HAMLET

Bartha Réka

Időutazás a komédiások hajóján

Brassói Lapok, 2003-04-04

Sokan és sokat beszéltek már arról, hogy a színház mennyire tűri vagy nem tűri a filmes megoldásokat, s hogy ezek használata vajon a rontás remekművét hozza-e létre a színházi ortodoxiában. Ma már kissé nevetséges volna e purizmusidéző kérdésfeltevés, és sokkal szívesebben boncolgatjuk azt, hogy az immár klasszicizálódott „behódoltság” mily újabb horizontokat nyitott a színházi teremtő, a rendező előtt.

A Barabás Olga írta és rendezte legújabb sepsiszentgyörgyi előadásban, a Partok, szirtek, hullámokban múltba helyezett eseménysort látunk, amelyben a drámai és zenés elemek a filmszerű megoldásokkal szerves egészet alkotnak, s valamennyi egyenrangú alkotóelem.

Az előadás kezdetekor a történet éppen véget ért. Tommal (Pálffy Tibor), Dickk-el (Márton Loránd), Bobbal (Mátray László), Jim-mel (Nagy Alfréd), Berttel (Váta Loránd) és a Kapitánnyal (Szabó Tibor) örömteljes partraszállásukkor találkozunk először. Hazaérkeztek Brightonba, a dél-angliai kikötővárosba, ahonnan a Stela fedélzetén – valamikor útnak indultak. Most éppen búcsúzkodnak, s a megkésett néző utolsó közös muzsikálásukon vehet részt. A fedélzetről utolsóként távozó Kapitány azonban... visszahívja zenekarát a színre és beinti az újrajátszást. Múltbeli eseménysor pörög le előttünk, s ez a lezártság és visszapörgethetőség a színpadi figuráknak is megadja a lehetőséget arra, hogy saját történetüket kívülről szemléljék, s ekképp viszonyuljanak hozzá. A Kapitány, aki zenekari vezető és játékmester is, bemutatja alkalmi legénységét – az öt zenész-matrózt – amelyet maga csalogatott a Stela fedélzetére egy egzotikus sziget ideálképét festvén elébük. Barabás Olga hat szereplőjét azonban aligha nevezhetnénk holmi imperialista angoloknak, akiket a történelmi öntudat – mintegy érthetően – az egzotikus földek gyarmatosításának merész tengerútjára sodort. Meglehetősen furcsa foglalkozásaikat tekintve, inkább valamely középkori csepűrágó társulatra emlékeztetnek: Tom, „a barát”, Dick, „az öngyilkos”, Bob, „a koldus”, Bert, „a pedikűrös”, Jim, „a bűvész”– így szólítja őket a Kapitány, aki a foglalkozások megjelölését kísérő mozdulatsorával elindítja szereplőit az egyénítés útján. Ehhez a színpadi genézishez járulnak hozzá a későbbiekben azok a személyes tárgyak, amelyekkel mindenikük külön-külön azonosul, s a bonyodalomban körvonalazódó élettörténetekből értesülünk az utazás személyes indítékairól is. A cilindert és mirtuszt viselő Tomot a sok év börtön után az újrakezdés reménye fűzi a távoli szigethez, ahol hitvese – a jól szituált kocsmároslány – várja. Bob nem kérkedik távlati terveivel, de titokban szövetségeseket gyűjt a hajó eltérítésére, mert az, amit keres – a kincs – nem az utazás végállomásaként kijelölt szigeten rejtőzik. Vágyálmáról csupán a majdani gazdagáság galantériáját jelképező kesztyű árulkodik. Jim készségesen vállalja a Bobbal való cinkosságot, ugyanis ő mindig azzal a céllal azonosul, amelyet az erősebbek tűznek ki eléje, s megrögzötten hisz abban, hogy bicskája minden veszélytől megvédi. E mrozeki hármas – a tapasztalt, az intrikus és az ösztönlény – a Stela (és egyben saját) utolsó tengerútjára indult Kapitány köré szerveződő táborral kerül szembe. Útjuk a gyógyulást jelentheti. Míg a Kapitány sejthetően a halálban való megnyugvást keresi, a másik két szereplő gyógyulása inkább lét-kérdés. Ha a kleptomániától sikerül megszabadulnia – s ennek érdekében az öncsonkítástól sem riad vissza – , Bert integrálódhat a londoni elitbe, amely őt éppen ezért nem fogadja el. A jóságos öngyilkos Dicknek – aki csupán féltve őrzött polipjával vállal sorsközösséget – az élethez való kötődést hozhatná el ez az út. A második filmes megoldás eme egyéni törekvések közös meghiúsulását hivatott magyarázni. A vihar leple alatt megszervezett eltérítéskor – amelynek lelassított újrajátszását látjuk itt Bob rendezésében – ember és természet közösen alkotja a fátumot, az előadás furcsa istenképét. Bob a fátum eszköze, aki rábírja a gyanútlan Jimet a tengerbe ugrásra, hiszen a társak – előre kiszámíthatóan – kimentik majd. Ám a svájci óra pontosságú terv nem válik be, s Jim odavész. Ő az áldozat, mert a sors (na meg a történet szerzője) ezt a szerepet osztotta rá – vonhatjuk le másodjára is a tanulságot a jelenet részleteiből származó többletinformációkból.

Ismét az előadás kezdőképéhez érünk. Immár minden mozdulat, amelyet akkor nem értettünk, tartalommal telítődik. Örömteljes partraszállás Brightonban, s nem a távoli sziget partján, mert a vihar visszahozta a furcsa utasokat. A szín – a hullámokon himbálódzó hajó – olyan valószerű és valószerűtlen játék helyszíne volt, amelynek ellenpontja a történetnek keretet adó kezdő- és zárókép. Emellett a játék mindnyájunk által elfogadott konvenciójára a viharjelenet is felhívja a figyelmet, na meg az ál-matróz komédiások furcsa habitusa, hogy a zenés betétekkel egy-egy jelenet drámaiságát fokozzák vagy mesterségesen táplálják. A színen mindvégig ott látjuk a mentőcsónakot, s az árboc és a horgony is jelképesen jelen van, de kormány, az nincs. Lehet, hogy komédiásaink el sem utaztak? S vajon az, amit el(ő)adtak nekünk, csak mesterien megrendezett színjáték volt?

Partok, szirtek, hullámok