HAMLET

Demény Péter

Moliére citromjai

A Hét, 2002-09-00

Mire az előadás végén megjelenik az ekkorra Moliére-nek öltözött lakáj (Senkálszky Endre érdemes művész), és bejelenti, hogy tálalva van, a közönség már végigette Molnár Ferenc Játék a kastélyban című „anekdotájának” menüjét. A kulináris dolgokra való célzás egyáltalán nem véletlenszerű: az előadás kezdetén az a három szereplő, aki nemrég érkezett a kastélyba, éppen vacsora után van; az Annie-nak (Varga Csilla) udvarló középkorú, családos színész (Nagy Dezső) kifacsart citromnak nevezi önmagát, mikor a lány visszautasítja; másnap reggel Turai (Salat Lehel), aki megtalálta a megoldást, reggelizik, s később szerzőtársa, Gál (Bíró József) és a megcsalt vőlegény (Dimény Áron) is nekilát; és Turai alibidarabjában is igen gyakran emlegetnek barackot és cseresznyét.
A bonyodalom természetesen abból adódik, amiből francia bohózatokban (melyeket szintén emlegetnek) adódni szokott: jelesül abból, hogy Annie nem egyszer s mindenkorra utasítja vissza a kitartó Almádyt – néhány perccel később enged neki; illetve abból, hogy ezt a Turai ötletének köszönhetően meglepetésszerűen érkező s az Annie szobájával szomszédos helyiségben levő három férfi is hallja. Ádám Albert zeneszerző, a vőlegény sírva szobájába rohan, Gál pedig, aki szerint pénteken nem szabad érkezni, és nőnek nem szabad meglepetést szerezni, mert az mindig visszafelé sül el, utána megy, Turai azonban villámgyorsan kapcsol – elvégre mégsem nézheti, hogy a zeneszerző összetépje új operettjük kottáját, és ezzel megállítsa őket a siker útján. Hajnali négytől hatig darabot ír, melybe a szomszéd szobából hallott replikákat csempészi bele. Citrom és felhőkarcoló – ezek a szavak, melyek a megcsalatást jelképezték Ádám számára, ártatlan, sőt, nevetséges dolgokká alakulnak; amikor végighallgatja „a Sardou-vígjáték” főpróbáját, Annie-nak esik, és kijelenti, „ez a világon a legjobb darabok egyike”. Milyen kevés kell a boldogsághoz, gondolhatnánk; milyen boldogan butulnak el az emberek, ha érdekükben áll – és akkor megjelenik Moliere, aki tudott egyet-mást a dologról.
A lakáj különben a mű egyik legérdekesebb figurája. Dvornicsek Jánosnak hívják, egész éjjel nem alszik, mert a hegyvidéken korán kelnek, mégis azt mondja Turainak, aki rengeteget ugráltatja, hogy szereti, és hogy a szívét tette a reggelijébe, amit csak őrült naivitással lehetne minden iróniától mentes kijelentésnek gondolni. Ez tehát Dvornicsek, aki a szöveg szerint 52 éves, de látszik, hogy valójában sokkal több.
De mit is jelent, hogy „valójában”? Amikor fölmegy a függöny, Turai azon morfondírozik, milyen nehéz is darabot kezdeni, holott „valójában” egy darab kezdetét nézzük. Ádám elfogadja, hogy Almády az őszibarackot nevezte simának, illatosnak és gömbölyűnek, pedig tudjuk, hogy „valójában” mit is nevezett ilyennek. A vőlegény azt is elhiszi, hogy Annie és Almády szerepet próbáltak éjjel, holott világos, hogy „valójában” mit tettek. Mikor a két szereplő közel kerül a szobákat elválasztó paravánhoz, úgy tűnik, mintha a nő feje a férfi lágyékával egy magasságban volna, pedig „valójában”… Tényleg, mi van „valójában”? Olyan ez, mint amikor a lakáj Turai szemére hányja, hogy nem vigyáz az egészségére, mert hajnalban ötven csikket talált a hamutartóban. „Ez tévedés. Pontosan harminchét volt”, válaszolja a darabíró, és ha előbb nem, ekkor mindenképpen megérthetjük, hogy ebben az előadásban (melyikben?) a látszat és a valóság annyira egybemosódik, hogy szinte lehetetlenség megkülönböztetni őket.
Valószínűleg ide kapcsolódik Kövesdy István azon döntése is, hogy Annie-t nem a világ legjobb nője játssza. Ide, mármint a „színház a színházban”-jelleghez. A kolozsvári Annie nem olyan, aki minden férfi álmában szerepelne minden éjjel. Ehhez azonban kell tennem egy kitérőt.
Nádas Péter meséli el Kérdések, kísérlet válaszadásra című interjújában, milyen kínos volt, mikor Igor Ojsztrah verejtékezni kezdett Mendelssohn e-moll hegedűversenye közben. „El kellett fordítanom a fejem. Érdekes volt, de ennek az erőfeszítésnek semmi köze nincs ahhoz a zenéhez, amit játszott. És semmiféle zenéhez. Magánügy, amit nincs jogom megfigyelni, ez nem játék.” És: „A színház viszont nemcsak a szerepet játszó színész testi adottságait és intim képességeit kalkulálja be, hanem azt is, hogy ezeknek az adottságoknak és képességeknek a megnyilvánulását több száz különböző mindenféleségű, de az intimitásra egyként érzékeny ember fogja figyelni, egyetlen sötét burokba zárva.” (Kiemelések tőlem – D. P.) Azért idéztem ilyen hosszan, hogy világosan látsszék: senkit nem szeretnék megsérteni, egyszerűen bizonyos tényeket szögezek le, amelyek megállapítása nélkül azonban nehéz előadást elemezni.
Visszatérve tehát, ha Annie nem álmaink nője, akkor első fázisban talán kevéssé értjük, miért bomlanak érte annyian (mert mindenki bomlik utána, az is, aki nem nevezi magát citromnak). Rövid gondolkodás után aztán arra a kissé közhelyes következtetésre juthatunk, hogy „ilyen az élet”. Akit megcsalnak, az a boldogságért maga is hajlandó megcsalni magát; aki megcsal, mindent a jóságára fog; az is lehet ünnepelt színésznő, aki személyisége erejével hat; s bizonyos Sardou-darabokat egy Gál-Turai nevű szerzőpáros utótagja ír.
„Tálalva van”: ami végetért, játék volt csupán, bolondos játék, mint az élet; ami végetért, bármikor kezdődhet elölről.

Játék a kastélyban