HAMLET

Biró Réka

NAPLÓ(PÓ) TEMESVÁRON

Második hangulatjelentés az Eurorégiós Fesztiválról

[2012. May. 23.]

TESZT - Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó

Khell káposzta, Háyas tészta, Furnitúró, E Peer Gyntel Palacsinta és társaik indulnak a színházi gasztróversenyen. [TESZT-napló]

Egy több napos esemény hangulata hullámzó. A tegnap az merült fel bennem, hogy mennyire foglalkozik, foglalkozhat a szervezés ezzel, fel lehet-e építeni olyan stratégiát, amely kivédi a holtpontokat? A nap végére arra a következtetésre jutottam, hogy ez teljességgel lehetetlen, mivel legtöbbször a dolgok nem azok, ahogyan viselkedünk velük. A kérdésfelvetés oka az előcsarnokban található puff. Illetve két puff. Csakis ilyen puha és kényelmes ülőalkalmatosságon történhet meg a következő beszélgetés:

1 – Mondjatok gyorsan nekem valamit az abszurdról, mi az abszurd?

2 – Azt hiszem, arra rá kell érezni.

3 – Valami, ami nem az, de úgy viselkedik, mintha az lenne.

1 – Ja, mint a Peer Gynt-ben, hogy egyáltalán nem olyan, mintha Peer Gynt lenne, de közben úgy viselkedik. Na, jó, azt hiszem ráéreztem az abszurd lényegére.

Folyamatosan elmossuk a dolgok lényegét, szétmaszatoljuk, nem is tudom miért, talán mert nem lennénk képesek elviselni a sok tisztaságot. A fesztiválon Gasztro-Teszt színházi szakácsversenyt hirdettek (jelentkezni május 25.-én estig lehet), még mélyebbre engedtük magunkat a puffba és

tá dám, jöttek is:

Khell káposzta, Háyas tészta, Furnitúró, E Peer Gyntel Palacsinta, Szalonnás Homlett, martaudgatós, Másaláta, Bélszín házi pálinkával s kovászos uporkával, nézőldség mellé Rosenc rántott csirkemell, egy korsó novásszal nyomtatva. Ez is egy példa arra, hogy hogyan próbáljuk megközelíteni más oldalról azt, amit lényegében nem vagyunk képesek megragadni.

A gondnok

S hogy a dolgokkal miért is viselkedünk másképp, mint ahogy viszonyulnunk kellene hozzá, ebbe egészen beletrafált A gondnok c. előadás. Tudtam mire ülök be a tegnap este, legalábbis azt hittem, hogy tudom, mihez fogok másképp viszonyulni, mint ahogyan azt valójában kellene. A Mucsi-Scherer párostól azt hiszem, ugyanígy tudná mindenki. És ugyanúgy tévedne, mint én.

Lehet, hogy mégis a korosztályok konfrontációjából adódhat a változás, hogy a fiatalabb Szabó Máté rendezése szükséges egy ilyen erősen körvonalazódott pároshoz (holott Katona Laci sem öreg), vagy meg kell érni egy kort, s szerencsés esetben a megfelelő pillanatban találkozni olyan szöveggel, lehetőséggel, amikor valami egészen mást lehet csinálni. Meglehet, hogy

szükséges egy fordulópont,

ami után más szinten és más témával foglalkozik az ember. Vagy nem, amúgy sem emiatt lettek híresek. Mindenesetre felszabadító érzés volt a triótól ugyanazzal az erős jelenléttel, precíz színészi játékkal valami visszafogottabb, mélyebb előadást látni, ahol a tartalom tényleges megértéséhez a néző valószínűleg nem rendelkezik elég tapasztalattal.

Mucsi Zsoltán és Upor László a közönségtalálkozón

Az előadás utáni szakmai beszélgetésen, hogy visszatérjek konkrétan a felvetett kérdésemhez, felszólalt egy román anyanyelvű néző, dicsérve a látottakat. Tudni kell, hogy az előadásban Scherer Péter szereplőjének célja, hogy felépítsen a ház mellett egy sufnit. Épp mikor már a sufni felépítésének kifejtésébe bonyolódott volna, a magyarországi színészek azzal az egyszerű kérdéssel szakították félbe, hogy mit nevezett sopronnak. Sopron, sufni, sufni, Sopron,

ezután már nem lehetett semmi szakmai.

A puffos délelőttön még elkaptam egy mondatot: „az eugenia nem keksz, az eugenia.” Ezen nem tudom, hogy van-e, mit magyarázni. Az estét a budapesti Eugenia koncert zárta, mindent játszottak, ami balkán. A két énekesnő még meg is spékelte egy-egy kellékkel, régióra jellemző mozgással, gesztussal.

Volt lengyel tangó, orosz kislánydal, s főként román muzsika, Paul Newmannak dedikált himnusz, s Dan Spătaru, nagyon jól húzták, közben azon gondolkoztam, hogy mennyire érthető számomra ezeknek a nemzeteknek a zenéje, hogy mi minden vagyunk, csak nem nyugat.

Eugenia koncert

S hogy a dolgok mennyire nem azok, mint ahogyan viselkedünk velük: hazafele sétálva megálltunk egy gyorskajáldánál. Épp ott vásárolt a zenekar két tagja, egyik közülük nem ismerte a román nyelvet. A kissé illuminált állapotának köszönhetően ezt nem is titkolta, úgyhogy a kiszolgáló csaj összezavart tekintetében osztozva hallgattuk a latin szí, szí-ket, a timiş és ungurii szavak legkülönfélébb kombinációját, majd az elegánsan kimondott momentul-t, mintegy elköszönésképp.

Biztos voltam benne, hogyha bőröndjéből, amit maga után vonszolt, előveszi a harmonikáját és játszani kezd, akkor semmi félreértés nem történik, mindenki érteni fog mindenkit, és talán még egy kis extra ketchupot is kap a szalmakrumplijára.

Most esik, végre egy tisztességes nap, amikor fel lehet öltözni.

Fotók: Bíró Márton

kapcsolódó írások

NAPLÓ(PÓ) TEMESVÁRON (I.)

» Korábbi cikkek