szerkeszti: 
Bogdán László
A világrenddé avatott hazugság
(Reflex Nemzetközi Színházi Biennálé)
, 2009-03-29
REFLEX Nemzetközi Színházi Biennálé
A prágai Divadlo Komedie nyomasztóan felkavaró Kafka-előadása, A per megint és újult erővel veti fel az előadások utáni beszélgetéseken, a képtárban újra meg újra elhangzó kérdést: mi a színház ma, milyen lehet a jövőben?
Franz Kafka regényéről könyvtárnyi irodalom született, s számtalan értelmezés körvonalazódott a regény megjelenése utáni évtizedekben. Az értelmezések szélső pólusain két, többé-kevésbé elfogadható magyarázat áll, s ezek látszólag (!) élesen ellentmondanak egymásnak. Az egyik, a logikusabb, a mű bizonyos részleteiből értelemszerűen következő, hogy Josef K. áldozat, jószerével még azt sem tudjuk meg ,,pere" során, hogy mivel is vádolják, következésképp egy abszurd és embertelen, gonosz és ellenőrizhetetlen hatalom áldozata. A másik, ennek élesen ellentmondó értelmezés szerint az egész per egy vízió, a beteg Josef K. hallucinatórikus látomássorozata, a valósághoz semmi köze, egy patologikus folyamat során magában Josef K.-ban zajlik le az egész, és különös, bizarr perbe fogásának története, amely következetesen vezet el a halálához, egyben megőrülésének bravúros megjelenítése is. Mindkét elemzés logikus, de egyik sem fedi teljesen a mű lényegét, s az évtizedek során, a színpadi változatok és a filmek megjelenésével egy időben egyre határozottabban körvonalazódott egy harmadik, a kettő egyes elemeit magában foglaló értelmezés is, miszerint itt az ember haláláról van szó, s világosan kihüvelyezhető a regényből és a mű más és más részleteire hangsúlyt fektető színpadi át- és feldolgozásokból s a filmekből — ezek közül kétségtelenül Orson Welles remekműve az igazán figyelemreméltó — egyfajta metafizikai feszültség is, ami mintha kizárná azt, hogy az előttünk zajló bizarr per mindenestül egy víziósorozat lenne, s a regény, ebből következően, lélektani esettanulmány, egy megőrülés története, noha, ahogyan egyik magyar értelmezője, Ülkei Zoltán állítja ,,…az odakint vagy idebent dilemmája a cselekmény fonalát követve eldönthetetlen, s ha Kafka a kérdést szisztematikusan függőben hagyja, ez aligha véletlen vagy írói hanyagság dolga: maga az eldönthetetlenség ténye közvetlenül kulcsot adhat a dilemma felfejtéséhez".
A prágai előadás rendezője, Dusan D. Parizek, a szövegkönyv szerzője (sőt, az ő cseh fordításában hangzik fel a mű!) pontosan az előbb vázolt dilemma felfejtését tekinti feladatának, ráadásul egy szikár, száraz önmegtartóztatástól sem mentes előadásban, amelyet nevezhetünk akár minimalista színjátszásnak is, az előadás tulajdonképpen majdnem üres térben játszódik egy drapp mintákkal ékes, kétrészes fal előtt, amelyet vívódásai során, utolsó lázadása, fellobbanó életösztöne hatására Josef K. ledönt — Martin Finger visszafogott, pontos, döbbenetes alakításáról majd külön! —, hogy mögötte megduplázódva jelenjen meg ismét a fal, példázva, hogy a falak, akárcsak a láncok, mindenütt ott vannak, és ez itt, ebben az előadásban csak látszólag metaforikus, mély-konkrét értelme is van. Az üres térben különös, fenyegető, számára érthetetlen esetét mesélő, majd megjelenítő Josef K. és a többi színész van jelen, a kisasszony, az ügyvéd, az őrei. És nem véletlenül, az ügyvéd egy saját, szintén titokzatos és bizarr ügyébe már belefásuló, majdnem azt írtuk, belebolonduló kliense, aki szintén nem tudja, mivel vádolják, de belenyugszik a perébe, elfogadja azt, hogy egy személytelen hatalom dönthet életéről, s az ügyvéd pontosan azért prezentálja K.-nak, hogy jobb belátásra bírja perét illetően, szuggerálva, hogy el kell fogadnia perbe fogásának gondolatát, meg kell barátkoznia bűnössége esetleges tényével is, még akkor is, ha ennek mibenléte nem világos. Az előadás tehát Josef K. perbe fogásának és ,,puhításának" rajza, ismételjük, egy lecsupaszított színpadi térben, teatralitás és kellékek, részben effektusok nélkül. Bár csak részben, hiszen nagyon jelentős ötlet, és Josef K. vívódásait bravúrosan ellenpontozza az emlegetett falon megjelenő és lelkiállapotának, gyötrődéseinek folyamatát követő írások sorozata, az egymást gyors ütemben, szinte követhetetlenül leköröző vetített képek és a zene. (A videó és a zene Ivan Achert dicséri.) A rendező színházfelfogása tehát hatalmas kihívás is a színészeknek, hihetetlenül intenzív színpadi jelenlétüket igényli, s itt csak a szövegre és a szigorúan megkomponált koreográfia szerint behatárolt mozgásokra alapozhatnak. Persze, vannak ,,elvadultabb" jelenetek is, a megvesszőzés például, de ezek csak kivételek, s inkább a mélyülő félelemérzetet jelenítik meg, s a már-már elviselhetetlen feszültséget fokozzák!
Teljesen világos tehát, hogy a színpadi produkció sikere elsősorban a főszereplő, a kiváló Martin Finger alakításától függ, noha társainak, az őt behálózó ügyvédnek és asszisztensnőjének, az őröknek és a másik vádlottnak, távolról a görög tragédiák karát idéző mellékszereplőknek (Gabriela Micova, Martin Pechiat, Jiri Cerny, Stanislav Majer, Hynek Chmelar, Ivan Acher) is nagy a felelőségük abban, hogy megteremtsék azt a külső teret, amely előhívhatja a bűnösségével egyre inkább tehetetlenül azonosuló Martin Fingerben, benső terében az önvád gondolatát. Finger eszköztelen, fegyelmezettségében is rendkívül szuggesztív alakítása egy adott pontig az önazonosságáért minden erejével küzdő én szabadságharca, egy ponton túl azonban már reménytelennek látja törekvéseit, valami fokozatosan kiürül és összetörik benne, már nem bízik az addig végső soron feltételezett jogállam létében sem, az igazságszolgáltatásban még kevésbé. Tehetetlenül sodródik az iszonyú végkifejlet felé, s a dómbeli, kulcsfontosságú jelenetben, a színen meg sem jelenő pappal beszélgetve, aki csak hangjával és a törvény kapujáról előadott, borzongató példázatával van jelen, már tulajdonképpen belenyugszik sorsába, elfogadja a per jogosultságát, következésképp bűnössége gondolatát — itt ér Martin Finger alakítása a csúcsra! —, már nem izgatja az sem, hogy nem is tudja, tulajdonképpen mivel vádolják, a körötte nyüzsgő, lázasan handabandázó hivatalnokok sem érdeklik már, senkinek semmit nem akar bizonyítani. Lázadása utolsó fellobbanásaként ugyan még ellentmond a papnak, aki elmesélve a törvény kapujában álló őr példázatát, kijelenti, hogy fölötte nem ítélkezhetnek, mert ,,…őt a törvény állította szolgálatba, méltóságában kételkedni annyi, mint kételkedni a törvényben. — Ezzel a nézettel nem értek egyet — mondta fejcsóválva K. —, mert ha elfogadjuk, akkor igaznak kell tartanunk mindent, amit a kapuőr mond. Viszont te magad indokoltad meg részletesen, hogy ez lehetetlen. — Nem — mondta a pap —, nem kell mindent igaznak tartanunk, csak szükségszerűnek. — Lehangoló nézet — mondta K. — A hazugságot avatják világrenddé." (A per — Szabó Ede fordítása)
Nos, az előadás pontosan azt jeleníti meg, magyarázza el, mutatja be, hogy hogyan!
Ezután már a per tulajdonképpen zökkenőkkel haladó menetéből nem törvényszerűen következő ítélet jön, K.-t őrei az elhagyatott kőbányába viszik, itt egy pillanatra még feltámad régi, kételkedő természete, és megkérdi: ,,Hol a bíró, akit sohasem látott? Hol az a felső bíróság, ahová sohasem jutott el?" De az őrök már nem törődnek dilemmáival, ,,már a torkára fonódik az egyik úr keze, a másik pedig mélyen a szívébe döfte és kétszer megforgatta a kést. K. szeme megtört, de még látta, hogy a két úr szorosan az arca előtt összedugja a fejét, s az ő végvonaglását figyeli. — Akár egy kutya! — mondta K., s úgy érezte, szégyene talán még túléli őt." (A per — Szabó Ede fordítása)
A színen K. halálakor az összes szereplő jelen van, tehát nem csak kivégzői, a két úr, s egy pillanatra, földre zuhanása előtt Josef K. szinte kutyává merevedik, de hogy szégyene túléli-e, túlélheti-e őt, nem tudjuk.
Olyan keveset tudunk...
