HAMLET

Simon Judit

Találkozás Phaedrával

Erdélyi Riport, 2008-11-20

Sokáig vártunk egymásra, Phaedra meg én. Nem állt módomban megnézni a Szigligeti Társulat bemutató előadását. Egy későbbi időpontban jutottam el a Török Viola rendezte Racine-előadásra. Végül is nem minden néző megy el a premierre, sokan voltak most is a sokadikon.
Egyes színházi emberek egyébként is úgy vélik, idővel csak érik a produkció, hát jó, ez nem sokat érhetett, a színészek nem az idő múlásától jók, hanem mert aprólékosan felépítették a szerepüket. Persze a rendező segítségével. Más kérdés, hogy nem minden, amit Török, illetve Könczei a színészeknek kitalált, áll jól is nekik.
De kezdjük az elején, végül is klasszicista drámáról van szó, amelyben az idő, tér és cselekmény egysége kötelező.
Az irodalomtörténészek szerint a Phaedra „a szenvedély és a lelkifurdalás drámája”, öt felvonásban. Műfajának megjelölése: tragédia. „A konfliktusok természete szerint jellem-, zárt szerkesztésmódja alapján analitikus dráma.”
A színpadkép: fehér leplek, homokkal felszórt műanyag padozat, ami rettenetesen csúszik – megszenvedik a színészek. Jelmezek: eklektikusak, farmertől a katonazubbonyig, a hosszú selyemruhától a rojtos, bojtos miniszoknyáig. Török tervezőként mintha nem tudta volna eldönteni, mit is akar voltaképpen ezekkel kifejezni, rendezőként – szerintem – az előadás formáját, nyelvezetét nem tudta eldönteni. Amit szeret, azt belerakta. Van benne teatralitás, sztanyiszlavszkiji átélés, és számos mozgásszínházi elem. Az utóbbiakról szólva: a koreográfus megismétel egy temesvári előadásban már „játszatott”, a férfiak összecsapását jelző harcot, csak ez éppen itt nem állt a lábán. Más karakterű, alkatú színészek táncoltak Temesváron, és a talaj sem volt csúszós. Váradon a férfiak nem tudták megvetni a lábukat a homokban. De ez lenne a legkisebb baj, nagyobb az említett háromféle dolog fölösleges ötvözete, ami néha üresjáratokhoz, indokolatlan mozgássorokhoz vezet. Az egyébként kiváló kortárs zenékből összeállított aláfestés, amely hangsúlyozta az érzelmeket, elég, sőt több lett volna, ha nem kényszerítik rá a mozgáselemeket.
Nem véletlen, hogy a szereplők alakítása akkor a legjobb, amikor átélik szerepüket, és a szaggatott mozgás nem töri meg a szöveg és játék adta feszültséget. Ám ezek ritka, kegyelmi pillanatok.
Mindennek ellenére az előadás gondolatisága nyilvánvaló: az emberi érzelem, szenvedés, a vívódás jó és rossz között, béklyók és a lélek szabadsága között. Firtos Edit a világirodalom egyik legjobb és legnehezebb női főszerepében az önmagával és a társadalmi elvárásokkal küzdő asszonyt jeleníti meg. Phaedrája a középkorú nő utolsó fellángolásában őrlődik. A valamikori szépség számára hihetetlen, hogy nem vonzza a fiatal férfit. Szenvedése megkétszereződik, miután azt hiszi, megszabadult a társadalmi béklyóktól, de szerelmének tárgya egy fiatalabb nőért eltaszítja. Firtos játéka meggyőző, belülről jövő, egységes. Bravúrosan hidalja át a rendezői töréseket. Kovács Enikő (Oinone) sokkal inkább szellemi irányító, mint dajka. Kemény és számító, nagyon céltudatos. Nem lehet eldönteni, hogy úrnője és barátnője javára, vagy a saját érdekében árulja el a titkot. Kovács eszköztelen játéka, merev tartása kifejező, néha félelmetes. Aricia (Gajai Ágnes) a reménnyel, szerelemmel teli fiatal nő, boldogságra vágyik, s bár a tragédia összeroppantja, a színésznő játéka sugallja, amit ifjúsága is predesztinál számára: nem jut Phaedra sorsára.
A váradiak Phaedra előadásában Hippolytos (Pál Hunor) nem a Racine megírta tökéletes hős. Fiatal, szerelmes férfi, naiv és igazságszerető, mind minden fiatal. Értetlenül áll mind az apai tiltás, mind az ármánykodások előtt. Pál játéka nem hordozza magában a tragédiát, ami ez esetben lehet az istenek bosszúja, de lehet baleset is. Ifj. Kovács Levente Theseusa haragvó, de szerető apa, féltékeny, csapodár férfi, önkényes uralkodó, majd megtört ember. Az előadásban Dobos Imre (Theraménes) a tragédia előrevetítője. Panopé (Ababi Csilla) az antik kórus szerepét tölti be, jó játékkal és szép beszéddel. Érthetetlen számomra a Fodor Réka (Ismené) részére kitalált lehetetlen koreográfia.
Azt értem, hogy a fehér vásznakhoz csapódó testek a múlt szellemeit idézik, azt viszont nem, hogy az előadás nincs befejezve. Vége a történetnek, de az előadás végére nem került sem pont, sem kérdőjel. Lehet, hogy ez az érzelmek és tragédiák örökkévalóságára utal, de az nem olyan nagy vétek a színház ellen, ha a közönség tudja, mikor kell tapsolni. Én sem tudtam, nézőtársaim se, holott olvastuk Racine művét.