HAMLET

Botházi Mária

Beszélgetés Dimény Áron kolozsvári színművésszel, a Sorstalanság című film Citrom Bandijával

Krónika (Szempont), 2005-02-04

A vásznon vagy él a tekintet, vagy nem
Nagyon szeretek forgatni, mert kifejezőeszközként közel áll hozzám a film. Másrészt minden, számomra meghatározó színházi munkám – főleg színészi jelenlét tekintetében – nagyon közel állt ahhoz, amit egy film kér. Azt szeretem, amikor megtörténik valami, amikor a színész megél, nem pedig felmutat valamit. A filmben nem lehet csalni.
– Bár két korábbi alkotáshoz is kötődik a neve, az első igazán jelentős filmszerepét a magyar filmtörténet legnagyobb szabásúnak nevezett vállalkozásában, a Sorstalanságban alakítja. Milyen várakozásokkal tekint a jövő heti budapesti bemutató elé?
– Nem láttam a filmet. Nem tudom megítélni, hogy ez mennyire a legnagyobb vállalkozás a magyar filmtörténetben. Ez vélhetőleg húsz év múlva lesz eldönthető. De azt gondolom, nem attól fontos ez a film, hogy mekkora a költségvetése, és milyen megítélések kapcsolódnak hozzá, hanem attól, hogy a 20. századi Európa legmegdöbbentőbb és legszomorúbb történetéről beszél. És mint maga a könyv, talán a film is rendhagyóan viszonyul ehhez. Ezért azt remélem, hogy a nézők számára is különleges lesz, újat mond majd a Sorstalanság.
– A filmbeli rendhagyó viszonyulás hoz-e valami mást a könyvhöz képest?
– A történetszövés, érzésem szerint, csak annyiban változott, gazdagodott, amennyiben a film nyelvére kellett lefordítani. A másságot inkább arra értem, ahogyan ez a történet a holokausztot megfogalmazza. Ha azt mondjuk, hatmillió áldozata volt a népirtásnak, akkor rögvest működésbe lép az a mechanizmus, hogy ez úgyis felfoghatatlan. Egyetlen ember szemével láttatni mindezt – egészen más hatást ér el. A Sorstalanságban e körül a fiú körül történik, az ő jelenléte által fogalmazódik meg minden. Egy negatív teremtéstörténet ez, ahol mindennek – ennek az egész borzalomnak – ő ad nevet.
– A magyar–angol–német koprodukcióban készült film egyik legfontosabb szereplőjét, Citrom Bandit alakítja. Kolozsvári színművészként hogyan sikerült megkapnia a szerepet?
– A történet teljességgel mesebeli. 2003 májusában véletlenszerűen bukkantam egy felhívásra a szereplőválogatásról. Jelentkeztem, és vissza is jeleztek: kimentem Budapestre egy beszélgetésre, amely radikálisan eltért mindattól, amit addig szereplőválogatásokon tapasztaltam. Nem a félprofilos, bandzsa mosolyomra voltak kíváncsiak, hanem leültünk egy kamera elé, és beszélgettünk – beszéltettek. Utána még egyszer kiutaztam, találkoztam Koltai Lajos rendezővel, aki közölte velem, hogy voltaképp mire keres színészt. Õ azt gondolta egyébként, hogy én már tudom ezt, de nekem senki nem mondta meg. Hatalmas meglepetés volt. Aztán elkezdtük a próbákat a főszereplő Köves Gyurit alakító Nagy Marcellel, de akkor még nem volt biztos, hogy megkapom a szerepet. A hivatalos verzió szerint meg kellett várni, amíg a koprodukciós partnerek tárgyalnak, mert lehet, hogy német vagy angol színész lesz a Citrom Bandi. Én inkább azt hiszem – bár erre soha nem kérdeztem rá –, hogy a Kertész beleegyezését várta a rendező: az író megérkezett Budapestre egy kitüntetés átvételére, majd másnap délben felhívott Koltai, hogy megkaptam a szerepet.
– Mennyire áll közel önhöz ez a „valahogy mindig lesz” bölcsességet valló figura? Különbözik-e az ön Citrom Bandija a Kertész Imréétől?
– Ebben a pillanatban már nem tudok olyan messzire viszszatekinteni, hogy összehasonlíthassam, milyen volt Citrom Bandi, amikor a könyvet olvastam, és milyen lett a filmen. Számomra Citrom Bandi az maradt, aki a forgatás két hete alatt lett belőle. És nem a „valahogy-mindig-leszből” indultam ki munka közben. Ennek a másik oldala foglalkoztatott, ami talán úgy szól: úgyis hazamegyünk. Õ nem az a fajta túlélő típus, aki valahogy kiskaput talál, és elmenekül. Õ a dacos túlélő, aki pontosan tudja, hogy miben hisz, és akit ez a nagyon erős hite és meggyőződése hajt a túlélés felé. Citrom Bandi nem megúszni próbálja a dolgokat. Aztán találkozik ezzel a fiúval, és – olykor akár saját jól megfontolt érdekei ellenében is – elkezd rá vigyázni. Ezt szerettem meg benne.
– Olvasom egy Nagy Marcellel készült interjúban, hogy a hétköznapok szintjén is közel kerültek egymáshoz.
– Erről egy főiskolás történetet mesélnék el. Amikor másodéves voltam, játszottam a fölöttünk levő évfolyam vizsgaelőadásában, ahol tanárunknak, Csíky Andrásnak voltam a partnere. A Marcellel való találkozás ennek az emlékét idézte fel bennem. Azon a vizsgaelőadáson arra jöttem rá, hogy nem kell játszanom, nekem csak együtt kell lennem azzal az emberrel. Persze ahhoz kellett Csíky András zsenialitása. Itt meg Marcell zsenialitására, egyszerűségére, természetességére volt szükség. Amikor megérkeztem a második forgatási napra – mert az első forgatási nap után tizenkét hétig kényszerszünetelt a munka –, tettem néhány bizonytalan lépést, hogy na, majd akkor ezzel a fiúval egy kicsit összebarátkozom, mert így könnyebb lesz együtt dolgoznunk. De sem a személyes, sem a szakmai kapcsolatunk semmiféle pluszerőfeszítést nem igényelt. Egyszerűen rá kellett figyelni, és ez tökéletesen elég volt.
– Milyen volt együtt dolgozni Koltai Lajossal?
– Vannak nagyon tisztességesen, szépen működő színész-rendező kapcsolatok, amelyek gyakorlatilag nem lépnek túl a szigorú szakmaiságon. És van úgy, hogy körülbelül tízpercnyi beszélgetés után kiderül: a rendező által megfogalmazott gondolat a színész lelkében és agyában pontosan úgy rezonál, ahogyan rezonálnia kell. És ez volt az élményem Koltaival. Nem kellett tőle túlságosan sok magyarázatot kérni, nyugodtan rá lehetett hagyatkozni. Egy mosolyából ki lehetett indulni...
– A ráhagyatkozás mennyire jelentette a színészi szabadság korlátozását?
– Amit ő csinált, az nem korlátozás volt, hanem hihetetlen segítség. Egyetlen pillanatig nem hagyott lazsálni: volt olyan félmondat, amit hússzor vettünk fel, de úgy, hogy nem állította le a kamerát. És közben ismételtünk, és ismételtünk, amíg a kellő intenzitást el nem értük. Én nagyon könnyen belecsúszom a lustaságba – itt nem lehetett. Az volt a benyomásom, hogy erre mindig van szeme, a pici csalásokat is észreveszi, amiket az ember maga sem érzékel. Melléd áll, megfog, és addig keresgél veled, amíg meg nem találja mindennek a pontos helyét és értékét.
– A színházi rendezők közül kikkel találta meg ezt a fajta összhangot, ki volt meghatározó színészi fejlődésére, alakulására?
– Az első nagy tapasztalatom a Vlad Mugurral való munka volt. Oly módon erősítette meg az emberben azt, ami jó volt, és úgy tántorított el attól, ami csapnivalóan ment, hogy valószínűleg egész életemben kísérni fog. Főiskola után egy tíznapos workshopon vettem részt Radu Penciulescuval, és nagyjából ezt a tíz napot tanítom most a főiskolán a diákjaimnak. Meghatározó a munka Dragoº Galgoþiuval is – az általa rendezett Dorian Gray arcképe című darabban játszom most Bukarestben. Amit ő rendezőként akar a színházban, és amit én színészként szeretnék, nagyon közel áll egymáshoz. A Pantagruel sógornőjét rendező Silviu Purcãretétől pedig azt tanultam meg, hogy nem minden annyi, amennyinek lászik. Nagy szerencsém van a kolozsvári színházzal, mert szinte kivétel nélkül kiváló rendezőkkel találkozhatom.
– Két külön műfajról lévén szó, nyilván nem lehet összehasonlítani a filmet és a színházat. Vonható-e mégis párhuzam a kétféle munka között?
– Nagyon szeretek forgatni, mert kifejezőeszközként közel áll hozzám a film. Másrészt minden, számomra meghatározó színházi munkám – főleg színészi jelenlét tekintetében – nagyon közel állt ahhoz, amit egy film kér. Azt szeretem, amikor megtörténik valami, amikor a színész megél, nem pedig felmutat valamit. A filmben nem lehet csalni. A színpadon, ha nem vagy eléggé jelen, akár ösztönből is megmented valahogy magad. Ugyanez filmen viszonylag nehezen működik. Egy színházi előadásnál, jó esetben, a színészt néhány méterről látod, reális nagyságában. A filmen egy arc hihetetlenül közeli, és minden részlete olvasható. Ha a színpadon állok, az utolsó sorokban nem is látszik a szemem. A vásznon vagy él egy tekintet, vagy nem. Harmadik lehetőség nincs.

* Dimény Áron színművész
1975-ben született Nagyváradon; a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem színházművészeti tanszékén végzett 1997-ben. 1997-ől a kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja. Citrom Bandi szerepét alakítja a Kertész Imre Nobel-díjas regényéből készült Sorstalanság című filmben. Fontosabb színházi szerepei: Chanán (Fehér tűz, fekete tűz, 2002); Manus (Fordítások, 2001); Sirelli (Így van, ha így tetszik, 2000), Acaste (A mizantróp, 2000); Trofimov, Pjotr Szergejevics (Cseresznyéskert, 1998), 2003-ban megkapta a kolozsvári magyar színház Bánffy Miklós Vándordíját.