HAMLET

Bakk-Dávid Tímea

BTF 2010

Nem fikció, hanem terápia: elhallgatott történetek

[2010. Apr. 22.]

A Tollfosztás „tolerancia-színház” nem csak romákról, nem csak magyaroknak: Balogh Rodrigó és csapata társadalmi tünetegyüttest mutat föl.

Öt színész a színpadon, testközelben, négy közülük függőágyban ül, mintha-anyaméhben, egy pedig középen, ketrecbe zárva. Gyerekek, kamaszok – méri be a néző akaratlanul is a generációs paramétereket. Romák – folytatja a kategorizációt a háttérben az intellektus, amely ezt az evidenciát ugyanúgy a maga helyén véli kezelni, akárcsak a programfüzet x-edik oldala („Roma vagyok – magyar vagyok” alcím alatt, a Budapesti Tavaszi Fesztivál programjában).

Az érzelmek egyelőre tehát a háttérben várakoznak, mindenki előveszi színházi előadásra tartogatott énjét; nyitottnak gondolt, értelmezésre és esztétikai értékítéletre kész, ám voltaképpen prekoncepciókkal terhelt tekintetét várakozóan a színpadra szegezi. Ebből azonban már a kezdet kezdetén

kizökkent a beatbox ritmusa;

nézőnk furcsán tekintget a jobbszélre, rejtegeti zavarát, kicsit szorong, kicsit ingerült. Mintha azzal, hogy eljött, már bizonyította volna toleranciáját. Nehogy már őt – őt! – itt és most próbára tegyék, hát mi ez?!

Aki azt gondolta, hogy ifjú tehetségek, roma színészek és roma rendező darabjára jegyet vásárolva most aztán befizetett valami igazán specifikus roma kulturális produktumra, az tévedett: a Tollfosztás ugyanis magyar(országi) társadalmi tünetegyüttest mutat föl, szégyellt, elhallgatott történeteken keresztül.

Nem fikció, hanem terápia. Szembesít egy olyan énünkkel, akivel nem biztos, hogy szívesen együtt élünk, akit esetenként sikeresen szegregálunk magunk is, éheztetünk és bezárunk. Akinek tükörképére néha megriadva ismerünk rá a fanatikusok tekintetében. Pedig

mi vagyunk a kalauz,

aki minden ürüggyel le akarja szállíttatni a gyerekeket a vonatról; a riporternő, akit voltaképpen a legkevésbé sem érdekel interjúalanyai véleménye; a szociológus, aki tudományos felsőbbrendűségi pozícióból megmondja a tutit, hogy mi a jó a cigányoknak – és a cigány vezetők is mi vagyunk, akik szintén visszaélnek hatalmi pozíciójukkal.

Fotó: Kováts Dániel, a kultura.hu jóvoltából

„Mi” vagyunk: a többség, a megmondóemberek, a sznobok, a széplelkűek, az éhezést nem ismerők, a színházba szépen kiöltözők, földhöz való viszonyról és vándorösztönről papolók. Rólunk is szól a darab, szereplői vagyunk.

Ha erre ráébredünk, és miután eljutunk ide, csak akkor lehet szó az áldozatokkal való azonosulásról. Miután már lefoszlik rólunk, akár a toll, a külső kéreg: a hatalomakarás máza, az egyedüli üdvözítő útban/magyarázatban/valóságban való hit, és kilépünk a liberális, kereszténydemokrata, konzervatív vagy egyéb, tetszőleges, korábban magunkénak vallott ideologikus mátrixból.

Sötétség, húgyszag, hideg,

nyirkos közeg, bizonytalanság, félelem – az immár megtapasztalható „szép új világ” címszavakban. Ennek a vécéjébe zártak. Szar, és ezt nem lehet eufemizálni. Most bezzeg jól esik a beatbox: annak a jele, hogy élet van, vidámság van, folytatás van, ritmus van. És nem vagyunk egyedül.

Az öt színész hangja és játéka érzékelteti e világnak félelmetes és varázslatos polifóniáját. Történetfoszlányok, alakok, szereplők, helyzetek elevenednek meg a meséken keresztül, meglepően eszköztelenül, hiszen a szereplők fizikailag ugyanazokban a függőágyakban, ugyanabban a ketrecben ülnek végig – mégis hol a cigánygyerekeknek szervezett tábor vécéjébe zárva, hol menekülés közben a vonaton, hol egy kunyhóban vannak, vagy a legkülönbözőbb helyszíneken, ahová emlékezetük, álmaik vagy képzeletük röpíti őket. A mesélés rítusa egyszerre tartja őket a jelenben és a múltban, amelyet felidéznek és jelenvalóvá tesznek.

Nem szép mesék ezek, nem heppiendesek.

Egyéni megaláztatások, a kollektív megbélyegzettség dehumanizáló tapasztalata, majd a fizikai megsemmisülés fenyegetése beszélődik el, mondódik ki. A színészek médiumok is, az áldozatokat jelenítik meg, visszahozzák a visszahozhatatlant, még ha csak egy tanúvallomás – történetük elmesélése – erejéig is. Hátborzongató, mikor az „előolvasási” tapasztalat nélküli néző hirtelen rádöbben, a romagyilkosságokról (is) van szó.

Fotó: Kováts Dániel, a kultura.hu jóvoltából
„Tolerancia-színház” – áll a színlapon, a cím alatt. Ha ebből valaki valamiféle kényszeresen túlkompenzáló, a művészi kivitelezés igényét „az üzenet” mögé helyező műfajra asszociál, mélységesen téved. A „gyerekszínészek” (miért érzem ezt most kicsinylő jelzőnek?) tehetsége meggyőzheti a kétkedőket is, pár „felnőtt” leckét vehetne tőlük, ami a nem modoros, természetes játékmódot illeti. A közönség az ősbemutatón

vastapssal ünnepelte őket.

Német Alfréd Roberto a legkisebb szereplő: ő Rambó, a neve miatt gúnyolt fiúcska, a csoport „kis bölcse”; Oláh Edmond, aki beatboxol, a nevelőintézetet megjárt Szotyit személyesíti meg; Németh Angelika a „cigányok közé keveredett” Mónikát játssza, aki lecsúszott pesti prolicsaládból érkezik, ám otthonról hozott előítéleteit felülírja a túlélés parancsa. Index egy falusi földműves roma család sarja, Szkiba József alakításában, a rácsos ketrecben ülő szépséges és vadóc Babrinka szerepében Lovas Emília látható.

Ők ketten a negatív mellékszereplők egész hadát viszik el a hátukon (bár mind a öt színész több alakot is megszemélyesít az előadás során). Szkiba félelmetesen cinikus a kalauz szerepében,

visszakézből „leorkozza” a romákat

és játssza a büntetésre ürügyet kereső, hivatali hatalmával visszaélő „becsületes magyart”, olyan meggyőzően, hogy biztosra vesszük: nem a szövegkönyvben találkozott először e prototípussal. Lovas Emília is remekül karikírozza például a nyávogós „hülye liba” riporternőt, akinek fogalma sincs semmiről, és etikátlanul közbeavatkozva provokál, hogy végül roma-magyar konfliktusról tudósíthasson a bulvársajtónak.

Fotó: Kováts Dániel, a kultura.hu jóvoltából
A Tollfosztás erejét és hitelességét mégis legfőképpen a ressentiment leküzdése adja. Nem siránkozás a történtek fölött, bármennyire tragikusak is azok. És nemcsak a fájdalmas történelmi aktualitása teszi nagyon maivá, közelivé, hanem a nyomorúságban is szárba szökkenő szituációs és nyelvi humor, a friss, üde, minden eddig tapasztalttól eltérő nézőpont, a szleng avatott és mégsem túlhangsúlyozott használata.

A cinikus vagy keserű hangvételt gyakran évődő, ironikus és önironikus replika váltja föl. A Tollfosztást nemcsak rendezte Balogh Rodrigó, ő írta a szövegét is. Saját személyes élményeit és jogvédő szervezetek esettanulmányait (konkrét, megtörtént diszkriminációs eseteket) dolgozott föl.

A színész-rendező Junior Prima-díjas oktató, drámapedagógus, hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozik, 2007-ben ENSZ-díjat nyert menekültekről szóló darabjáért. Az ősbemutató után, miután színpadra hívták színészei, feléjük fordulva hajolt meg.

A Tollfosztás ősbemutatója április 2-án, a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében a Thália Színházban Arizona stúdiójában volt. A független produkciót legközelebb április 23-án játsszák.

kapcsolódó írások

BTF 2010

» Korábbi cikkek