HAMLET

Fülöp Noémi

SOROMPÓK NÉLKÜL

Fesztivál Moliére-től Moliére-ig

[2011. May. 30.]

A mizantróppal kezdődött, A fösvénnyel fejeződött be a szatmárnémeti színházi seregszemle – az utolsó előadásra jöttek el a legtöbben.

Eperjes Károly, Bánsági Ildikó: a szatmári közönség ezekre a nevekre jóval előre jegyet vett, egy gombostűt nem lehetett leejteni a színházban a fesztivál záróelőadásán, a háromórás, nehéz szöveggel tele produkcióról senki nem ment haza szünetben (figyeltem). Akiket pedig rajtuk kívül nagyon szeretnek Szatmárnémetiben, azok a Benkó Dixieland Band tagjai, akik pénteken nagy és lelkes hallgatóságnak zenéltek a tűzoltótorony tövében.

A fesztiválnyitó és a fesztiválzáró Moliére-darab között majdnem harminc előadást játszottak a két szatmári színházteremben. A legtöbben az utóbbira, A fösvényre, a legkevesebben pedig az olasz Familia Ferrari Bábszínház esti előadására jöttek el. Talán azért, mert tudták, amit én nem: sem a bábelőadást, sem az azt követő dokumentumfilmet nem fordították olaszról semmilyen nyelvre (leszámítva a bábelőadás felvonások előtti összefoglalóit). De nem támadt hiányérzetem, Moliére-től Moliére-ig bőven akadt, ami kárpótoljon.

Hat szereplő szerzőt keres

Színház, backstage: a Szigligeti Társulat előadásában próbafolyamatot látok a színpadon, féltékeny primadonnával, fásult rendezővel, fontoskodó műszakkal. Középszerű produkció készül, dobjuk fel Pirandellot egy kis zenével, tánccal, rózsaszín kellékekkel. A kínos habverős körtánc kellős közepén, a nézőtérről sétál be a hat szereplő, idejétmúlt – vagy időtlen – ruhákban, kísértetiesen sápadt arcokkal. Az igazgatót keresik, arra akarják rávenni: állítsa színpadra a történetüket.

Fotók: Szatmárnémeti Északi Színház

A direktor pontosan úgy reagál, ahogy bármelyik épeszű ember reagálna egy hasonló jelenetre – felhördül, miféle bolondság ez, megpróbálja kirakni a hívatlan vendégeket. Nem jár sikerrel. A szereplők másfajta valóságból érkeztek, és bár gyakorlatilag ártalmatlanok, a puszta jelenlétükben rejlő erő előtt meghajol az igazgató. Fokozatosan, több-kevesebb vitával követi a társulat többi tagja is.

A szereplők története akár hatásvadász, giccses is lehetne – ezek a jelzők azonban érvényüket vesztik abban a pillanatban, amikor kiderül: rég többről van szó, mint egy író fantáziájának szüleményéről. A tragédia a hat szereplő egyetlen valóságává vált, éppen ezért tiltakoznak a rendező-igazgató által kiválasztott színészek, vagy akár a legkisebb részletet is érintő változtatás ellen. Amikor minden kellék a helyén van, a szereplők és a társulat valósága metszi egymást, a színpadra idézik hetedik szereplőként Madame Pace-t, a kerítőnőt.

A mozgalmas előadás végén nyitva hagyott kérdés az, ami továbbgondolásra invitál. Mikor és hogyan válik a saját valóságommá egy színházi előadás valósága? Szükség van egyáltalán erre a momentumra ahhoz, hogy az illető előadás működjön? És ha igen, miben rejlik a titka? Hogyan lehet megtalálni azt a közös nevezőt, amelyben színész, rendező és közönség – megannyi külön emberi világ – egyaránt megtalálja a maga valóságát?

Zakariás Zalán rendező füsttel, zenével, fényekkel, mikroportokkal jelzi: itt varázslat történik, a színház mágiája lép működésbe. Nem helyezi el időben Pirandello klasszikusát, hiszen az általa felvetett kérdések időtlenek, ugyanúgy, ahogy időtlen maga a színházi varázslat is. Az előadás után azonban többen megfogalmazzák (mások le is írják), mennyire időszerűvé válik a két – eljátszott és megélt – valóság összecsapása annak a cseppet sem egyszerű megújulási folyamatnak a tükrében, ami éppen most, éppen a nagyváradi Szigligeti Társulatban játszódik.

A fösvény

Alig figyelek az első jelenet szövegére, annyira el vagyok foglalva azzal, hogy az Új Színház előadásának színpadképben gyönyörködjek. Szergej Maszlobojscsikov rendező olyannyira teljes koncepcióban gondolkodott, hogy a díszletet sem bízta másra. Balla Ildikó jelmezeivel együtt úgy hat a fűrészporral, faállványokkal, kötelekkel, óriási hasas üvegekkel berendezett tér, mintha egy Brueghel-festmény részletét látnám.

A legtöbb szereplő piszkos, szakadt, lyukas fehéret visel, csupán ketten vannak feketében: a (sapkájával leginkább bruegheli) Harpagon és Anselme, a két, egymással egyébként mindenben ellentétes patriarcha. A fehér a gyerekek és szolgák színe. Nem értem az iskolatáskát és könyveket Cléante-nál az egyik jelenetben: talán azt akarják jelezni, hogy Harpagon kisgyerekként kezeli felnőtt fiát? És mit keres a vascsapda Cléante szolgája lábán, majd kezén? Talán akkor lépett, illetve tenyerelt beléjük, miközben a fösvény pénzét kereste? Miért rángatja kötélen La Fléche-t két másik szolga az egyik jelenetben?

Az előadásban létfontosságúvá válnak az efféle apró részletek: a kellékektől a mozdulatokig, gesztusokig mindenre szükség van ahhoz, hogy aládúcolják Molière megállíthatatlanul áradó szövegét, ami ellenkező esetben agyonnyomna színészt, előadást és nézőt. Úgy látom, semmit nem akartak kezdeni ezzel a szöveggel, minimális frissítésekkel nyomták a színészek kezébe, tessék, kezdjetek vele valamit.

Eperjes Károly és Bánsági Ildikó persze sziporkáznak. Előbbi olyan csúnya Harpagont fest, hogy az már szép, ezt az alakot jól esik utálni, egyetlen rezzenésében sem szánnivaló, nem találni benne egyetlen atomnyi emberséget. Utóbbi Frosine-ként leckét ad hadarásból: hogyan lehet szöveget mondani a normál beszéd többszörös sebességével, botlás nélkül, végig érthetően? (Közben még arra is jut energiája, hogy újra meg újra órájára pillantson, siet, dolga van.)

És nem tudom nem észrevenni Szabados Zsuzsa jelenlétét a fösvény cselédjeként, szótlanságában is kifejező. Összességében viszont nem tudom, mit kellene kezdenem ezzel az előadással. A puszta szórakoztatáshoz túl sokatmondó, ahhoz viszont túlságosan is 17. századi, hogy megszólítva érezzem magam.

kapcsolódó írások

SOROMPÓK NÉLKÜL SOROMPÓK NÉLKÜL SOROMPÓK NÉLKÜL SOROMPÓK NÉLKÜL SOROMPÓK NÉLKÜL

» Korábbi cikkek