HAMLET

Simon Judit

Jelenetek egy díva életéből

Erdélyi Riport III. évf. 36. szám, 2004-09-00

Ferenczy Annamária színművész a Temesvári Csiky Gergely színház örökös tagja, ötvenöt éve él a világot jelentő deszkákon. Az örökös tagság azt jelenti, hogy akkor vállal feladatot a színháznál, amikor kívánja. Maja – mindenki így hívja – soha nem adott vissza szerepet. A színház az élete. Pályájáról Nagyváradon beszélgetett Simon Judittal.

Sokáig nem tudtam, hogy a Maja a prózai Annamária rövidítése. Amint sokáig azt hittem, hogy Fényes Szabolcs róla írta híres revü-operettjét, a Mayát. Kislányként olyan szerettem volna lenni, mint ő: magas, szőke, karcsú, érzéki hangú. Színésznő, aki egyaránt lebilincselő drámában, vígjátékban, operettben. Akinek ellenállhatatlan a humora, és lelkét, életét teszi fel egy versre.
Amikor eszmélni kezdtem a világra – ez egybeesett azzal, hogy színházba kezdtem járni –, megismertem Maját. Imádtuk egymást: ő a kisgyereket, én a csodálatom tárgyát. Váll nélküli, derékban húzott színes ruhájában, tűsarkú cipőjében olyan volt, mint egy álomkép.
– Ferenczy Annamária vagyok, téged hogy hívnak? – kérdezte azzal az ellenállhatatlan mosolyával, melyre mindig emlékeztem.
Döbbenten kérdeztem vissza: – Te nem Maja vagy?
– De igen, én Maja vagyok – jött a válasz, és én csak évek múlva értettem meg, mi rejlett e válasz mögött: szerény magabiztosság és rengeteg szeretet.
Ferenczy Maját a kisvárdai fesztiválon láttam viszont sok év múltán. Ugyanaz a mosoly, sudár termet, életvidám asszony köszöntött, akire kiskoromból emlékeztem. Életműdíjat kapott. Úgy fogadta, mint a játékot szokta a gyermek: könnyes örömmel, nevetve és kicsit hitetlenkedve.
Egyébként a díjak nem érdeklik.
– Engem nem a kitüntetések érdekelnek, hanem a színpad. Az viszont a mai napig is az életem – mondta immár nálam. Majával élmény beszélgetni bármikor, de most éppen „aktualitása” is van: ötvenötödik évét tölti a számára a szó szerint életet jelentő deszkákon.

Első felvonás: a kóristáné

Pályája is úgy alakult, mint egy színdarab. Kolozsváron kezdődött az opera énekkarában.
– Mialatt az akadémiára jártam, három évig az operánál kóristáné voltam. Miután államvizsgáztam, Nagyváradra helyeztek. De ez már a második felvonás. Maradjunk egyelőre az elsőnél.
Magyarláposon született 1926-ban. Kolozsváron és Aranyosgyéresen nevelkedett.
– Fogorvos édesapám kedves és kedvenc időtöltése volt műkedvelőkkel foglalkozni. Õ tartotta össze a település közösségét. Színdarabokat rendezett. Az Iglói diákokban engem is. Én is diák voltam, és bizony komolyan megdolgoztam azért, hogy kivívjam az elismerését. Lehet, közhelynek hangzik, de kicsi korom óta készülök a színpadra. Négyévesen, alig tudtam beszélni, de már motyogtam a verseket és énekeltem.
Opera-énekesnőnek készült. Az mégiscsak elfogadhatóbb egy polgári társaságban, mint a színészet. Azonban megbetegedtek a hangszálai. Megműtötték és megtört a hangja. Maja viszont nem tört meg. Öt év konzervatórium után felvételizett a kolozsvári színiakadémiára – akkoriban még így hívták –, és elvégezte. Az úgynevezett nagy generációtól tanulta a színészmesterséget:
– 1951-ben végeztem Kolozsváron. Poór Lili, Szabó Lajos, Imrédi Géza, Sarlai Imre, Halász Géza, Kőműves Nagy Lajos tanítottak színészetre, szakmai alázatra, a színpad, a közönség tiszteletére és szeretetére. Akkor végzett Orosz Lujza, egy évvel korábban pedig Horváth Béla, Bisztrai Mária, Kapussy Mária. Váradra helyeztek, de Rónai, az opera akkori igazgatója nem akart elengedni. Megfenyegetett: ha egyszer elmegyek, többet nem térhetek viszsza. Nem akartam visszamenni Kolozsvárra. Jól éreztem magam Nagyváradon és Temesváron.

Második felvonás: a díva

Tizenhárom évig élt, játszott Nagyváradon. Szerepelt drámában, vígjátékban, operettben. Legendásan szavalt, és talán csak ő tudott, tud igazán sanzont énekelni. A Körös-parti város közönségének egyik kedvence volt. Az utcán utána fordultak. Nemcsak a férfiak – ők mindig –, hanem az asszonyok is. Szép volt és elegáns. Azt mondja, csak a színpadon játszott, az életben mindig megmaradt önmaga.
– A színpadon mindig megpróbáltam más lenni, az a figura, akit éppen alakítottam. Rajta keresztül szerettem volna tolmácsolni az érzelmeimet. A színpadon kívül viszont soha nem alakítottam. Magam voltam. Szeretem az embereket, és úgy érzem, ők is szeretnek engem. Akkor minek alakoskodni? Õszinte ember vagyok. A színpadon őszintén játszom, az életben őszintén élek.
A váradi éveket kiváló alakítások és egy legendás barátság határozta meg. No meg egy rövid házasság.
– Kedves, udvarias volt a férfi, hozzámentem. Egy évig tartott. Elég volt. Talán nem arra születtem, hogy eltartsanak, hogy ne kelljen küzdenem az életben. Egy időben szerettem volna családot, gyermekeket. Aztán kiderült, hogy nem lehet gyermekem. Akiben van elég energia és akarat, az mindkét helyen helyt tud állni: a családban és a színpadon. Akiben nincs, annak választania kell, különben csak látszólag lesz színész vagy csak látszólag feleség. És mindenképpen boldogtalan marad. Engem a színház mindig boldoggá tett, kitöltötte és kitölti az életemet. Ja, majd elfelejtettem: nem is kértek meg egy ideig. Aztán válogatós lettem, nem akartam férjhez menni újra. Visszatérve a színházhoz, Nagyváradon szép feladatokat kaptam. Ott játszottam el nagy drámai szerepeim többségét.
Felírja, mikor milyen szerepet játszott. Több füzet megtelt már, 267 előadásban játszott eddig. Emlékezetből alig idéz néhányat. Mert nem az a fontos, hogy mi volt, hanem az, mi van, és mi lesz – vallja.
Mégis emlékeztetőül néhány Nagyváradon játszott szerep: Lady Milford (Schiller: Ármány és szerelem), Bocskova (Tolsztoj: Feltámadás), Gertrudis (Katona József: Bánk bán), Antigoné, Szophoklész tragédiájának címszerepe, Cipra a Cigánybáró című operettben, Shakespeare Windsori víg nőkjében Fordné.
Nagyváradon kezdett verset mondani, sanzonokat énekelni.
– A versmondás, a sanzonéneklés volt életem kedvenc része. Érdekes, Váradon nem volt önálló estem. Gyerekkorom óta szeretem a verseket. Mindig arra törekedtem, hogy prózában vagy megzenésítve irodalmi értéket adjak át a közönségnek. A vers életet ad, színt visz a mindennapok szürkeségébe.
A barátság pedig Bányai Évához fűzte Maját. A színésznőhöz, aki férjhez ment, és bár rendkívül tehetséges volt, lemondott a színpadról.
– Meglepett, hogy lemondott a színpadról. A férje egyetemi tanár, van egy leánya és unokái. Átköltözött Magyarországra, ahol párszor még vállalt filmszerepet, de színházhoz nem ment. Elválaszthatatlan barátnők voltunk. Eleinte gyanúsan nézegettek minket, mert mindig együtt voltunk. Amennyire utáltuk egymást az akadémián, annyira megszerettük egymást Nagyváradon. Két különböző természet vagyunk. A barátságunk úgy kezdődött, hogy kénytelen voltan kölcsönkérni tőle egy kis pénzt. Látszott rajta, nem bízik abban, hogy megadom, mégis adott. Persze időben rendeztem az adósságomat, és attól kezdve lettünk elválaszthatatlan barátok.

Harmadik felvonás: a közönség kedvence

– Nem azért mentem Temesvárra, mert nem éreztem jól magam Váradon, hanem mert egyedül maradtam. Elmentek a barátnőim. Ki Magyarországra, ki Kolozsvárra, ki máshová. Engem 1969-ben Temesvárra hívtak, jöttem. Azt gondoltam, nem árt, ha egy színész máshol is kipróbálja magát. Itt ragadtam. Nehezen szoktam meg a várost, amely távolságtartóbb, mint Várad. Az emberek is nehezebben barátkoznak. De aztán megszerettek. Megállítanak az utcán, kérdezik, mikor, miben láthatnak. Ez is nagy öröm.
Maja Temesváron maradt akkor is, amikor szinte „elfogyott” a társulat. Amikor mindenki ment a jobb, nyugodtabb élet reményében. Maja játszott drámát, vígjátékot. Énekelt, szórakoztatott. Nagy és kis szerepek sorozatát alakította: Canina (Ben Jonson: Volpone), Lüszisztraté, Szedervári Kamilla (Ingyenélők), Nagysád (Műtét), Mama (Tündérlaki lányok), Szidónia (Buborékok), Eugénia (Tangó), Estelle (Zárt ajtók mögött). Temesváron egyéni előadóesten ismertette meg a közönséggel kedves verseit, dalait.
– A legutóbbi az Így múlik el az életünk címet viselte. Sanzonokat énekeltem, verseket mondtam. Sikerem volt a magánműsorral. Kilenc-tízszer adtam elő, ami ilyen műfajnál ritkaság. Egy időben néhányunkat a színháztól meghívtak fellépni a Lloyd vendéglőbe. Jeleneteket adtunk elő, odaillő verset mondtunk, énekeltünk. Szombatonként előadás után mentünk szórakoztatni az embereket.
Harmincöt évvel ezelőtt a temesvári magyar társulat mindössze tízéves volt. Taub János is ott rendezett akkor. Josan Emil alapította a társulatot, és akkor még ő igazgatta. Tőle vette át a kormányrudat Sinka Károly, s ő évtizedekig állt a társulat élén. Majd következtek az embert próbáló 80-as évek. Színésznek, nézőnek egyaránt nehéz volt. Sötét volt és hideg, az emberek féltek. Nem jártak színházba. Az öregek nem tudtak, a fiatalok nem akartak.
– Tíz éve, amióta Demeter András az igazgató, újra feléledt a társulat. Számos fiatal kolléga jött. Tehetségesek, lelkesek, nagyon szeretem őket. Kiváló előadások születnek, és az emberek visszaszoknak a színházba. Nagy öröm, hogy már a fiatalok is jönnek az előadásokra. Amikor az igazgató húsz-egynéhány évesen megérkezett, fenntartással fogadtam. Mit tudhat ez a fiatal színész? Aztán kiderült, színésznek, vezetőnek is nagyon tehetséges.
Maja hozzáfiatalodott kollégáihoz. Szívesen játszik a legelvontabb előadásban, és szívesen énekel a kabarékban.

Negyedik felvonás: tervek

Sokat betegeskedett, de nem hagyta magát legyőzni. Mindig talpra állt. Gyógyíthatatlanul derűlátó, szereti az életet. Szeret nevetni, beszélgetni, szórakozni és persze játszani. Egyedül él, de nem magányos. Vannak barátai, fiatalok, idősek egyaránt.
– A jelenben élek, nem az emlékeimből. Úgy kell megélni a jelent, hogy szép emlék legyen belőle a jövőben. Semmiből nem csinálok tragédiát. Az élet mindig megy tovább. Velünk vagy nélkülünk, de ameddig lehet, élni kell és nem elfecsérelni az időt gonoszkodással, acsarkodással.
S hogy mit tervez?
– Szeretnék összeállítani egy előadóestet. Verseket mondanék, sanzonokat énekelnék. Kaptam kottákat, gyűjtöm az anyagot. Az előadóesthez zongorakíséret kell. A temesvári színház zenei vezetője fiatal, tehetséges zongorista. Talán vele fogok dolgozni, ha elvállalja. Ha nem, akkor keresek mást. Addig is játszani szeretnék, amennyit csak lehet. Soha nem sértődtem meg, ha kicsi szerepet kaptam. Nem az a fontos, milyen nagy a szerep, hanem az, hogy színpadon legyek, bemenjek dolgozni.