HAMLET

Bakk-Dávid Tímea

SZÍNHÁZI BIENNÁLÉ

Szemelvények a Reflex off-szekciójából

[2012. Mar. 25.]

REFLEX 2 – Nemzetközi Színházi Biennálé

Színészek, rendezők, dramaturgok, rendezőasszisztensek, kritikusok, teatrológusok, ügyelők, súgók, szevasztok!

Bástya fesztiválkocsma

Amikor egy hétfői napon éjfél előtt megkérded egy normálisan éjfélkor záró kisvárosi hely pincérét, hogy mikor van a zárás, és azt válaszolja, reménytelen arccal: „Nem tudom”, akkor – még ha valamiért eddig figyelmen kívül is hagytad a levágott tarajú kakas hatalmas képmásait – már biztos lehetsz benne, valami különleges történik Sepsiszentgyörgyön. A Bástya fesztiválkocsmában szinte minden este koncert vagy buli van a Reflex idején; de ha épp nincs semmi, akkor sem igazán mutat hajlandóságot az úri közönség a gyors távozásra.

Buli a Bástyában 1.

Buli a Bástyában 2

A megyeszékhely állítólag többek közt arról híres, hogy itt a legmagasabb az egy négyzetméterre eső képzőművészek száma (vagy itt a legkisebb az egy képzőművészre eső négyzetméterek száma, ahogy akarjátok). Ez a fajta kultúrlény pedig köztudomásúan felettébb szeret kocsmázni, és nem feltétlenül csak hétvégéken, mint „normális emberek”. (Miért iszik a művész? Mert az is ART.) Itt és most azonban egy szintén őshonosnak mondható, ám a fesztiválra érkező idegen populációkkal felduzzadva már invázióképessé vált faj egyedei özönlik el a központi kocsmákat, kávézókat, és mindegy nekik, hogy hétfő délelőtt, szerda délután vagy péntek hajnal van. Színészek, rendezők, dramaturgok, rendezőasszisztensek, kritikusok, teatrológusok, ügyelők, súgók, szevasztok! Van itt mindenféle náció a lengyeltől a németig, a közös nyelv persze az angol, ritkábban a német. Szóval a Bástyában, legyen épp DJ-parti, latin buli vagy Jedam-koncert, nem kapni szabad asztalt hétköznap sem 10 után.

A színház átalakított büféje

>> A másik állandó találkahely: a Tamási Áron Színház büféje >>

Jedam: öröm- és világzene

Az utóbbi években egyre több figyelemreméltó sepsiszentgyörgyi vagy a városhoz valamilyen módon kötődő együttes alakult: hogy mennyire lehet „rivalizálás” a közönségért, fellépési lehetőségért, netán lemezszerződésért, hát azt hiszem, a válasz: semennyire. A Jedam együttes Facebook-oldala szerint a Ritmo del Flamenco házastársa, tagjai több ismert együttesben játszottak/játszanak, és a pénteki bulin zenészek rázták magukat az első sorokban. A balkáni The Gathering – ez a hasonlat ugrott be elsőre, de aki most gótikusba oltott etnóra asszociál, téved, mert annyira sokarcú ez a zene, hogy a latin ritmusok és a funky is lazán belefér. A hattagú zenakar 2009-ben alakult, magyarországi és romániai fesztiválokon is felléptek már, és egész biztosan sokat hallunk még róluk.

Jedam koncert

Wim Wenders: Pina

Pina Bauschról először halála évében hallottam: táncfilmfesztivál volt egy budapesti moziban, és láttam róla egy filmet. Bár mindig azt tartottam, a tánc valami olyan dimenzió, amiben én soha nem leszek otthon, az a képi és mozgásvilág teljesen magával ragadott. „Olyasmit művelt a tánccal és színházzal, amit eleinte kevesen toleráltak: illedelmes piruettek, jól bevált szökellések és rutinforgások helyett, illetve mellett a táncosai rohannak, vadásznak egymásra, a végtelenségig ismételnek egy-egy mozdulatot vagy éppen a ’klasszikus’ táncnak/színháznak mutatnak fityiszt. Mindez sokkolja a nézőt, de semmiképp sem az öncélú káosz érzetét kelti. Lebilincselő, ahogy a mimika, a gesztusok univerzális nyelvét beépítette koreográfiáiba, ahogy érzelmek és történetek kelnek életre a mozgás által, szavak nélkül. Gyakori témája a férfi-nő kapcsolat, dominancia, rezisztencia, csábítás, erőszak. A kinetikus intelligencia alkotóerejéből olyan tánc/mozdulatsor születik, ami egyszerre nagyon egyedi, megismételhetetlenül eredeti és ugyanakkor mindenki számára azonnal értelmezhető.” (B.D.T.: Egy kortárs összművészeti seregszemle két napja)

Wim Wenders Pina című filmjét (amelyet a TIFF-en is vetítettek) a Reflex 2. kísérőprogramjaiként lehetett megnézni a Tamási Áron Színház új stúdiójában, ám sajnos 3D nélkül. A társulata emlékezik a világhírű rendező-koeográfus-táncosra, előadások és táncszólók mellett néhány mondatos visszaemlékezések, régi videó- és fényképfelvételek idézik fel a művész alakját, aki meghatározó szerepet töltött be mindannyiuk személyes és szakmai életében. Pontosabban ez a kettő teljességgel elválaszthatatlan. A táncosnak nemcsak a teste, hanem az elméje, emlékei, tapasztalatai és érzelmei is a kifejezés eszközei. Túl kell lépnie a testi-szellemi dimenziók mesterséges, nyugati racionalizmus-szempontú szétválasztásának paradigmáján, és a nézőben is át kell törnie e határokat. Talán Pina Bausch erre figyelmeztette őket üzenetében: „Táncoljatok, táncoljatok... különben elvesztünk”.

A közönségtalálkozón gyakran kevés az ülőhely, de sokan azért (is) szeretnek lábon állni, mert így láltják az alkotókat fotók: Henning János

M-Studió: Mint a fagyöngy

Két ember összezárva egy gödörben sziszifuszi, értelem nélküli munkát végez, miközben úgy tűnik, fogva tartóikon kívül egy felsőbb hatalom is ludas abban, hogy ebbe a helyzetbe kerültek. Furcsa páros: egy enyhén szólva Stockholm-szindrómás özvegy falusi nő – „a homok asszonya” – és a városi tudós, aki a természettel régen elvesztette kapcsolatot, csupán vizsgálódása tárgyaként tekint rá. A falusiak pedig a nyomor, vízhiány közepette megteremtik a maguk kis illegális valóságshowját, melynek szereplői a családja elpusztulása óta nekik kiszolgáltatott nő és a gyanútlan turista.

A perverzió hagyománya vagy a hagyomány perverziója egy világtól elzárt falusi közösségben – az okokat nem tudjuk, az előzmények homályban maradnak. Sajnos, a főszereplő (Veres Nagy Attila) hiteles és szuggesztív alakítása ellenére az előadás valahogy széteső, akárcsak a recsegő-ropogó – a házat elnyeléssel fenyegető homokfalat jelképező – bamuszdíszlet.

Nincs és nem is lehet boldog végkifejlet; egyedül maradva, a férfi egyetlen célja már nem is a kiszabadulás, hanem valamilyen (pót)cselekvéssel értelmet találni életének. Újjászületik szemünk láttára az eszközkészítő ember, egy lyukban, a társadalom és a természet erői elviselhetetlen nyomása alatt, az őrület határán. Kvázi csoda történik: vizet fakaszt a homokból. De kinek? Miért? Talán túl késő már. Minden élet forrása, amelynek hiánya a 21. század háborúihoz és népvándorlásaihoz vezethet majd, eközben vidáman és közömbösen csobog tovább. Ő pedig szereti Nagy Testvért.

Sepsiszentgyörgyi városkép "e;reflexes" óriásplakátokkal, háttérben a Gyárfás Jenő képtárral, a közönségtalálkozók helyszínével

Andrei Mureșanu Színház: Mai întâi te naști

Adams-family hangulatú, vidám, sötét, játékos és félelmetes történet a Mai intai te nasti, igazi kortárs mese a dán Line Knutzontól. Három fiú és három lány, három lakás; szakítás, féltékenység, szerelem, pótszerelem, ragaszkodás, elvágyódás, fóbia, függőség, függetlenség és kötődés, mindezt úgy, hogy egy percig sem csöpögős.

Axel és Toader együtt laknak, de két teljesen különböző személyiség. Toader filozófikus hajlamú, érzékeny, és elméleteit soha nem meri gyakorlatba ültetni, szerelemre vágyik, de képtelen lépni egy lánnyal való kapcsolat kialakítása érdekében. Amikor meg legyőzné félelmét, valamiért félúton megáll. Axel szakít egyéves kapcsolatával, Nymse-t szereti és mégsem szereti, a szomszéd lányoknak is udvarolna, keres, próbálkozik, kezdeményez.

Nymse szerelmi csalódása elől kábítószerezésbe menekül, majd Toader gondolataitól megihletve az egyedül lakó, állandó migréntől szenvedő, különc törpében, Viktorban próbálja megtalálni azt a szálat, ami összeköthetné őket. Viktor a külvilág káoszát szokásokkal, szertartásokkal, rendmániával próbálja kívül tartani, amikor meg végképp nem tud másképp védekezni, hisztérikussá válik, és „agybajára” hivatkozik.

Lili és Pipi szintén különc: két agorafóbiás, félős csirke, ám míg Lili soha nem kockáztat, és nem hagyja el a házat, Pipi a kitöréssel kísérletezik, mert tudja: ahhoz, hogy egyszer megtapasztalja ő is, hogy elhagyják, előbb össze kell kerülnie valakivel.

Lebilincselő és bölcs rendezés, remek karakterekkel, különleges, néha már-már horrorfilmes díszlettel, fény- és hanghatásokkal, álomszerűen abszurd és fantasztikus jelenetekkel tűzdelve. Bár mindegyik szereplő „freak”, vagyis kvázi „reménytelen eset”, és folyton az élen táncolnak, hogy tikkjeik és mániájuk miatt örök magány jut osztályrészükül, végül mindegyiküknek sikerül kitörni, túllépni önmaguk határain. A szálak valóban léteznek, keresztezik egymást, el-elszakadnak, de mindannyiukat összekötik a végén.

Előadás előtt...

...és után

Bocsárdi László és Pogány Judit civilben

kapcsolódó írások

SZÍNHÁZI BIENNÁLÉ SZÍNHÁZI BIENNÁLÉ SZÍNHÁZI BIENNÁLÉ SZÍNHÁZI BIENNÁLÉ

» Korábbi cikkek