szerkeszti: 
Bogdán László
Az én elvesztése
(Reflex Nemzetközi Színházi Biennálé)
Háromszék, 2009-03-21
REFLEX Nemzetközi Színházi Biennálé
Piotr Glowacki (Oresztész) és Anna Dymna (Klütaimnésztra)
Először egy megkerülhetetlen tény: a krakkói Stary Teatr Aiszkhülosz-előadása, az Oreszteia elbűvölte, elragadta és elsodorta a közönséget, amint színészek a hatalmas sikert arató előadás után a képtári beszélgetésen (az érdeklődők itt találkozhatnak az előadás résztvevőivel, műhelytitkaikról faggatva a színészeket...) megvallották, olyan energia jött át a nézőtérről, ami a szó konkrét értelmében is magával ragadta őket, elmondták azt is, hogy alig néhány hete szerepeltek az előadással Berlinben, és ott nem volt ilyen fogadtatásban részük...
Kiderült az is, hogy a nagy múltú színház következetesen kísérletezik egy nem véletlenül Revízió nevet viselő program keretében klasszikusok felújításával, újraértelmezésével, részben aktualizálásával... Ennek a következetes, célirányos programnak az első állomása a görög tragédiával, jelesen a teljes egészében ránk maradt Oreszteiával való szembenézés.
A rendező Jan Klata alaposan meghúzta Aiszkhülosz komor, vad és nyers, de mindenütt erőteljesen nyugtalanító, költői szövegét, anélkül azonban, hogy ezek a húzások érintették volna a trilógia legbenső lényegét. Az előadás és az Oresztészt fantasztikusan, sokszínűen alakító Piotr Glowacki azt a rendkívül összetett és nyugtalanító folyamatot tárja fel, melynek során Apollón parancsa, hogy Oresztész, beteljesítve a vérnősző családi tragédiát, atyját, Agamemnónt megbosszulva, ölje meg anyját, Péterfy Jenő briliáns Aiszkhülosz-tanulmányának megfogalmazása szerint: ,,a lelkiismeret kérdéséve válik", s Oresztész ,,a belső küzdelem áldozata lesz…"
A ködben, füstben induló jelenetek a görög tragédiák fenséges világát idézik, bár itt is számtalan elidegenítő effektus sodorja a vészes tragédia, az első gyilkosság felé a karral vitázó s önmagát piedesztálra emelő Klütaimnésztrát (Anna Dymna átélt, elsodró alakítása külön elemzést érdemelne…), aki beteljesítve az Agamemnón családját sújtó átkot, meggyilkolja a háborúból hazatérő férjét. Az, hogy a fürdőházban és a hálókamrában mi történik, a baljósan gomolygó füstbe vész, mi Kasszandra ,,látomásában" értesülhetünk az eseményről. A vonagló és vízióit átélő és közvetítő Malgorzata Galkowska a bosszúra szomjas feleség távozása után kőszoborként megdermed, majd egy mindent elsöprő orkán szörnyű zúgása közben, rémálmai súlya alatt vonaglik, és tört, töredékes, elnyelt félmondatokban adja elő a jeleneteket, amelyek beteljesítik az Atreusz-ház átkát. A tragédia emberfeletti méreteket ölt Kasszandra előadásában, arra kényszerítve a prófétanőt, hogy jóspálcáját eldobva, jósövét leoldva önként menjen a halálba, amely arat a színen és a színfalak mögött, ehhez képest mondjuk: Macbeth mészárlásai kisded játékok. Már Robie Williams frenetikus s időnként elviselhetetlenül harsogó, a gyilkosságok menetrendjét metronómként szabályozó, meghatározó, kiváltó zenéje is jelzi, kilépünk a stilizált, de mégiscsak ,,eredeti" görög környezetből, a második részben az előadás merészen és radikálisan át is ugrik a mába.
Aiszkhülosz trilógiájának harmadik része, az Eumenidák (vagy Erinnüszök, a bosszúállás istennői, a római Furia) ,,tárgya — Péterfy már idézett tanulmánya szerint — nem az emberi lélek küzdelme többé, hanem az Erinnüszök és Apollón viszálya Oresztész miatt". Mindez Klata víziójában Oresztész belső meghasonlásának, énje elvesztésének, kiürülésének döbbenetes megjelenítésévé válik. Az istenek szerepét itt már popsztárok, politikusok veszik át — a világ egy mai popkultúrán, interneten, McDonald’son szocializálódó ,,kispolgár" fiatalember jellegzetes világa —, ők a hamis istenségek, akik a mai ember sorsát irányítják. Következésképp az anyagyilkos Oresztészt itt már nem mentheti meg semmi és senki, bűntudata sodorja az őrület döbbenetes örvényeibe, ahonnan sejthetően nem lesz, nem lehet visszatérés. Utolsó, már önmagát kótyagosan ismétlő, elkeseredett monológja az én elvesztését, ,,lemerülését" példázva teszi fel a koronát Piotr Glowacki nagyszabású alakítására, mintegy blaszfemikusan — de végső soron Aiszkhülosz évezredeken átívelő költészetének felismerései előtt tisztelegve — kimerevíti a borzongató tragédiákat. Oresztész felelősségérzete felébred, rádöbben arra is, hogy önmagunk elől nincs menekülés, legfeljebb az őrületbe, ami itt nyilván a közelítő halál előszobája…
