kicsit a sajátjuk is. Természetesen a színészek nem itt laknak, nem itt élnek, kicsit vendégként jelennek meg, de a színházra való rászoktatás ezzel elkezdődött. Ez pedig a Vigadó nemrég kinevezett új igazgatójának, Ferencz Attilának köszönhető. Nagyon jó szemlélettel, nyitottan állt neki a munkának. Első pillanattól kezdve beszélgettünk a jövőről is, hiszen egy épületen belül kell megoldani majd az általa vezetett közművelődési intézmény és a színház működését, és ő mindent megpróbált előteremteni. Ebben az évben nála is jelentős hangsúlyt kap, hogy mindezt előkészítse, főként produkciók meghívásával, hogy szokjanak ide a nézők, szokják meg, hogy vannak jó előadások.

A Vigadó előadótermét 2007-ben újították fel, az épület 1903-1904-ban épült.

Ferencz Attila még szeptemberben úgy fogalmazott, a diákszínjátszásból fog táplálkozni a majdani népszínház. Hogy látod a diákszínészek szerepét?

Egy színház akkor működik, legyen amatőr vagy profi, ha olyan képzett színészeket foglalkoztat, akik maximálisan tudják azt a művészi színvonalat teljesíteni, amit maguk elé célként tűztek ki, és amely egybeesik azzal, amit a közönség elvár tőlük. A főiskolai vagy egyetemi színészképzésen kívül a gyakorlat az, amit ha minél korábban kezdenek el a fiatalok, annál jobban megszereteik, megtanulják és ráéreznek. Annak idején, 15-20 éve amatőrökre épült a virágzó kulturális élet a városban – mert akartak valamit. Azokból az emberekből ma már sokan színészek, vagy a művészet egyéb területén dolgoznak – kialakul tehát egy aktív csapat, és ebbe nem csupán a színészeket kell beleérteni, hanem mindazokat, akik szívvel-lélekkel minden megtesznek a művészetért.

Jelen pillanatban elindult a Vigadóban egy olyan oktatási forma, amelyben közel 30 gyerek vesz részt, akiknek minden vágya a színház. Rendszeresen foglalkoznak velük, megkapják az alapképzést, és ráéreznek arra, hogy ez lehet akár a saját útjuk is. Kialakul egy olyan mag, akikre úgy lehet számítani, hogy részesei lehetnek egy nagyelőadásnak. Ami nem azt jelenti, hogy beállnak a hátsó sorba, és csoportos szereplők, hanem kinő közülük egy-egy nagyobb színész, jelentősebb tervező vagy dramaturg. És ez a legfontosabb. Alapdolognak számít, hogy ha valahol elindul egy színház, akkor mellette elinduljon egy olyan képzés, háttéroktatás, a fiatalok aktív bevonása, amely révén lehetőséget kapnak arra, hogy belépjenek ebbe a világba. Egy színház elvileg mindig nyitott – nemcsak a nézők oldaláról, hanem a művészet oldaláról is. Ha ez utánpótlás-képzéssé fejlődik, és megkapják a beszédtechnikától a mozgáskultúráig és drámaismeretig az alapokat, az minden irányba megnyitja a fantáziájukat, és teljesebb emberként tudnak majd felállni a színpadra.

Többször rendeztél Erdélyben, meg máshol is a határon túl, egy időben szabadúszó voltál. Ha elvállalod egy színház vezetését, nem lesz ez egyfajta megállás, meggyökeresedés? El tudod például azt képzelni, hogy ideköltözz?

Persze. Ez vendégként nem működik. Csak úgy, ha az ember 24 órából 24-et dolgozik. Általában egy színházon belüli vezetés – most lényegtelen, hogy igazgatóként vagy művészeti vezetőként – azt jelenti, hogy a munkád nyolcvan százaléka adminisztratív őrület, amikor harcol az ember: a pénzért, azért, hogy lehetőségek megnyíljanak, kapcsolatok létrejöjjenek. Ezt nem lehet távmunkában művelni. Aztán marad az a része, amit az ember szeret, és amire föltette az életét: a rendezés. Mindkettőhöz az embernek ott kell élnie. A családom erdélyi, innentől teljesen természetes az ideköltözés. Az ember nem a hazáját cseréli föl, hanem megtalálja ott, ahol él a szeretteivel, és ahol együtt tud dolgozni másokkal.

Egy csapat a hosszú, izzadságos munkának a szüleménye – és bár már ott tartanánk... Amit a Vigadó elkezdett az utóbbi néhány hónapban, hogy több előadást is hoznak, és egyre szélesebb réteget próbálnak megszólítani, a kultúra felé irányítja az embereket. Ennek már vannak látható jelei, például megnőtt a látogatottság. Ez még nem jelent színházat, hanem annyit jelent, az emberek fogékonyak az új iránt. Ha a választás lehetősége adott, és nem a kényszer működik, akkor megnyílnak és aktívabbak lesznek. Tudom, hogy van például táncház. Ez nagyon sok gyereket indít el, és ha rendszeres, ha beépül az életükbe, ez már egy garancia.

A színházat 2009-ben, augusztusban indítanánk hivatalosan, októberben lenne az első bemutató. Akikkel a városban beszéltem, és most nemcsak a családomra gondolok, mindenki örül, hogy lesz színház, hogy kezd működni a Vigadó, hogy kezd fellendülni a kulturális élet, mert a sok hétköznapi gond mellett felcsillannak azok a lehetőségek, amelyek reményt adnak valami másra is. Az álmodozáshoz tér kell, és ezt próbáljuk megteremteni.

És meg kell találni az alkotótársakat. A színház csapatmunka, különböző működési területekkel – az elején mindenki keresi a saját profilját, s ugyanígy, az új színháznak is meg kell találnia a saját arculatát. Ezt az arculatot meg is kell tervezni, a weboldaltól kezdve az emblémáig és a névig – nem elég, mint a múlt században, összeállni és azt mondani: gyerekek, nekünk a rendszerben az a feladatunk, hogy a kultúrát közvetítsük, akkor fogjunk neki.

Ebben a világban az arculat, a kommunikáció, a nyilvánosság a korszerűség egyik alapeleme. A másik alapelem a minőség. A nyilvánosságot legalább olyan nehéz bevonni, mint a színház szakmai működését biztosítani.

Mikorra fejlődne oda a színház, hogy Csíkszeredába, Sepsiszentgyörgyre menjen mondjuk vendégszerepelni?

A kezdő színháznak még nincs repertoárja. Ezt föl kell építeni, bemutatók kellenek, de nagyon minimális alapköltségvetésből arra futja majd, hogy lesz évente egy nagybemutató, egy stúdió- vagy gyerekszínházi előadás, de többet nem fogunk tudni összehozni az első egy-három évben. Vendégszínészekkel kell majd dolgozni. Majd lassan el lehet odáig jutni, hogy kialakul egy kisebb mag, akiknek a bére részese lehet a társulati költségvetésnek, tehát nemcsak egy darabra jönnek; nekik itt kell majd lakniuk, ennek feltételeit is biztosítani kell.

Egy színház 10-15 év után kezd létezni. Akkor kezd kialakulni a saját arculata, amikor már tudják, ha elhangzik egy név, hogy kikről van szó. Egy előadás nem elég, évek repertoár-sora kell, ami alapján az ember tudja, kikkel dolgoznak, kik a színészek, milyen díszletekkel, világítással, körítéssel jelenik meg a produkció, eljutott-e fesztiválra, a színház tovább tud-e lépni, akár úgy, hogy egy nyári játékot el tud indítani, vannak-e másfajta rendezvényei, különösen kiemelkedő stúdióelőadásai, műhelymunkái.

Annak idején szóba került a Székelyföld bérlet – sajnálom, hogy még nem jött létre. Az nagyon jó gondolat volt, hiszen nemcsak arról szólt, hogy én csinálok egy előadást és elviszem hozzád. Egymást is meg lehet ismerni, öt székelyföldi színház úgy tud dolgozni, hogy a saját műsortervükben szereplő egyik darabot – amelyet vélhetően a legjobbnak tartanak, vagy amire igény van – egymás között ki tudják cserélni. Nem csupán vendég- vagy csereelőadásokról van szó. Ezeket játszani is kell; egy induló színház kevés bemutatott darabbal indul, nem tudsz 25-50 szériás darabot kihozni, ami körülbelül rentábilissá tehetné azt az előadást. Egy-egy előadás mögött sok-sok ember van, azoknak a bére, munkája is benne van a produkcióban. A befektetett energia lassan térül meg, évek kérdése az is, hogy a városban öt-hat előadást tudjunk játszani egy hónapban, és ezt el tudjuk vinni más városba is. Ha sikerül, akkor már megérte.

Egy előadást úgy kell megcsinálni, hogy utaztatható legyen. Sok színész ódzkodik a vendégszerepléstől, de sokszor a legeldugottabb helyekről derül ki, olyan közönsége van, hogy fantasztikus oda elmenni. A vendészereplés, utazás másfelől a csapatformálás egyik eszköze.

Színházi próba: a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Kézdivásárhelyen mutatta be a #i#Figaro házassága, avagy Bolond 1 őrült nap!!!#/i# című előadását. Az előadásról egy későbbi cikkben számolunk be.

Eldugott helyekre, falvakra is gondolsz?

Nem mindenhol van művelődési ház, nem mindenhol van olyan felszereltség,mint az anyaszínházban – de az egész ott kezdődik, hogy az ember kiáll, és tudja, mit akar mondani, és azt a művészet és a színház nyelvén meg tudja fogalmazni. Minden előadásnak meg lehet találni a formáját. Vajdságban van egy csapat, a Tanyaszínház, (http://www.tanyaszinhaz.com) főleg fiatalok, akik nyáron összeállnak, falvakról falvakra járnak. Volt egy legendás színészük, Soltis Lajos – ő kezdeményezte ezt a formát. Tulajdonképpen kicsit a commedia dell’ arte felé forduló hangzásvilággal, a legkülönbözőbb műfajokban lehet játszani. És ezt nagyon szeretik. Egy szekérrel végigutazni a környéket nyáron – szerintem ez fiataloknak fantasztikus. Ellátják őket, még pénzt is kapnak, és játszanak, játszanak, játszanak. Ilyen is van. És miért ne lehetne?

Mint ahogy működött a harmincas-negyvenes években is itt Kézdivásárhelyen, jött a társulat, és a polgárok közösen összeadták a díszletet...

És ennyi idő elteltével te tudsz erről, tehát ez megmaradt az emlékezetben. Az ember jobban ragaszkodik valamihez, amiben benne van a saját munkája is, sokkal nagyobb a felelőssége, az odaadása. Van a hivatalos út a főiskolán keresztül, agyontaposva, egymást taposva – a másik, amikor van egy nagyobb összefogás is. Itt Kézdin azt érzem, hogy több irányból, több formában össze lehet fogni, hogy színház legyen.

A műsorról: nyilván, az embereket meg kell fogni azzal, hogy ez csak itt születhet meg, ez a miénk. Nem olyan könnyű. Fontos a darabválasztás, hogy kikkel fogsz először együtt dolgozni, kik jelennek itt meg. Én szeretném, ha abban az időszakban, amikor egy darab készül, a színészek itt lakjanak, itt éljenek az emberek között. Ne csak hallomásból tudják a lakosok, hogy próba van, hanem kicsit bele kéne folyni az itteni életbe. Ezt csak úgy lehet, ha vannak olyan helyek, ahol ez megtörténhet. Tehát a színháznak gyűjtőhelynek kell lennie.

Megint visszatérek arra, hogy népszínház: nyitott színház. Ez nem a műfaját, hanem inkább az értékét jelenti. Tervben van egy kávézó is, ahová bárki be tud jönni, elolvashat egy újságot, dolgozhat a laptopján. Kell egy hely, amelynek szellemisége van, ahová jó betérni, mert nyitva van. Ez is kell egy csapatépítéshez. Színház kocsma nélkül nincs, ez alaptörvény – oda jár a színész, oda jár bárki a városból, mert ott más a hangulat.

Jelenleg sokan bérletesek a Tamási Áron Színházban. Néhány év múlva elképzelhető, hogy szentgyörgyiek is jönnek Kézdire?

Ez sem kizárt dolog, mint ahogy az is biztos, hogy továbbra is innen is, aki tud és módjában áll, miért ne menne Szentgyörgyre színházba? Én egyébként nagyon szeretem a román színjátszást. Át lehet venni annak legjobb hagyományait, egy-egy darabra a rendezőket át lehet hozni, ettől még ugyanolyan magyar színház marad – pontosabban színház marad. Az ember egy idő után megtanulja, hogy mindegy, milyen nyelven, de az a közeg értse, akinek játszik, és magáénak tudja vallani. Csak meg kell találni a megfelelő kommunikációs formát. Ha minőség van, az befogadható. Nagyon szeretném, ha a kézdivásárhelyi színház úgy nyitna, hogy mindenkinek rang és öröm legyen itt dolgozni.

kapcsolódó írások

ÚJ SZÍNHÁZ A PRÉRIN

» Korábbi cikkek