HAMLET

A jelentések különböző emberektől származnak, akiket a színlapon megtalálhatunk: Dulceaţã, Şerbet és társaik. Rusz Péter közülük is kiemelkedik, ő aljasul úgy elemzi Szilágyi Domokos verseit, hogy veszélytelennek nyilvánítja őket, de rögvest hozzáteszi, minden a közönségtől függ, amelyik úgy értelmez, ahogy akar, éppen ezért a látszatra veszélytelen versek nagyon is veszélyesek lehetnek. „Rusz Péter-t már értesítettem arról, hogy készülök nyilvánosságra hozni a dekonspirálását és az édesapám dossziéiban fellelhető jelentéseit.” – írta Könczei Csilla 2010 augusztusában a blogján. Ugyanez a morális inszanitéc a Cs. Gyimesi Éva Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába című kötetében is ott kísért (Komp-Press, Kvár 2009.) Hát most nyilvánosságra kerül, bár nem úgy.

Ez a lelepleződés azonban még inkább lemezteleníti őt is, a rendszert is, s a mindenkori rendszereket is. Caragiale, aki egy adott pillanatban, már a „saját” szövegében megjelenik, és Laczkó Vass Róbert hangján elénekli a szerzői utasításokat, nagyokat röhöghet ott a kulisszák mögött. A felolvasás után megjelenik Leonida (Hatházi András) és Efimiţa (Bogdán Zsolt), s kolozsvárias, a szó első szótagjára eső ronda hangsúllyal, illetve a paródiáig menő nő-utánzattal előadják a vígjátékot (Seprődi Kiss Attila fordítását Tompa Gábor és Visky András turbózta fel). Mint mindenki tudja, Leonida a revolúcióról ad elő hosszasan, galibardikkal és más marhaságokkal tűzdelve elaborátumát. Az asszony rá vágyna, nem a revolúcióra, Leonida azonban látványosan kerüli az érintkezést.

Lefeküsznek, és lövésekre, zenebonára ébrednek, mire megrémülnek az olyannyira dicsért revolúciótól – „rendőrközegileg tilos lövés által tüzet nyitni”, mondja Leonida, aki mindent tud, de reszket. Már dörömbölnek is, s amikor végre ajtót nyitnak, az a Bács Miklós áll az ajtóban Saftaként, aki Rusz Pétert is játszotta. Annyira megörülnek neki, hogy visszaküldik, jöjjön be még néhányszor, s mondja el eredeti románsággal, dehogyis az van, amitől remegtek.

Nem forradalom volt, csak egy részeg társaság rajcsúrozott, mire a zenészek is benyomulnak, oltári buli kezdődik bent is, a Tarafra meg a Şavale Fanfare-ra emlékeztető zenével (zeneszerző: Vasile Şirli). És akkor hirtelen belép a takarítónő.

Panek Kati zseniálisan katatón. Ő takarítani jött, egyebet sem akar, egyebet sem tud. Ám a rémült karneválozók a forradalmat látják benne, fóliával körülcsavarják, lyukas zászlót adnak a kezébe, dzsemmel dobigálják.

Aki Caragialét, csakis Caragialét és maradéktalanul Caragialét vár az előadástól, az bizonyára csalódni fog. De nem hiszem, hogy Caragiale azt akarhatta, bebalzsamozzák és múzeumba tegyék, és még véletlenül se olvassák rá a mára. (Az egyik megfigyelési dossziénak egyébként „Regizorul” a címe, s a jelentő azt olvassa a rendező fejére, hogy egészen másként rendezte meg a Leonida naccsásúr és a reakció című darabot, mint ahogy meg kellene: a 2-es számú ipari líceum igazgatója is tiltakozott! Nohiszen.) Inkább azt akarta, ahogy én ismerem, hogy senkinek ne legyen nyugta, amíg őt olvassák ezen a földön.

A Leonida Gem Session erős előadás, bár kérdés, az, aki nincs tisztában mindazzal, amire utaltam (Könczei Csillával és Cs. Gyimesi Évával), annak számára ugyanolyan világos-e minden. Az mindenesetre teljesen nyilvánvaló, hogy a forradalmat nem nekünk találták ki: megrontjuk, nevetségessé vagy inkább siralmassá tesszük, bemocskoljuk, mozgásképtelenné tesszük, obszcén mozdulatokat végzünk rajta.

Nincs több dzsem.