HAMLET

Bakk-Dávid Tímea

SZEGÉNYEK ÉS CSÚNYÁK

Isten szeme: Tar Sándor-adaptáció Sepsiszentgyörgyön

[2011. Nov. 22.]

A mi utcánkban nincsenek gonosz emberek. Jók sem. Gyökértelenek, esendők, vesztesek – igen. Az M-Stúdió prózai darabbal nyitott évadot.

A mi utcánk görbe, poros, sáros, sötét és reménytelen hely. Boldogtalan, hétköznapi tragédiáikat sem feldolgozni, sem feloldani nem tudó emberek lakják. Lumpenprolik, akik állandó önigazolási kényszerben szenvednek. Kíméletlenek egymással, ugyanakkor esetlenek, szánnivalóak. Szívesen nevetnek szomszédaikon, és siratják önmagukat, az életüket, a sorsukat.

Mi is nevetünk rajtuk, velük. Néha kényszeredetten, néha felszabadultan – mintha mi is ott ülnénk Piroska néni kocsmájában, összezárva a törzsvendégekkel, másfél órán keresztül. S mit tesz egy idegen kocsmában az ember, ha nem ismer senkit: igyekszik hallgatni, figyelni a csoportdinamikára, ráhangolódni a hely szellemére, s ehhez az is kell, hogy amikor hirtelen csend lesz, pisszenni se merjen, s ha kitör a röhögés egy anekdota kapcsán, velük röhögjön.

© fotó: Barabás Zsolt

Szokatlan talán, hogy egy mozgásszínház prózai darabbal nyisson évadot, ám a kételkedők meggyőződhetnek: egy író szövegei, egy rendező és egy társulat szerencsés összetalálkozásáról van szó az M Stúdió Isten szeme című produkciója esetén. Rácz Attila rendező – a budapesti Hólyagcirkusz társulat alapítótagja – és a színészek közösen hozták létre az előadás szövegét, Tar Sándor A mi utcánk kötete és más írásai alapján. A többfunkciós minimáldíszlet, az árnyjáték-elemek, a közös dalolás, a bicikli, a létra, a fazék egyszerű, hétköznapi, nem hivalkodik; a szerepe nem elvonni, hanem ráirányítani a figyelmet a lényegre: a monológokra és párbeszédekre.

Érdekes filológiai kihívás lenne, hogy a szövegkönyvet mint végső terméket visszaeredeztessük a novellákéhoz, kinyomozva a mondatok szöveghelyeit, a változtatások motivációit, a szereplők esetenkénti egybemosásának mögöttes indokait. Ám ezúttal elégedjünk meg azzal, hogy a végső verzió működik, rendezői szándék szerint „népszínházi produkció” született követhető cselekménnyel, és a Tar-novellák világa, szereplői hitelességén sem esett csorba.

© fotó: Barabás Zsolt

Az indítójelenetben férfiak, nők fekszenek összegabalyodva, öntudatlanul a földön; egy kisfiú gitározik. Sorra eszméletre térnek, és a monológokból kezdhetjük összerakni ennek az elcseszett közösségnek a történetét.

Ja, egy kis kitérő. Aki nem tudja elfogadni, hogy a szerző, a szereplők ugyanazt a nyelvet beszélik, mint ő, értsd: káromkodnak, „csúnya szavakat” mondanak, az lehet, hogy képtelen belenézni ebbe a kíméletlen tükörbe, amit az előadás tart elénk, és kifele jövet azon morfondírozik majd, hogy miért kell ilyesmit színpadra vinni. Hát nem elég, hogy ezt a nyomorúságot éljük meg, látjuk magunk körül nap mint nap? De tényleg, miért viszik színre Tar Sándort, Kafkát, Csehovot, a „reménytelenség énekeseinek” (L. Sesztov) miért adnak lehetőséget depresszióba taszítani egész tömegeket, akik talán jobbat érdemelnének?

(Nekem erről az okfejtésről a klasszikus kép, a fejét a homokba fúró strucc ugrott be. A jó szentgyörgyieknek homok ugyan nem, de évek óta felújítás alatt álló tér – értsd: felásott, aknaszaggatta háborús övezet – a rendelkezésére áll, pontosan az előadás helyszíne, a Lajtha László stúdióterem előtt. Mondhatnánk, ha gonoszak lennénk.)

© fotó: Barabás Zsolt

A mi utcánkban nincsenek gonosz emberek. Jók sem. Gyökértelenek, rossz szokásaikban megrögzöttek, esendők, vesztesek – igen. Mindannyian azok, még ha önmagukat egyesek próbálják „jobb színben” feltüntetni az elején. Végső Márton, falusi lelkész (Dávid Attila Péter) az első jelenetben kívülről jön be a földön fetrengő részegek közé, mint egy magasabb erkölcsi mérce szerint élő, valójában nem a közösséghez tartozó valaki. Ám ez a különbség egyre tünedezik az előadás folyamán, míg végül egy önkínzó, visszaemlékező monológból kiderül, a lelkész együttműködött a rendszerrel, semmiféle személyes haszon nélkül, és végül egy fájdalmas tragédia késztette kétségbeesett ellenállásra, és ragadta ki ebből a helyzetből.

Az önéletrajzi vonatkozás – Tar Sándor ügynökügye – nem maradhat megemlítetlenül, de a darab nem erre fókuszál. A mi utcánk befogadja a bűnösöket, nem taszít ki, nem bélyegez meg senkit. Végső Márton is elfoglalja a helyét itt; hasonlóvá válik gyülekezete (gyülekezet? ezek az emberek nem vallásellenesek, de vallástalanok) tagjaihoz. Az utca lakói tudomásul veszik a remissziót, a bűn megvallását, megbocsátanak azon a tisztán pragmatikus alapon, hogy „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.”

© fotó: Barabás ZsoltIstent egyébként elég sűrűn emlegetik, de nem pozitív kontextusban. Akár egy Dosztojekvszkij-regényben, a „Létezik-e Isten? Ha létezik, miért engedi, hogy ez történjék velem/a gonosz létezzék a világban?” metafizikai paradoxonon agyal mindenki pár kupica után, vagy csak szidják, vagy csak fenyegetnek a nevével. A paradoxon a darabban Isten szemlélődő attribútumának hangsúlyozásával oldódik fel, és vált át egy másik paradoxonná, a moralitásévá: ha Isten szeme mindent lát is, miért kéne helyesen cselekedni, hiszen úgysem szól bele ebbe az egészbe.

Ők nem is ítélkeznek, csak pletykálnak, és kiröhögik egymást. Mi is röhögünk rajtuk, ezt az egészet talán másképp nem is lehet elviselni. És soha nem lesz vége, ez a szamszára, a végtelen és változatlan körforgása az emberi nyomorúságnak, generációkról generációkra hagyományozódó terheknek, rossz hajlamoknak, függőségeknek.

Piroska néni (Polgár Emília) ennek a sáros pokolnak a Lucifere, szikár, nyelves kocsmárosné, aki mindenkiről tudja, mikor mennyit és mit töltsön neki. Szemére is vetik, hogy a kocsmárosnak mindig jól megy, akár jó a termés, akár nem. Egy gyengesége van: a lelkész.

Van még Béla, az akácfa, akit generációk pisiltek és hánytak le a kocsma előtt – és akinek nem nőttek ki az alsó ágai, talán azért, nehogy ötletet adjon némely kései hazatántorgónak, akinek épp van egy kötele fölöslegben.

A törzsvendégek: Mérő Lajos (Keresztes Szabolcs) felszarvazott, alkoholista férj, műfogsorral és pár szál hajjal. Rozika (Fekete Mária), aki egyszercsak ittragadt egy vándorcirkuszból. A nyakában lógó ezüstpénzre ha ráharap, egy férfi sem tud neki ellenállni, tartja a szomszédsági pletyka. Dorogi Pista (Bajkó László) polgárőr, aki móresre tanítja a rendetlenkedőket. De autoritása ideiglenes, ő is olyan, mint a többiek, közéjük tartozik; monológjából pedig (lásd a Hegyi beszéd című novellát) kiderül, miért és hogyan jutott idáig. Terka (Nagy Eszter) csak jár „Pistám” után, irigykedik Rozikára, pletykál Piroska nénivel, illetve hát mindenkivel, aki szóba áll vele. Úrilányos allűrjeiért megvetést, rajongásáért csak elutasítást kap. Sudák József (Szekrényes László) művezető volt, felülről kapott parancsként el kellett volna bocsátania barátait, ismerőseit, ezért inkább felmondott. Most ő is munkanélküli és alkoholista, Béres szomszédhoz (Veres Nagy Attila) hasonlóan, aki nyomorék feleségét kénytelen ápolni, néha átkozódva, sírva, visszariadva a kötelességtől, néha önmagának és a külvilágnak is bizonygatva, mennyire szereti az asszonyt.

© fotó: Barabás Zsolt

A gitározó fiúról (Ambarus Ádám) voltaképp nem derül ki, kicsoda. „A mi fiunk”, „az én fiam”, Sanyika (Tar Sándor, aki megfigyel mindent, majd évekkel később megírja), Dezső (a regénybeli gyerek, Rozika fia)? A jövő ígérete, amely talán más lesz, mint a jelen?

Szerethetőek ezek az alakok? Nem, mint ahogy nem tudjuk megszeretni a kocsmában kéretlenül mesélő alkoholistát, a lecsúszott koldust, a hajléktalant sem, de zsigeri elutasítás helyett azért meghallgathatjuk őket. „Az a baj, hogy nem tudom kimondani, amit akarok, pedig itt van a mellemben meg a számban.” Tar Sándor helyettük mesél, azok helyett, akiknek nincs szavuk.

S a hétköznapi, unalmas és nyomasztó történetek mögül valami olyasmi sejlik elő, hogy szinte szentségtörés kimondani: ez (is) a való világ. Falvainkba, kisvárosainkba (bár nincs már mindenhol „szakszervezeti művelődési ház”, és szakszervezet sem) kéne elvinni, hogy lássák, ez az előadás a rendszerváltás veszteseinek, a mai negyven-ötven, sőt huszon-harmincas, külvárosban vagy falu végén élő magyarok (románok, cigányok – és hát litvánok, lengyelek, ukránok, szerbek!) önsorsrontásának, alkoholizmusának, kilátástalan életének kórtörténeti pontosságú leírása. Kéretik lehetőleg a szintén Szentgyörgyön, a Magmában épp most látható Bukta Imre-kiállítással egybekötve megnézni, hogy igazán teljes legyen a kép (A magyar ugar Székelyföldön, Transindex).

Aztán egyszercsak vége, haza kell menni, nem lehet itt egész nap ülni, ez nem kocsma. Tapsolunk, minden meggyőződés nélkül, mert mindenki tapsol, tétován. Még elmélázunk az ezüstpénzen, a fiú sorsán. Még ülnénk most már egy kicsit csak úgy, esetleg mi is mesélnénk. Az ivócimborák azonban elmennek, mindenki kifelé, záróra. Találkozunk a Teinben egy kis szociális ivásra.

kapcsolódó írások

4x4 FESZTIVÁL FEKETEPÁKÓ, BRIDZSITDZSONSZ

» Korábbi cikkek