szerkeszti: 
Bogdán László
A vérbe fúlt ábránd
(Reflex Nemzetközi Színházi Biennálé)
Háromszék Napilap, 2009-03-31
REFLEX Nemzetközi Színházi Biennálé
A sors kifogyhatatlan szeszélye, a véletlenek folytán a berlini Deutsches Theater ugyanazzal az Aiszkhülosz-drámával jelentkezett a fesztivál zárónapján, mint néhány napja a krakkói Stary Teatr.
Az ő Oreszteia-produkciójuk sokban eltér a lengyelekétől, az elidegenítő effektusok következetes alkalmazásában természetesen vannak közös pontok is, de ezúttal — noha bevallottan csábít az összehasonlítások gyönyöre — mégis a német előadásra koncentrálunk, egy más alkalomra hagyva az elkerülhetetlen összevetéseket. Már csak azért is, mert ezt a két rendkívül szuggesztív, pontos és erőteljes előadás is jelzi, hogy csak szubjektív szempontok szerint dönthető el, ha eldönthető egyáltalán, hogy melyik volt… jobb, és azt is, hogy a színház sokféle lehet, felesleges tehát ,,ezer" arca közül bármelyiket mint egyetlen üdvözítőt kiemelni.
Egy bizonyos: a rendező Michael Thalheimer engedi érvényesülni a szokatlanul vad, nyers és megrendítő szöveget, ha húz is, a tragédia első két része minden rendelkezésére álló eszközzel Peter Stein plasztikus és gyönyörű német szövegére alapoz. A Kart felfogásában egyetlen, a páholyban elhelyezkedő személy, Marcus Crome képviseli, tagolt, erőteljes, szenvedélyes, vádaskodó és vitázó szövegmondása, akárcsak a zene s az előadás alapritmusát megszabó elektromos gitár, meghatározza az előadás alaphangját, mintegy keretet teremtve Klütaimnésztra drámájához. Costanze Becker átélt és szenvedélyes alakítása sokáig emlékezetes marad, mintegy előrevetítve a vérparázna jelenetekben tobzódó újabb tragédiákat. Mindehhez Olaf Altmann nyers deszkafalakból kialakított, háromszintes, magasított díszlete különös keretet nyújt. Becker alakítása, akárcsak az egész, sodró, de helyenként határozottan elidegenítő, visszataszító előadás, bővelkedik a nyers, a vegetális életfunkciókat előtérbe helyező, drasztikus elemekben. Becker fürdőruhában jelenik meg a második szinten, s fejére önt egy flakon piros festéket vagy paradicsomlevet, ami az előadás színét, alaphangulatát, a vért jeleníti meg, immár konkrétan is, hiszen nemcsak az ábránd, az igazság érvényre jutásának, győzelmének ágya fúl vérbe, hanem az egész gyilkolászássorozat vérben tocsog, s ha van valamiféle, reményre is alapot adó momentum, az a kar a végén eszelősen ismételt intelme, miszerint tudni kell vagy tenni kell, mindenesetre tanulni kell… Hiszen egyszer véget kell vetni az egymást eszelősen sokszorozó gyilkosságoknak, amelyek az előző emberölésben találják mindig meg az elkerülhetetlen indítékot, beteljesítve Agamemnón családjának végzetét.
Becker tehát már az elején vérbe borul, miközben eszmét cserél és vitázik a karral, majd az öreg Hírnökkel (Michael Gerber), s tudomást szerezve a nagy trójai győzelemről, felajzva és bosszúra szomjasan várja férjét, Agamemnón királyt, a győztes hadvezért… Henning Vogt kellően vad és kiismerhetetlen ahhoz, hogy megőrjíthesse amúgy is felajzott s a jó szélért feláldozott leányuk, Iphigeneia tragikus halála miatt dühös felesége bosszúszomját, aki először meglehetősen fékevesztetten állva közösül vele, majd a fürdőházban hálót dobva rá, szeretőjével, a családi tragédiában szerepet játszó, pipogya Aigiszthosszal (Michael Bentin) megölik. Klütaimnésztra a Kar előtt felemelt fejel vállalja gyilkosságát. Oka több is van, amely ha nem is mentheti fel, de motiválhatja tettét. Az első és legdöntőbb, kislánya feláldozása, a másik pedig Kasszandra (Katharina Schmalenberg) megjelenése. Amikor a Kar házasságtöréssel vádolja, hozza fel férje szeretőjének, a jósnőnek a megjelenését. Közben dobozos sört iszik, amelynek tartalmát előszeretettel locsolja másokra, egyfolytában cigarettázik, mindent és mindenkit összevérez (az az érzésünk, elidegenítő effektus ide vagy oda, kevesebb több lehetett volna), és megállíthatatlanul megszállottan üvölti igazságait. Meg van győződve, hogy igaza van, Agamemnónt meg kellett ölnie, de ugyanakkor, akárcsak a folyamatosan cigarettázó, tépelődő zsarnokká váló Aigiszthosz, ő is egyfolytában retteg. És rettegésére házában meglehetősen puritán körülmények között vegetáló, elnyomott és traumatizált leánya, élő lelkiismerete, Elektra is folyton-folyvást emlékezteti. Lotte Ohm alakítása csak a legnagyobbakéval mérhető, az előadás egyik nagy teljesítménye, szenvedélyes és vad, bosszúra szomjazó szűz, reménye a háztól még apja meggyilkolása után, időben kimenekített öccse, Oresztész, aki, hiszi Elektra, egyszer mindenképpen hazajön, és bosszút áll házában meggyalázott apjukért. Stefan Konarske Oresztésze egyáltalán nem heroikus hős, mint eredetileg Aiszkhülosznál, majd később a tragédiát a maga felfogásában ugyancsak feldolgozó Szophoklésznél vagy Euripidésznél, sőt, egy, a későbbi lázálmait már a gyilkosságai előtt megélő, neuraszténiás idegroncs, akit nemcsak Apollón jóslata, hanem egy tömbből faragott, bosszúszomjas nővére is a szó szoros értelmében belehajszol a gyilkosságba… Izzad és bevizel, szenved és őrjöng, okád és tombol, de végül is a végzet, az végzet, a hübrisz, az hübrisz (itt egyértelműn az isten után — gőg!), sorsa elől senki nem térhet ki, Oresztész is megteszi tehát, amit várnak tőle, és utána teljesen begolyózik, ekkor már a bosszú és a düh istennői, az Erinnüszök üldözik. Ez Aiszkhülosznál a harmadik rész, amelyből itt nagyon kevés marad. Egy bizonyos Stefan Konarske alakításában a későbbi Fúriák inkább saját lelkiismeret-furdalását táplálják, retteg ugyan tőlük, de magától még inkább fél, miközben rádöbben: tette jóvátehetetlen, és nincs bocsánat, hisz az egyik gyilkosságot, apja megölését nem teheti jóvá egy másik gyilkosság, saját szülőanyja leölése. Megpróbálja ugyanis Elektra sugallatára Apollónra hárítani a felelősséget, de az isten végzetes szerepéről az anyagyilkosságban ő sincs meggyőződve, tette szétzúzza már amúgy is labilis idegrendszerét, felmorzsolja egyéniségét, élő bábként várja az ítéletet.
Mert — sugallja a rendkívül erőteljes, vérbe fulladó előadás — van ítélet. A bűnösnek, ha ugyan az, bűnhődnie kell, a gyűlöletnek pedig végre el kellene múlnia, egyszer már be kellene fejezni a családot sújtó átoksorozatot, ami láncreakciószerűen újabb s újabb gyilkosságokban kulminál. Láthatjuk tehát, ha teljesen más utakon, ötletekkel, módszerekkel, de a német előadás is ugyanarra a következtetésre jut, mint a lengyel.
Éljen az egyenlőség!
Hogy a szabadsággal és a testvériséggel mi lesz, kérdéses…
