HAMLET

Fülöp Noémi, Hegyi Réka

„SZERETEM A TEATRALITÁST”

Keresztes Attila nem fél melléfogalmazni

[2011. Mar. 3.]

Újabb lengyelországi rendezésre készül a szatmárnémeti Harag György Társulat művészeti igazgatója: ezúttal a Hamletet állítja színpadra.

A szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata nemrég két előadással vendégszerepelt Kolozsváron: mindkettő a művészeti igazgató, Keresztes Attila rendezése, aki 2009-ig a Kolozsvári Állami Magyar Színházban dolgozott. A Túl a Maszat-hegyen, A kék csodatorta vagy a Csillala mester után Keresztes Attila új oldaláról mutatkozott be.

Keresztes Attila Fotó: Biró István– Mióta Szatmárnémetiben dolgozol, másodszor vendégszerepelnek előadásaid Kolozsváron: az első az Yvonne, burgundi hercegnő volt az Interferenciák fesztiválon. Milyen érzés visszatérni?

– Így jó: a kolozsvári rendezői mivoltomhoz képest jó az a szabadság, hogy elronthatok egy előadást, ha akarok.

– Kolozsváron nem ronthattál el egy előadást?

– Nem.

– Úgy érzed, megváltoztál?

– Igen. Nagyon nehéz volt állandóan olyan rendezők árnyékában dolgozni, mint Purcărete, Tompa, Măniuțiu: amikor kezdőként vagy haladóként azt látod, hogy nem tudod azt, amit ők, az gátlásokat szül. A kolozsvári színház Tompa Gábor színháza, és ez a nagy előnye – de ebbe valamilyen módon be kellett illeszkedni. Most abban a helyzetben vagyok, hogy csak a saját magam elképzeléseihez kell vagy nem kell alkalmazkodnom.

– Kolozsváron hányszor választhattál darabot?

– Sokszor, de évadtervezéskor a beosztott rendező mindig az utolsó. Viszont akkor is, ha én választottam darabot, sok tényezőnek kellett eleget tenni: adott volt például a műfaj, a kor...

– Mindennek ellenére A kék csodatortát színpadra akarod állítani Szatmáron is...

– Az az első nagy mesedarab, amit rendeztem, és nagyon megszerettem. Amikor olyan anyagi helyzetben lévő színházat vesz kézbe az ember, mint a szatmárnémeti, és négy előadást kell rendezni egy évadban, akkor hajlamos a valamikor bemutatott előadásokat újra megcsinálni. Az olcsó, könnyű, emellett bérletben játsszuk, vagyis miután lejár a kilenc előadás, többé nem jön el senki.

A kék csodatorta Fotó: Kolozsvári Állami Magyar SzínházLuxus színpadra állítani például a Chicagót, kifizetni a jogokat, rengeteg munkát belefektetni úgy, hogy kifut, és soha többé nem nézi meg senki. De ha a Chicago nem szerepelt volna a bérletben, senki nem váltott volna bérletet – én pedig csak a bevételből gazdálkodom, nincs külön forrásom a produkciós költségekre.

– Említetted a pénzt, ami szerintem a mai színházak visszatérő rákfenéje. Kolozsváron nem léteztek a bérletrendszerhez hasonló kötöttségek – hogyan találtad fel magad az új helyzetben?

– Nincs ezzel baj, talán csak annyi, hogy egyáltalán nem kifizetődő. Valamiféle kényelmet meg biztonságot nyújt, de az csak látszólagos kényelem és biztonság. Szeptemberben már megvan minden eladott jegyem egy évadra, viszont nagyon olcsók a bérletek: a néző 40 lejért megnéz öt nagyszínpadi előadást – ez megint csak luxus. Ha pedig nem lenne a bérletrendszer, nagyon kevés volna a jegybevétel.

– Nem sírod vissza a kolozsvári társulatot?

– Nem: sokkal több potenciált látok a szatmári társulatban – és nem azért mondom ezt, mert arról a színházról van szó, amelyet vezetek. Sokkal izgalmasabb elölről kezdeni, olyan emberekkel, akik eddig nem igazán találkoztak olyan feladatokkal, olyan rendezőkkel, olyan színházi ízléssel, mint például a kolozsváriak.

Éppen emiatt a szatmári színészek sokkal nyitottabbak, sokkal könnyebben újulnak meg egy friss szerep kapcsán. Együtt fejlődni sokkal izgalmasabb, mint jól bejáratott viszonyrendszerben működni. Kolozsváron betonba vannak öntve a színészek különböző kvalitásai, nagyon nehezen adják föl azt, amit már tudnak.

– Hogyan reagált a közönség az újításaidra?

– Nem tudtam, hogy mihez képest kell újítani: nem a szatmári nézőket akarom átnevelni, csak igényes színházat akarok csinálni, legyen az mesedarab, musical, operett vagy dráma. Az általános tapasztalat szerint az a színház, amely szemléletváltáson megy át, elveszíti a nézői húsz százalékát.

Chicago Fotó: Harag György TársulatEhhez képest a múlt évad végén 17 százalékkal nőtt a nézőink száma – ezt jó reakciónak tartom. Korábban megtörtént Szatmáron, hogy színházi kultúrával rendelkező, igényes néző azért nem ment színházba, mert nem volt, mit látnia.

– Az adminisztratív hercehurca, a színház és a városvezetés érdekeinek ütközése hatással volt a nézőszámra is?

– Bármilyen is volt a színház az utóbbi negyven-ötven évben, Szatmárnémeti színházba járó város maradt. Csak a városban 37 ezer nézőm van, de nem az a célom, hogy mindenáron megtartsam őket. Egyszerűen élni akarok a lehetőséggel: ha már bejöttek a színházba, az a kommunikáció első lépése.

– Mit találtál Szatmárnémetiben, amikor odakerültél?

– Egy lehetőséget. Összetett dolog, hogy mi nem működött ebben az intézményben, nem lehet máról holnapra megváltoztatni. Természetesen még mindig nagyon sok hiányossága van, de 3-5 évbe telik, amíg az ott elkezdett munka kiteljesedik. Minden színháznak van sajátos hibája, a szatmárinak több volt.

Amikor fölhígulnak az előadások, ezzel együtt fölhígul a társulat hozzáállása, és a néző viszonyulása is. Kisvárosban természetes, hogy vannak kinevezett notabilitások a színészek között, akik attól színészek, hogy bemennek a színpadra, utána nem kell csinálniuk semmit. Ezt megpróbáltam megszüntetni: mihelyt látom, hogy ilyen hajlam lakik valakiben, azonnal visszarántom a csapatmunkába.

– Két évvel ezelőtt természetes volt, hogy a szatmári színházban hétvégén, egy napon, három előadás volt műsoron – ma már szerencsére nem történik ilyen.

– Nagy hiányossága volt a színháznak, hogy hiányoztak a gyerekelőadások: a legkisebbek a szilveszteri kabarét kapták. Ha gondoskodom erről, a gyerekekből öt év alatt új közönség lesz, amely magától értetődően elvárja, hogy jó színházat csináljak neki. Ezért van 11 bemutatóm, ebben két bábelőadás, két nagyszínpadi mesedarab, és külön ifjúsági előadás is középiskolásoknak.

Három nővér Fotó: Harag György TársulatAzonban minden igényt nem lehet kielégíteni ennyi színésszel, egy játszóhellyel, amin osztozol egy másik társulattal. Szatmárnémetiben alacsony a kiszolgáló személyzet létszáma: amikor odakerültem, hat díszítő munkás volt, ergo egy félkomoly díszletet két napig díszítettek. Mindennek a pénzhiány az oka, a pénzhiány oka pedig az elvárások hiánya. Szatmár megyében a színház az egyetlen, igazán magyar intézmény, elvárásai kell legyenek a fenntartóval szemben.

– Nemrég azt nyilatkoztad a sajtónak, hogy az elmúlt évben többet írtak a szatmári színházról, mint az ezelőtti évtizedben. Szándékosan törekedtél jobb kommunikációra?

– Természetesen. "Ez egy piac, ezek azt nézik, hogy miért mit adsz" (Moliére: A mizantróp, ford. Petri György - szerk. megj.). Nem elég párhuzamosan három darabot próbálni és három előadást játszani egy napon, nagy áldozatokkal égni Thália oltárán, ha ezt nem tudja senki. Megpróbálok minden lehetőséget kihasználni: kimozdítani a szatmári színházat Szatmárnémetiből, közben meghívni minél több társulatot. Jó kapcsolatunk alakult ki Sepsiszentgyörggyel, és remélem, ez Kolozsvárral is működhet – Erdélyben ebben a két városban működik fontos színházi műhely, komoly tanulságokkal.

– Az aradi Interetnikai Színházi Fesztiválon utolsóként, a díjátadás előtt kevéssel került sorra a szatmári színház előadása, a Három nővér. Több forrásból hallottam, hogy nagyon elégedetlenek voltatok a helyzettel.

– Valóban felháborítónak tartom, hogy egy fesztiválon találkozom kilenc kollégával, akik azért jöttek, hogy a díjukat felvegyék, én pedig még el sem kezdtem az előadást. Ez szervezés kérdése, nem történhet meg egy díjakat odaítélő szemlén, hogy a nézők még be sem jöttek a színházba, és én már tudom, hogy a színészem nem versenyez valamelyik a kategóriában. És ez ugyanígy megtörténhetett volna bármelyik másik társulattal.

– A Sziléziai Wyspianski Színházban rendezett Yvonne, burgundi hercegnő című előadásodat a kolozsvári közönség is láthatta. Milyen tapasztalatokat hoztál haza Lengyelországból?

– Lengyelországon kívül csak Magyarországon és Erdélyben dolgoztam, de az eddigi tapasztalataim alapján ha valahol érdemes színházat csinálni, az Lengyelország. Végtelenül nyitottak, túl vannak már nagyon sok kísérleten, több évtizede feszegetik a színház jelentését, nagyon komoly iskolákat jártak ki.

Yvonne, burgundi hercegnő Fotó: Sziléziai Wyspianski SzínházNekik nem az operettet meg a szószínházat kellett legyűrniük, vagy azt, ami itt volt Erdélyben. Az előadások mögöttes tartalma a társadalmi konjunktúrára célzott, és mindenki tudta, hogy miről van szó. Ez különben egy halálosan véres harc volt az élettel és a tehetetlenséggel. Emellett nagyon jó a lengyel színésziskola: egy hasonló méretű, 20-25 fős csapatban, mint a miénk, arányaiban sokkal több a tehetséges színész.

Ha valaki azt mondja, hogy dolgozott Lengyelországban, az nagyon fontos dolog, legalábbis Európában. Jó hely, és jó emberek élnek ott, akik tudnak vigyázni az értékeikre, eközben befogadóak, szeretetteljesek. Decemberben ugyanezzel a csapattal Hamletet csinálok.

– A Hamletet általában ars poeticájuk megfogalmazásaként állítják színpadra a rendezők – nem érzed úgy, hogy túl fiatal vagy ehhez?

– Olyan Hamletet rendezek, amire megértem. Egy fiatal emberről szóló darabot meg kell próbálni ugyanabból a szellemiségből megközelíteni. Aztán egyszer majd, amikor minden mérleget megcsináltam és halni készülök, megrendezem az előadást arról a Hamletről, amilyen én nem lehettem.

– Néhány elem az előadásaidból szinte a védjegyednek számít: a neonok, a visszhangzó játéktér, a félig-meddig kívülálló figurák, amelyek közül talán a legsikerültebb a Csárdáskirálynő bohóc-kommentátornője volt, a fehér tér, amelyben szinte csak a színész arca színes, a playbackről bejátszott operaáriák...

– A vígjátékokban vannak modorosságaim, amik beváltak: szeretem a saját modorosságaimat, és úgy látom, a nézők is – ez egy vígjátékban rendben is van. Ugyanakkor félek attól, hogy egy történet igazivá válik, hogy a néző implikálódik. Szeretem jelezni, hogy a színházban vagyunk, szeretem a teatralitást. Nagyon sokszor tudom, hogy rosszat tesz az előadásnak, de benne hagyom éppen azért, mert önző vagyok: muszáj jeleznem, hogy ez csak színház.

– A Dzsungel könyve vagy a Chicago is olyan előadások, amelyek egy bizonyos formában váltak ismertté a világon, vagy a szűkebb magyar nyelvterületen. Kockázatosnak érzed ezeket színpadra állítani?

– A Chicagót azért szerettem meg, mert nagyon Brechtes, nagyon német kabarés, jól beszél az életről, a világunkról, az emberekről. Olyan lett, amilyenre én csináltam volna. Másrészt nem félek a nagy falatoktól, ezekkel meg kell birkózni. Sok rendező azt mondja, hogy meg kell öregedni egy Csehovhoz, én viszont azt hiszem, egy előadást újra lehet gondolni az évtizedek alatt. Nem kell félni fogalmazni, még akkor sem, ha az ember melléfogalmaz.

Azzal, hogy elmentem Szatmárra, rádöbbentem, milyen gyönyörű szabadság az, hogy színházat csinálhatok. A színházcsinálás megszünteti önmagát, mihelyt eljutnék oda, hogy nem gondolok már semmit. Vannak rossz rendezők, akik munka nélkül maradnak pár év után, mert nem kell a piacon az, amit csinálnak. Nem akarok világhírű színházat csinálni, a magam színházát akarom csinálni, és amíg erre van vevő, addig színháznak hívják.

– Vannak még színészi ambícióid?

– Nem lettem volna jó színész: a tehetség furcsa dolog, része az, hogy önfeledten ad ki az ember dolgokat magából. Én mindent túlagyaltam már főiskolás koromban, és később is – hálistennek nem lettem színész, mert rossz színész lennék, utálnék magammal dolgozni.

kapcsolódó írások

KIVONULÁST JÁTSZOTTAK? Sárkányok, kámpicsok, döhék SZÍNIKRITIKUSOK DÍJA 2004/2005 KISVÁRDA 2006. KISVÁRDAI LAPOK SZÍNIKRITIKUSOK DÍJA 2005/2006 Mese a Maszatról MESE A TŰ FOKÁN FESZTIVÁLÚJSÁG-SZEMLE 4. INTERFERENCIÁK 2010

» Korábbi cikkek