szerkeszti: 
Bonczidai Éva
Csóró opera
fesztivál-mozaik / huntheater.ro, 7. szám, 2007-12-07
Interferenciák - Nemzetközi Színházi Fesztivál
Jobb oldal, tizenkettes sor, hármas szék, hátradőlök, és máris elkezdek V-effektet keltő elemekre vadászni. És ott vannak. A zenekar a színpadon ül, félig háttal a közönségnek, a karmester napszemüveges, Die Dreigroschenoper-felirat a deszkafalon, súgópéldányt tartó glaszékesztyűs kéz kandikál ki a súgólyukból, kartonhold és kartongalamb, meg a jeleneteket felkonferáló tücsökszerű, ’nem lehet nem szeretni’ figura, táblák, világító feliratok, maszkok, songok, estébé – minden, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Mind arra hivatott, hogy figyelmeztessen, ez színház. Elidegenítés. De hol van ez attól, hogy egy-egy mikroport időnként recseg vagy elhalkul, hogy össze-vissza pörög a feliratozott magyar fordítás, hogy a mögöttünk ülő néni félhangosan olvas, hogy a fiú mellettünk idegesen dobol az ujjaival? Ez a szándékolatlan elidegenítés néha erősebb.
A díszlet elsőre kellemes látvány, működőképesnek is hat, de alig egy óra elteltével elveszíti játékosságát. (A két felvonás időtartama viszont három óra…) Jobbra a zenészek vannak, balra az ajtós deszkafal, amely időnként felemelkedik. A fal mögött egyszer a Peachum & Co. művégtagokkal és mankókkal teli kirakatát, máskor meg egy kifele lejtő deszkatákolmányon Polly és Macheath istálló-otthonát, a bordélyházat vagy a fogdát láthatjuk. Egyik sem tartogat izgalmas meglepetést, az állandó ’fal le – fal fel’ fárasztó és unalmas.
A tér- és kellékhasználatban szembetűnő következetlenségek vannak: Peachum boltjának kirakata roncsolt művégtagok helyett csinos próbababa testrészekkel van telerakva, amelyek jelentésnélküli tárgyak maradnak. A súgólyuk, amit a színészek kerülgetni kénytelenek, több funkciót tölt be, de ezek váltogatása indokolatlan: Polly esernyőt állít a mélyedésbe, később ez lesz Macheath cellája, ahonnan könnyedén kilép (bezártságát csupán a magával hurcolt farács jelzi), majd az akasztásjelenetben láthatóvá válik benne egy piros csuklyás hóhér. Ígéretes gondolat a bakó mint súgó, aki kívülről terelgeti a történet folyását az akasztás felé. Kár, hogy kiaknázatlanul hagyják.
A kartonból, újságpapírból összefércelt, nájloncafatokkal vagy lécdarabokkal díszített koldus-jelmezek, bőrruhák, frakkok sajátos képiséget és hangulatiságot teremtenek. A jelmezek erős jelzések. Polly fehér menyasszonyi ruhája alatt fekete bőrruhát visel: a menyasszonyság csupán egy aktuális szerep, a fehér fátyol jelmez. Az egymáshoz tartozó ruhadarabokat különböző szereplőkön szétszórva látjuk viszont, ez a szereplők összetartozását jelzi: Macheath cilindere piros, és Polly piros kesztyűt hord, miután átveszi a véres üzlet vezetését. A szín a hatalmat jelképezi – a zárókép előtt a hóhér visel pirosat. A mindig öltönyben járó Peachum érthetetlen okokból bőrruhát ölt egy jelenet kedvéért, amelyben Polly dalban mondja el, hogy férjhez ment. A csónakos motorbiciklin kuporgó család: az éneklő Polly, a rázkódást imitáló szülők vicces látványt nyújtanak, de csak ennyi a kép funkciója, nem épül be szervesen az előadásba. Hatásvadász marad a másik motoros jelenet is, amelyben egy kövér nő mögött kapaszkodva érkezik a díszőrségi egyenruhás futár a kegyelem és a nemesi rangra emelés hírével.
Az előadásból nem derül ki, hogy kik ezek a figurák valójában, és milyen viszonyban állnak egymással. Nem viszonyulnak sehogy a kimondott szavakhoz, nem töltik ki őket játékkal.
Peachum tisztábban megformált figura. Gesztusai pontosak, nem váltogatja esetlegesen az arcait, borzongató, amikor vigyorgó fehér maszkot tesz a tarkójára, és a nézőtérnek hátat fordítva vezényelni kezd. Ráadásul ő azon kivételek egyike, akiket szerencsére nem harsog túl a zenekar. (Néha viszont jól jön a trombitaszó.)
Peachumné első belépése izgalmas figurát ígér, de a dülöngélő, fontoskodó részegből csak egy üres, rikácsoló alak marad.
Polly figurája sem olyan árnyalt, ahogy a szerep megkívánná. Mintha szó szerint leképezné a saját szavait. Nem ironikus, nem is sejtelmes: nem egyértelmű, hogy tetszenek-e neki a lopott bútorok, hisz egyszer örül nekik, másszor meg dühöng miattuk. Abban sincs semmi hátborzongató, ahogy naiv tekintettel átveszi az üzletet; nem hihető, hogy az erélyes fellépés helyett előadott sipítozásra a rablóbanda elfogadja főnökhelyettesnek.
Macheath figurája is hiteltelen, sok a félrecsúszott gesztusa: pókerarcnak szánt bárgyú arckifejezés, indulatnélküli, de mégsem felülírt dohogás a bútorok szedett-vedettsége vagy az életmentő pénz késlekedése miatt. Ötletként akár izgalmas is lehetne Macheath és Kocsma-Jenny bokszkesztyűben, homokzsákkal, fejvédőben előadott Strici-balladája.
Az egyik legproblémásabb szereplőértelmezés Smith-é. Ő a halál alteregója, olvashatjuk a plakáton. A rendőrviccek hülyéjeként ábrázolt, bamba arcú Smith egy idő után nyaka köré tekert, vörös tollboával és gépfegyverre szerelt kaszapengével hadonászva tér vissza, és idétlen dervistáncfélét jár. No comment. A kaszás hadonászás már a lakodalmi jelenetben is látható, de ott sem találunk fogódzót elfogadható értelmezésre.
Frunză Koldusoperájának egyik érdekessége, hogy politikai szimbólumokat épít be az előadásba: a deszkafalon széteső béke-jel, a koldusok és kurvák tábláin az iraki háború elleni tiltakozás, a nők jogaiért, a szabad szerelemért síkra szálló szlogenek olvashatók, egyik „tüntető” Che Guevara arcképét tartja magasra. De mi köze ennek az előadáshoz?
A zárójelenet sajátosan láttatja a tömeget. Az egyén arcát kinagyított, avantgárd jellegű fotó, rajz vagy maszk hordozza. Ez felmutatja a helyzet paradoxonát: a tömegnek nem lehet arcot adni, a nagyított arc eltakarja a valódit. Akár erről is szólhatna az előadás. Csak szólna valamiről.
