HAMLET

Bartha Réka

Századelei szalonhuncutság sok habbal

Heltai Jenő komédiája a sepsiszentgyörgyiek előadásában

Brasói Lapok, 2003-04-18

Heltainak ez a drámája maga a la vie en rose. Minden csupa bűbáj és kecsesség, s a világ egy rózsaszín buborék, amelyben a Tündérlaki lányok története olyan, akár egy habostorta. Igaz, romlott meggy van a tetején, de attól még ehető. Heltai Jenőt ez az „apró részlet” korántsem zavarta a századelőn (hiszen ebből kovácsol konfliktust): a kicsit erkölcstelen, de keresztényi módon áldozatkész színésznőcske 1914-ben írt drámai történetébe olyan komikus tartalmat tud belemagyarázni, hogy mind a tíz ujjunkat (ha képletesen is, de) megnyaljuk utána.

Ezt tették a pestiek is annak idején, amikor a színjáték körüli pletyka elterjedt. Mert Heltai kitalált története és a pesti világi élet valósága közti hasonlóság nem véletlenszerű, hanem egyenesen szándékos volt. A négy Tündérlaki lány bonyolultnak korántsem nevezhető története ugyanis túlságosan egybecsengett az akkoriban híres Gombaszögi família négy színészpalántájának történetével. A gyanú csírája a való és a fantáziaszülte szereposztás hasonlóságából sarjadt: Gombaszögi Irén, Frida és Ella – akárcsak Tündérlaki Mancika, Olgica és Sárika – tisztességes, erkölcsös lányok. Margit, illetve a róla mintázott vígjátéki figura, Boriska a családi belbecs hetérája volt. Bájaiból éltek és virultak tisztességes polgári életű hozzátartozói. Gazdag ember kitartottja volt, s ezt az alaphelyzetet igen nyíltan vállalták a rajta élősködők, saját erkölcsi tisztaságuk nevében.

Bárhonnan néznénk, a történet kimerülhet egy rövid lélegzetvételű szóbeszédben. Vígjátékszerző legyen a talpán, aki ebből három felvonásos vígjátékot tud faragni ! De Heltai ízig-vérig franciás bulvárkomédiájában ott van a pesti couleure local: omnibusszal, komornyikokkal, bárókkal, manikűrösnőkkel, szépreményű polgárlányokkal, kétes származású (de nemesi csengésű nevet viselő) ficsúrokkal, ágrólszakadtan bohém költőkkel, szerelmi három-, sőt négyszögekkel, no meg a kor kozmopolita útvesztőjével, a pesti Zserbó cukrászdával. Ezért is mondható sikeresnek Heltai eme kísérlete. Még akkor is, ha felépítésében a dráma kissé fésületlen, s olykor – a klasszikus vígjáték szellemében ugyan, de – túllicitál egy-egy vígjátéki fordulatot.

A dráma jelenkori (s talán mindenkori) színreviteleinek szépséghibája azonban egy sokkal álltalánosabb és mára már hatványozottan aktuális problémájából származik. Illés Endre színikritkus így ír erről egy 1937-es (!) rendezés kapcsán: „Heltai Jenő vígjátéka – közel negyedszázaddal bemutatója után – olyan különös rajzú, tompa fényű, szokatlan csengésű holmi, mint valami forgalomból rég kivont aranypénz. Inkább a gyűjtőket érdekli már, vásárolni nemigen lehet rajta. Könnyedsége, derűje, fölénye – nemes alapanyag. Nem kell elszenvednünk erőszakos ötletek, durva viccek, dadogó dialógusok knock outjait, ez a három felvonás tiszta vígjátéki fair play. Szabályos játék. Csak ne lenne olyan múltíze. Egy vígjáték, úgy látszik, nem hajszálanként őszül meg, hanem az egész darab egyszerre. Éppen ezért fölösleges is volt kihúzni belőle egy-egy mondatot, kár volt átsimítani, átdolgozni – az őszülést lehetetlen eltagadni.”

A darab igen korán bekövetkezett ósdisága ellenére a sepsiszentgyörgyi társulat előadása fogyasztható, „ízletes” színházi termék. S a vállalkozás sikerében nem kevés szerepe volt a kidolgozott színészi alakításnak. A körhintaszerű, stilizált, kissé poros-rózsaszín díszletvilágot olykor meggyőzően életszagúvá tudták varázsolni.

A cselekmény helyszíneit (torta)szeletenként tálalja a játék, s ebben az egész előadásra kiterjedő rítusban valójában egy letűnt kort fogyasztunk mi, a nézőtéren ülők. A huncutsággá szelídült csalásokat, erkölcstelenséget nem szemlélhetjük komolyan, sőt elnézzük a bohókás szereplőknek. Már csak azért is, mert ennek a világnak a legpusztítóbb „fegyvere” – igen találékonyan – egy szódásüvegben ölt formát. A boldogságra mindenik szereplő kötelességtudóan vágyakozik – és ezért versbe lehet foglalni és énekelni is lehet erről –, a boldogtalanság pedig jövedelemforrás lehet költőnek és színésznőnek egyaránt.

Egy-egy elmés mozzanat, kellék vagy karikírozó gesztus sűrített komikuma valósággal magával ragad, ám az előadás jóval több ilyen megoldást megbírt volna. A kimosakodott, kifésülködött belvárosi tornatanár és „magánember” (Pálffy Tibor) mesterien bemutatott gimnasztkája, a romantikus áldozta szerepét hangsúlyozó színésznő (D. Albu Annamária) kecsesen homlokához emelt keze, a bohém mivolt magaslatain járó és a színpadi térben – szárnyatlan ámorként – zsinóron átröppenő költő (Váta Loránd) „emelkedettsége”, a nővére nyomdokaiba lépő – csáberő és kislányos esetlenség között könnyedén lavírozó – Sárika (Ferenczy Gyöngyi) gyümölcsöstálat idéző kalapja (amelyből egy ehető banán is előkerül) – a sepsiszentgyörgyi operett emlékeztes összetevői, amelyeket szívesen idézünk fel az előadás után is.

Bár a Heltai-féle szalonintrikák a korral együtt kihunytak, s ma már ez a tematika jóval igénytelenebb műfaji elváltozásokban jut el hozzánk a színház és a film nyelvén egyaránt, Kövesdy István rendezése a könnyed szórakozásra elfogadható és művészileg igényesebb alternatívát kínál. (Kár, hogy a nagyhéti általános nagytakarítás helyett oly kevés brassói néző választotta a szentgyörgyiek nyújtotta csipetnyi derűt és felhőtlenséget.)

Tündérlaki lányok