HAMLET

Kérdezett: Fülöp Noémi, Hegyi Réka

IDÉZŐJELES TÖRTÉNETEK

Váta Loránd: “még nem jártam meg a poklokat”

[2009. Nov. 20.]

A sepsiszentgyörgyi színész nemrég szerződött át a kolozsvári színházba, ahol az Ördögök című előadás főszerepét alakítja a jövő heti bemutatón.

Két hete láthatta először az itthoni közönség a Gárdos Péter rendezte Tréfa című filmet, amelynek egyik főszerepét Váta Loránd játssza. A sepsiszentgyörgyi színész nemrég szerződött át a kolozsvári színházba, ahol az Ördögök című előadás főszerepét alakítja a jövő heti bemutatón.

A Tréfában Zoltán atyát, egy katolikus papot alakítasz. Befolyásolt téged a papi ruha – vagy ez is csak egy jelmez?

Váta Loránd: – Amikor rám osztották a szerepet, hihetetlenül bajban voltam. Filmről van szó, tehát itt nincs meg az a technikám, amivel színházban el tudnék csalni dolgokat. Nem tudok varázsolni, mert film. Bajban voltam, nem tudtam, hogyan tudok egy papot eljátszani olyan egyszerűen és olyan hitelesen, ahogy a kamera megkívánja.

Lehetőségem adódott felmenni pár napra Csíksomlyóra a ferences barátokhoz. Elfogadtak, lakhattam ott, velük ebédelhettem, vacsorázhattam, reggelizhettem. Harmadik nap már én is tudtam felelgetni az imájukra. Úgy érzem, sikerült valami belső tisztaságot közel hozni magamhoz, ami kellett ehhez a szerephez.

Tréfa

Hamvas Bélát olvasgattam, a telefon ki volt kapcsolva, azt se tagadom, hogy harmadik este már pálinkáztam is a barátokkal. Valami olyan belső szabadság született meg ott, nekik köszönhetően, ami nagyon jól jött ehhez a filmhez. Amikor lejöttem Somlyóról, már nem voltam annyira bajban.

Lassan köztudott, hogy a filmben összesen hárman szerepeltetek hivatásos színészek, és volt olyan szereplő is, akit Gárdos Péter rendező a Corában, a mészárospult mögött talált meg. Mennyire befolyásolt téged, hogy amatőr színészekkel dolgoztál együtt?

– Egyáltalán nem éreztem, hogy hárman magunkra maradtunk profi színészekként. De ez Péternek a zsenialitása, nagyszerűen tud színészt vezetni, mindenkit a lehetőségei szerint kezel, és végül minden működik.

A film hálás műfaj, mert vágáskor a sok elkészített nyersanyagból az kerül bele, amit a rendező akar, és nem jelent gondot például egy amatőr színész legjobb pillanatait meghagyni.

Ahhoz viszont külön adottság kell, hogy az ember gyerekekkel tudjon dolgozni. Először is nagyon profin voltak kiválogatva. Ezek a gyerekek nem voltak zavarban a kamera előtt, már volt egyfajta gyakorlatuk. Amit még hozzá kell tenni: szintén a Péter érdeme, hogy próbáltunk. Ez egyáltalán nem jellemző. Általában első nap összetalálkozunk, igyekszünk minél hamarább a legjobb viszonyba kerülni, mert rögtön elkezdik forgatni az ötvenedik percet, és minden a helyén kell legyen, a néző nem láthatja, hogy a szereplők alig ismerkedtek össze.

A Tréfát egy hétig próbáltunk Pesten a Pinceszínházban, felállítottuk a jeleneteket. Szerintem ez mindig nagyon kellene, mert amikor forgatsz, már tudod, hogy a jelenet hogyan épül az egészbe. Ez is egyik eszköze volt Péternek arra, hogy összehozza az embereket, profit, amatőrt, mindenkit.

Most dolgoztál először gyerekekkel? Milyen volt ?

– 2001-ben, amikor Erdélyi Dániel Előre című filmjét forgattuk, szintén gyerekekkel dolgoztam. Volt egy fiam, annak volt egy barátja, volt egy egész osztálynyi gyerek. Lehet, hogy kívülről úgy látszik, hogy gyerekekkel nehezebb vagy problémásabb dolgozni. De nem, sokkal könnyebb!

A Tréfa marosvásárhelyi vetítésén lehet, hogy félreértették, amikor azt mondtam: a gyerekekkel olyan dolgozni, mint az állattal, az embert megnyugtatja, mert csak a ragaszkodást érzi. A gyereknek nincsenek hátsó gondolatai, nincsenek falak körülötte, nincsenek sorompók, amiket fel kell nyitni, hogy találkozzunk.

Színházban nehezebb gyerekekkel dolgozni? Annyi előadást láttam, amit elrontottak nem megfelelő gyerekszereplőkkel.

– Színházban közbelép a teatralitás, mint eszköz, mint technika, ami viszont nem kell a kamera előtt. És estéről estére valaminek a megismétlése, felépítése – ehhez egy gyereknek hiányzik a tudása, tényleg kell egyfajta iskola.

A Tréfa szereplői között volt visszafogottabb gyerek, aki Szebenit játszotta. Vele nehezebb volt picit, mert egy introvertált fiú. Ővele beszélgetni kellett, szöveget összemondani, mesélni neki. De volt olyan, aki mindent ki akart szedni az emberből, tanítani kellett, kérte, hogy készítsem fel a színire, mert két év múlva felvételizni szeretne.

A másik, hogy össze voltunk zárva arra az időszakra, ők is velünk laktak, úgymond egy táborban. Ez nekik nagy élmény volt. Összenőtt kicsit a történet a civil életünkkel arra a pár napra, egy-két hétre.

Gárdos Péter azt mondta egy interjúban, hogy számára ünnep volt a forgatás.

– Tényleg szép volt, nekem is szép volt, noha nekem nehéz dolgom volt, mert kilenc napra össze volt sűrítve az összes jelenetem. Olyan napom is volt, hogy napi három jelenetet forgattunk, és az rengeteg. Tudni kell, hogy egy jelenet sok snittből áll, és a snittekhez mindig fényeket kell átállítani, kamerát kell átállítani. Olyan tempóban dolgoztunk, hogy reggel nyolc-kilenctől egy jelenet, délben egy-kettőtől még egy jelenet, és délután hattól még egy jelenet – a harmadik jelenetnél néha már éreztem, hogy végem van.

Ördögök. Fotó: Biró István

Magammal szemben szőrszálhasogató vagyok (lehet, hogy Szűz vonás), de először voltam 60-70 százalékban elégedett azzal, amit csináltam. A másik két filmemmel nem voltam ennyire elégedett: az első a Fény hull arcodra volt, majd az Előre, két filmfőszerep, mindkettő 2001 nyarán.

Olyan kemény helyzetbe kerültem, ami egy sor dolgot ki is zökkentett bennem, lerombolt egy csomó mindent, színházi színészi szempontból is úgy éreztem, hogy sok mindent újra át kell gondolni. Olyan erős mértékben más hozzáállást követelt a kamera előtti munka, hogy felzaklatott emberileg is, és erre még rátevődött az, hogy azelőtt nem forgattam – első munkáim voltak.

Nem tudtam, hogyan kell csinálni, zavarba hozott a nagy stáb, aki folyton ott forgott körülöttem. Hat év színészi pálya után úgy gondoltam – vagy úgy éreztem, ezt már nem tudom – hogy le kell rombolni magamban egy csomó színész-technikai dolgot.

Azután úgy éreztem, hogy modoros vagyok, hogy rossz, amit csinálok, hogy másképp kell egy szerephez hozzáállni. És nem törődvén a végeredménnyel, attól fogva nem a sikerre utaztam. Emlékszem, eltelt két-három olyan év, amikor nem sikerült nézhető szerepet összehozni. De utólag abszolút nem bánom, megkövesedett volna bennem egy csomó minden, hogyha ez a filmes élmény nem lett volna.

Ezek belső utak, párhuzamos vonalak ahhoz képest, amit általában lát a néző. Vannak nagyon erős hangok az emberben, a Kolozsvárra való elszerződés is egy ilyen belső, párhuzamos szál. Többen megkérdezték, hogy miért, hát ne viccelj, hát annyira változatos dolgokat játszol. Mondtam, hogy egy dolog, amit látsz, de belül valami más van. Persze fontos, hogy az ember ne rombolja le, amit felépített, de kell a változás, mert ha nem, ezeket a belső rezdüléseidet megölöd, és akkor egy idő után csak a fásultság marad.

A két film után sok reklámot csináltam, hogy gyakoroljam a kamera előtt való munkát, és nyolc évre rá következett ez a filmfőszerep. Valószínűleg attól is jobb volt, hogy már több tapasztalatom van, tehát már kiegyensúlyozottabban, jobb odafigyeléssel tudok a kamera előtt dolgozni, mint akkor először. De valószínűleg attól is, hogy Péter személyében egy nagyon jó “karmesterre” találtam, először éreztem életemben igazán, hogy jól esik forgatni.

Számított, hogy egy kis költségvetésű filmről van szó?

– Engem annyira nem befolyásolt – vannak ilyen körítések, hogy büfékocsi, ami ott nem volt, de mindemellett meg volt adva a módja.

Az egész film története úgy indult, hogy próbafilmezni kellett egy másik film férfi főszerepére. Nagyon jól alakult, éreztem, hogy tetszik Péternek és az operatőrnek, amit csinálok. Rá egy évre Péter felhív telefonon, hogy nézd, Lóri, az most nem jön össze, mert pénz kell, és nincs pénz. De valamennyit összeszedtem, nézd meg, olvasd el, Kosztolányi Dezső: Tréfa, átküldöm a forgatókönyvet, szeretném, ha megcsinálnád, te leszel Zoltán atya. Nagyon-nagyon tetszett, azt mondtam, hogy ezt akár ingyen is.

Mi fogott meg benne?

– A történet. Az első az, hogy van egy veretessége, az, hogy régebb történik, a múlt század elején. Nekem mindig tetszenek ezek az idézőjeles történetek, amit már úgy kell megélni, átélni, hogy hozzá kell tenni azt a történeti olvasatot, miszerint akkor íródott. Számomra annak a kornak van egy bája, egy szépsége. Nosztalgia az után, ami már nincs.

Eszembe jutott a sanzonested, a Micsinyál maga rossz?, ami ezt a kort idézi. Ezért választottad ezt a műfajt a műsorodhoz?

– Igen, nagyon szeretem ezt a kort. A két világháború közötti időszakban, a negyvenes, ötvenes években minőségi sanzonirodalom született. Hogyha nincs ez a negyvenöt utáni vasfüggönyös helyzet, akkor ez világsiker lett volna, gondoljunk Seres Rezsőre: otthon, Pesten ült egy kis kocsmában, mialatt Amerikában énekelték a dalait.

Kolozsváron is fogod játszani a sanzonestet?

– Volt szó róla, Tompa Gábor mondta, hogy meg kéne csinálni, de vannak sajnos technikai okai, hogy ezt így hirtelen nem vállaltam be. Egyrészt az, hogy ahogy ide szerződtem, rögtön – hála Istennek – nyakamba zuhant az Ördögök főszerepe, ami nehéz. Másrészt van ott egy videofelvétel, ami rossz és egyre rosszabb, úgy érzem, hogy ez pillanatnyilag probléma. Most nem tudok belefogni a felújításba, de valamikor tavasszal lehet, hogy sor kerül rá.

Színházi térben képzeled el továbbra is, nem gondoltál arra, hogy kividd a kocsmákba?

– Úgy érzem, hogy ez a színházi térben a legjobb. Játszottam már lokálban, kocsmában, kávéházi hangulatban is, de akik látták színházi térben és kávéházi térben is, azt mondták, hogy színházi jellege van, színpadon jobban működik. De ez nem jelenti azt, hogy nincsenek kávéházi terveim, szeretnék énekelni, és tudom, hogy Kolozsváron vannak nagyon jó zenészek.

Az ének más energiákat szabadít fel, levezet energiákat. Ezt mindig akarom csinálni, mindig énekelek otthon is, mindenhol énekelek. Terveim vannak, csak hirtelen szembejött velem Kolozsvár, és ki kell várni az idejét mindennek, úgy érzem.

Mi az, ami elindított a társulatváltás útján, mi hiányzott?

– Valóban hiányzott valami, úgy éreztem, hogy néhány éve csak bizonyos dolgokat játszom el. Amikor megcsináltuk a Godot-t, Gáborral létrejött egy művészi és emberi találkozás, és akkortól érvényes volt ez az ajánlat, Péter Hilda akkor jött át.

Mindig a felröppenések, a földhöz csapódások embere voltam, nem féltem az ugrásoktól, a térdre kényszerüléstől a nagyröptű gondolatokig, szerintem egy művészhez ez hozzátartozik. Mindenkinek van fantáziája, mindenkinek vannak nagy elképzelései, de ha egy művész nem kockáztat, akkor ki legyen az?

Azt mondom, nem kell félni ezektől a lépésektől, még akkor sem, hogyha utólag kiderül, hogy négyet visszaléptél és csak egyet előre. Hogyha harminchét évesen nincs gatyám bevállalni egy átszerződést, egy új helyzetet, új kollégákat, új rendezőket, akkor mikor? Majd hetvenévesen elgondolkodom azon, hogy hát, öregfiú, volt egy helyzeted, lehetett volna még egy lehetőséged, lehet, hogy sikerült volna még néhány dolgot megcsinálni, amitől lehet, jobb színész lettél volna?

Picit úgy érzem, még nem jártam meg a poklokat, ami a szerepeket, a helyzeteket illeti. Az új helyzetek új dolgokat hoznak ki az emberből, figyelni kezd megint arra, ami megszületik belőle, azokra, akikkel csinálja, és ez megint felébreszti benne a fantáziát, frissességet.

Nagyon fiatal és alig tapasztalt rendezővel, Albu Istvánnal dolgozol. Az Ördögök az első nagyszínházi munkája. Neked, mint tapasztalt színésznek, mit jelent egy fiatal rendezővel dolgozni?

– Úgy állok ehhez a munkához, hogy tudom azt, hogy ő bizonyos dolgokat nem tud. De azt az oldalát kell nézzem, ami nagyszerű, amit ő akar kihozni a darabból. Ott viszont azt látom, hogy nagyon tehetséges, nagyon jó víziója van. A fiatalok másképpen gondolkodnak színházról, mint mi, mint ahogy Bocsárdi, Tompa gondolkodik.

Egy fiatal rendezőt könnyű elbizonytalanítani, könnyű azt éreztetni a próbafolyamat alatt, hogy tapasztalatlan. De nem ez a cél, hanem az, hogy ő a legjobban össze tudja hozni az előadását.

Hiába csinálsz egy olyan előadást, ahol azt mondják, hogy te nagyon jó voltál, de a többi szar. Az az előadás nem jó, az nekem nem elégtétel. Az a jó, ha mindenki a helyére kerül. Egy jó előadás olyan, mint egy zenekari mű, ahol a hegedűs és a fuvolista is tudja a maga szólamát, de mindkettő ismeri a karmester szándékát is.

Nagyon nehéz és bonyolult történet az Ördögök – de dolgozunk, és most már nagyon közel vagyunk a bemutatóhoz, én optimista vagyok.

Létezett konkrét szerep, amire Kolozsvárra hívtak?

– Nem, és nem is kérdezek rá. Ha egyszer elhívtak egy színházhoz, azt jelenti, hogy valamiért fontosnak érzik, hogy eljöjjek. Azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy alig játszom az első évben, mert tudom, hogy egy elszerződés azzal jár, hogy otthon kiesek néhány szerepből (tényleg elestem néhány szép feladattól), és idő kell megint belekerülni egy áramlatba. Ahhoz képest nagyon meglepett ez a szerep.

De azért Szentgyörgytől nem szakadsz el teljesen, vannak szerepek, amiket továbbra is fogsz játszani.

– Emberileg és művészileg is szépen váltam el Bocsárdi Lászlótól. Nem hiszek ezekben a bezáródásokban: hogy csak az a hely, vagy csak ez a hely. Ha eljöttem onnan, akkor csak itt vagyok? Bár társulatközpontúság van nálunk.

Erdély nagyon nehezen átjárható a távolságok miatt, Budapesten játszhatsz több színházban is egyszerre...

– Igen, mert Magyarországon a legtávolabbi színház is közelebb esik a fővároshoz, mint Szentgyörgy-Kolozsvár, ami kétszázhetven kilométer. De nyitva hagytuk a kapukat, úgy váltunk el, hogy Laci is azt mondta, az élet megy tovább, mozdulj, ha most úgy érzed, mozdulnod kell.

» Korábbi cikkek