szerkeszti: 
Demény Péter
Tertipek és mitokánság
A Hét, 2006-01-31
Miért jelentős író Caragiale, és miért kötődik elválaszthatatlanul a románsághoz? Íme egy olyan kérdés, melyen régóta töprengek, s bár mindig reméltem, hogy legalább valamire jutok vele kapcsolatban, mindeddig nem sikerült. Szándékosan fogalmazok ilyen homályosan – a válaszoknak nem árt, ha nem magabiztosak, mint ahogy az sem, ha többes számban maradnak. Akik „a” választ tudják, azok egyéb gazemberségekre is képesek.
Mielőtt nekivágnék az útnak, szeretnék egy pontosítással élni. „A románság” természetesen nagyon tágan értendő. Nem a népet vagy a nemzetet jelenti, inkább a kultúrát és a hangulatot. A tertipeket és a mitokánságot. Azt a nyelvi fordulatokból, apró gesztusokból, frivol poénokból összeálló kevercset, amely nem egynemű, bár sokan szeretnék, ha az lenne. Mint Tompa Gábor mondja Lőrincz Ildikó interjújában: „Szeretném elkerülni azt a tévedést, hogy itt azt higgye a néző, hogy a román társadalomról vagy a román nemzetről volna esetleg szó, hiszen éppúgy részesei vagyunk mi is ennek a társadalomnak (…) és a következményeknek is részesei vagyunk.” (A Hét, 2005. december 29.) Ha olykor mégis a szűken vett román nemzetről beszélek, azért teszem, mert nyilvánvaló, hogy mint minden író, Caragiale is egy nyelv (a román nyelv) soraival és sorközeivel érzékelteti az általa látott valóságot, és a román nemzet létmódja szerint működteti vígjátéka gépezetét – ebből és innen növekszik Az elveszett levél általánosabbá, tágasabbá, olyanná, ami más helyütt is érvényes.
Még egyszer tehát: Miért jelentős író Caragiale, és miért kötődik elválaszthatatlanul a románsághoz? Mindig tudtam, hogy Caragiale rendkívüli alakja a román és a világirodalomnak, és tudtam azt is, hogy szövegeit pokolian nehéz lefordítani. Mint más írók esetében, nála sem pusztán a nyelvet kell átültetni (bár mi az a „puszta nyelv”? van olyan?). Aki nem érzi a vesszőket, a hangsúlyokat, a félmondatokat és a legyintéseket, eleve kudarcra ítéltetett. Csakhogy ezeket a vesszőket, hangsúlyokat, félmondatokat és legyintéseket kizárólag a román kultúra ismerője érezheti. Hirtelen nem is jut eszembe más író, aki ennyire jelentős lenne, s egyben ennyire önnön kultúrájába zárt, ennyire hozzá kötözött. Ady is mélyen magyar, de ha jól sejtem, költészetének csupán egy vonulatát, A magyar Ugaron és a kuruc verseket nem érti más, csak a magyar kultúrájú olvasó. Caragiale azonban minden sorában és sorközében felemelően és tragikusan román. A sok görög és török eredetű szót például egyszerűen lehetetlen lefordítani, mert a „techerea” nem és nem „pénztárca”, mint ahogy a „becher” nem és nem „agglegény” – a jelentés átmentése a hangulat elveszítésével jár. Ugyanígy a szlávos kicsinyítőképzők a románban a látásmód, más nyelvben viszont az infantilizmus tünetei. Ami nem azt jelenti, hogy Caragialét kizárólag mi, románok szerethetjük, de egy más nemzetiségű néző az abszurdot hamarabb látja meg benne, mint a „kéz kezet mos” mindent bemocskoló elvét. Ez utóbbi megértéséhez nincsenek meg a megfelelő körülményei…
Bevallom, mikor szállongani kezdtek a hírek, melyek arról szóltak, hogy egyetlen férfi szerepel, a Zoét alakító Bács Miklós, megijedtem. Egy ilyen, éppen „nyilvánvalóságában” erős ötlet esetében mindig fennáll a veszély, hogy a gazdája úgy érezze, ezzel aztán mindent megoldott, egy csomó poén építhető rá (bár ami a legjobb lehetne, a „Zoe, fii bărbată” replika, az alig fordítható magyarra), nők férfiruhában, Zoe, amint felkapja Fănicăt, hahaha, bruhaha. Mint azonban a Molnár István által szellemesen kalap (Caragiale fejfedője!) formájúra tervezett műsorfüzetből kiderül, Tompa nagyon is tisztában volt ezzel a veszéllyel: nem pusztán és nem is elsősorban erre az ötletre alapozta az előadást. „…meg akartam szabadítani a színészeket a »nagy előadások« hagyományának ránk nehezedő kényszerétől. Fel akartam szabadítani a színészeket az alól, hogy karaktereket játsszanak. (…) Tulajdonképpen a nőknek nem kell arra törekedniük, hogy férfiakat játsszanak, és a férfinak, hogy nőt játsszon, hanem arra, hogy mindenki vállalja fel a maga lényét, és ezáltal képessé váljék partitúrát játszani.” (A vallomás a fentebbi interjú részlete.)
A dolgok érdekesen összekavarodnak. Bács Miklós például, akinek alakítása az előadás egyik legjobbja, olykor a nőkről szóló közhelyeknek megfelelően viselkedik (ájuldozik, hisztérikus, görcsösen zokog), de Carmencita Brojboiu m. v. férfiruhába öltöztette, és könnyedén felemeli Tipătescut. A vetkőztetős jeleneteknél sem egyértelmű, ő most nőként vetkőztet, vagy egészen úgy, mint egy férfi, hiszen ő „tkp.” férfi, de itt most nő, és olyanokat vetkőztet, akik „tkp.” nők, de itt most férfiak: Skovrán Tündét vagy Kézdi Imolát. Amellett Caţavencu (Kézdi Imola) magas sarkú csizmában pompázik, Farfuridiról (Panek Kati) pedig ordít a pirosító… Senki, az egész színlapról senki nem egyértelműen férfi vagy nő, a Fiú (de hát ő csak lesz férfi…) és az Idős hölgy kivételével, aki azonban annyira kívül van mindenen, hogy ha kell, ha nem keringőzik (takarítás közben vagy amíg előkészíti a gyűléstermet), és híres és hangsúlyozottan erdélyi magyar versekből összeollózott szöveget szaval meghatottan a közgyűlés kezdete előtt (ami nem erdélyi magyar, mint például Vajda János a Montblanc csúcsával, ebben a kontextusban valahogy az is patetikussá, elviselhetetlenül hamissá, túlsiratottá válik).
Így aztán „mindenkinek a maga lénye” egy jó nagy összevisszaság – és mi más Caragiale világa, ha nem éppen ez: egy jó nagy összevisszaság?! A műsorfüzet Mircea Iorgulescut is idézi, aki szerint: „…az igazi, a legfőbb érték ebben a világban a hülyeség – ezért mindenki azon igyekszik, hogy minél hülyébb legyen, vagy legalább annak tűnjön. Caragiale világa a hülyék uralma, ebben a rendszerben az igazi hülyeség megkülönböztethetetlenül összemosódik a szimulálttal. (…) …ebből a tökéletes bizonytalanságból végső soron egy olyan világ születik, amelyben a túléléshez szüntelenül hülyének kell látszani, be kell lépni a nagy zsibvásár egyhangú, zajos kórusába, azonosulni kell vele.” A zűrzavar a hülyeség legfőbb tünete vagy inkább velejárója: a hülyék egyszerűen nem tudnak egy bizonyos rend szerint élni. Egy ilyen világban, ahol a nemek és így az identitások menthetetlenül és kibogozhatatlanul összekeveredtek, semmi sem meglepő. Nem lepődünk meg, ha a T. Th. Ciupe m. v. tervezte színtér egy csillogó-villogó közvécé, s az előadás kezdetén a Fiú (Mányoki Bence m. v.) előveszi, vizel, aztán meg lerázza; nem lepődünk meg, ha Tipătescu a budin ülve beszélget Pristandával, az újságot arra használja, és használat után még egyszer belenéz; nem lepődünk meg, ha Trahanache (Kali Andrea) vállára vetett székkel érkezik, és az erkölcsről, az elvekről meg más ilyenekről szónokol; nem lepődünk meg, ha a Dandanache jelöltségének bejelentése nyomán kitört verekedéskor a rendőrök úgy lesznek úrrá a tömegen, hogy műanyag leplet dobnak rá, s a tömeg hosszú ideig alatta marad, méghozzá mozdulatlanul; nem lepődünk meg, ha Dandanache (M. Kántor Melinda) mozgáskorlátozottak használta járókerettel lép be; nem lepődünk meg, ha diadalának ünneplésekor egy idő után mindenki pöszévé válik: „Mindketten románok vagyunk, többé vagy kevészbé becsületeszek!” Nem lepődünk meg semmin, mert itt, a zűrzavaros hülyék világában, igazán semmi sem meglepő.
Hogy mindenki hülye, s aki pozícióban van, az hülye csak igazán, mert az még ráadásul fontosnak is érzi magát, és emiatt elveket kell hangoztatnia, melyeket ő maga szeg meg először, ha ugyan nem abszurdak már elhangzásuk pillanatában – nos, ez kizárólag Romániában általános és zsigerből érthető. A kortárs román értelmiség krémje keserű rezignáltsággal ismerte fel a helyzetet. „…attól tartok, a bukaresti politicianizmus és a romániai életmód ezeket az embereket is korrumpálta, pedig ők földrajzi, történelmi és jelképes értelemben közelebb vannak a civilizált Európához, mint mi vagyunk.” – írta Mircea Cărtărescu a tavalyi év végén. A talán legjelentősebb román író az egyik legnagyobb bukaresti napilapban (a Jurnalul naţionalban) bevallja, nemzete távol van Európától, és hozzáteszi, az ún. „magyar párt” sincs közel hozzá, pedig lehetne. Gondolatmenetét azzal egészíteném ki, hogy aki nyitott szemmel jár a világban, tudja: az egész magyar közösségben érzékelhetjük a balkanizálódás, a caragializmus jeleit. Ezért mondtam, hogy „a románság” alatt nem a szorosan vett román nemzetet értem, s ezért nem egyszerű geg az Idős hölgy patetikus erdélyi magyarsága. Hányan vannak közöttünk olyanok, akik oda se figyelve elvégzik a munkájukat, minden bajért „a” románokat teszik felelőssé (a hölgy is nekik sepreget…), szabad perceikben pedig könnybe lábadt szemmel szavalnak a magyarságról! A hölgy kötöget, amíg ők vitatkoznak: nyilván nem érzi magát közéjük tartozónak…
Egy esszében, melyben Cioran életútját foglalja össze, Gabriel Liiceanu, az ismert román gondolkodó A kétségbeesés csúcsán szerzőjének franciaországi sikerét azzal magyarázza, ott „a történelem egyetlen csapása sem tudta elpusztítani a szellem semlegességét, sem kimeríteni tartalékait.” Nos, a mi tájainkon a szellem nem semleges, inkább tökéletesen amorális, ami a mindennapi életben nemtörődömségben és a szabályok abszolút semmibevevésében nyilvánul meg – korántsem a szabályokkal szembeni nagyvonalúságban, ahogy Nicolae Steinhardt bizonygatta Az elveszett levéllel kapcsolatban.
Mint Gabriel Liiceanu mondja egy másik helyen: „A történelemben döntéseket hoznak, a kerületben halogatják őket. A történelemben sorsok csapnak össze, a kerületben az emberek összevesznek, aztán kibékülnek. A történelemben megvalósítások követik egymást, a kerületben nagy a forrongás, de voltaképpen mindenki egyhelyben topog. A történelemnek megvan a maga diskurzusa, a kerületben a pletykaság és a poén az úr. A történelemben a közterület fenséges, és »objektív szellemiséget« képes létrehozni, a kerületben elmosódik a közügyet a magánügytől elválasztó határ: a családiasság és a pocakok csapkodása az állam legszentebb intézményeit is képes aláásni.”
Ne habozzunk magunkra ismerni. Mindannyian románok vagyunk…
Ne habozzunk, hiszen a jelentős színház a korról és a helyről beszél, bár persze nem a másolás, hanem az elemek újraalkotása értelmében – és Tompa Gábor előadása minden mozzanatában jelentős. Bár nem színházkritikát írok, inkább valamiféle „színházhangulati esszét”, feltétlenül szólnom kell a többi alkotóról is, hiszen mindenki olyan magas színvonalú munkát végzett, annyi alázattal és kreativitással viszonyult ahhoz, amit tennie kellett, hogy senkit nem lehet kiemelni, illetve akit mégis, azt a vállalt és hangsúlyozott szubjektivitás jegyében.
A rendezői víziót a fentiekben próbáltam megérteni, s a díszlet és a jelmez erényeit is jeleztem. Ugyanitt kell megemlítenem, hogy Seprődi Kiss Attila szövege a nyelvi caragializmusok és a tempó szempontjából is remekül működik, s ebben nyilván Visky András dramaturgnak is megvan a maga része. Tony Iordache cimbalomművész manelék, mahalák és bazárok világát idéző zenéjére Vava Ştefănescu nagyszerű koreográfiát írt.
A színészi csapat összeforrott, egységes, hibátlan. Nekem különösen Albert Júlia, Boldizsár Emőke, Kali Andrea (fergeteges a belépője!) és Panek Kati tetszett, no meg Bács Miklós, de félve írom le a nevüket, mert egyrészt, mint már utaltam rá, valóságos botrány bárkit is külön megemlíteni, másrészt például Brînzovenescu szerepét maga Caragiale sem írta olyan hatásosra, mint a Farfuridiét, miért tehet erről Albert Csilla?!
Azt is írtam azonban, hogy ez nem színikritika, és az is igazságtalan és valamiképpen fura dolog lenne, ha az előbbi neveket nem vetném képernyőre. Nem osztályzatokat adok, csak beszámolok egy személyes élményről, amely számomra annyira fontos, hogy muszáj megosztanom másokkal.
Az utolsó mondat legyen a remény mondata. Miközben olyan ez a társadalom románostul és magyarostul, mint Az elveszett levélben ábrázolt populáció, ezt a fergeteges és keserű előadást mégis Kolozsvárott mutatták be. Tisztára jó!
