HAMLET

szerk.

HARAG GYÖRGY EMLÉKNAPOK I.

A megnyitó és Dorian Gray arcképe

[2006. May. 5.]

Csütörtökön megkezdödött a tíz napos kolozsvári rendezvény. A Transindex csapatát hívtuk segítségül, hogy több szólamban számolhassunk be az eseményekről.

Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színhaz igazgatója rövid bevezetőjében színházi maratonra invitálta a közönséget. Kiderült: a tavaly szerettek volna az 1985-ben elhunyt Harag Györgyre emlékezni, de a rendezvény megszervezéséhez szükséges anyagiak nem tették lehetővé a tervek megvalósítását.

Minden rosszban van egy kis jó is, mondja Tompa: 2006-ban olyan géniuszok évfordulóit is ünnepeljük, mint Mozart, Bartók és Beckett. (A száz éve született drámaírónak kerekasztal-beszélgetést is szentelnek a rendezvény alkalmával).

A részletes programból kiderül, milyen kísérőrendezvények egészítik ki a fő programot, a tizenegy színházi előadást. Amit viszont nem láthattak még azok, akik a tegnap óta nem léptek be a színház előcsarnokába: egész szervezőcsapat fogadja a vendégeket és a sajtónak három internet-kapcsolattal felszerelt számítógép áll rendelkezésére (a fenti bekezdések is ott születtek). Úgy tűnik, technikai fennakadás nem lehet!

Dorian Gray arcképe

Ms. Red

Az Emléknapok megnyitóját követte Oscar Wilde 1891-ben írt fantasztikus regényének színpadi változata – ahogy azt a Kolozsváron is ismert Dragoş Galgoţiu rendező és a címszerepet játszó Răzvan Mazilu elképzelte, a Bukaresti Odeon Színház előadásában.

A Dorian Gray arcképéről akkor hallottam először, amikor díszlettervezőjét, Both Andrást UNITER-díjra jelölték. Akkor nem volt alkalmam megnézni, de lenyűgözött az előadás interneten fellelhető fotógalériája.

A csodálatos látványvilág (Both András díszletei, Doina Levintza jelmezei), a sok klasszikus zene, a tánccal és mimikával elmesélt történet igazi színházi élmény volt. Csak azt sajnáltam, hogy nem mindig értettem a bukaresti színészek beszédét... Pedig nagyon érdekelt volna minden szó, amit a fiatalságról és szépség, szenvedélyről és művészetről, alkotó és műalkotás viszonyáról, lelkiismeretről, szerelemről és halálról mondtak.

Dorian Gray arcképe

Mr. Orange

Egészen festői, ahogy Dragos Galgoţiu a szándékosan elmosott, összekarcolt felületű, a régi, fémből csiszolt tükröket idéző felületeket használja. Ilyen hatású "üvegkalicka" volt a Kolozsvári Magyar Színházban rendezett Shakespeare-darab, a Vihar terének központi motívuma, és ilyen térelválasztó ablaksor az Odeon Színház Dorian Gray-produkciójának legjelentősebb díszleteleme.

A regényből írt darab logikájából teljesen logikusan következik, hogy a főszereplőnek nincs egyetlen replikája sem. A címadó motívum ugyanis egy megelevenedő, egész alakos festmény. És ahogy a festmény nem beszél, úgy logikus, hogy a Dorian Gray szerepét egy néma balettáncosra, Răzvan Mazilura (tükörkepe: Tiberiu Almosniko/Răzvan Pop) osztja a rendező. A hagyományos és a táncszínház kombinációja igazi fin de siécle-szerű, elmosódottan dekadens érzeteket kelt – márcsak azért is, mert a hagyományos balett számos kritikus szerint kimerült, kihalóban levő műfaj. Mazilu pedig nem tagadhatja le, hogy ennek az iskolának a neveltje.

Dorian Gray arcképe

Ms. Orange

Ha a valóság utánozza a művészetet, a művészet pedig a valóságból táplálkozik, végtelen az egymást tükröző, torzító képek száma. A képkeret mesterséges interpretációs válaszfal a(z immár idézőjeles) "valóság" és "művészet" között. De a kapu állandóan átjárható, ráadásul a "valóságnak" nevezett dimenzió szereplői sem elevenebbek a másikénál. (Sőt.) Az "igazi" Dorian is néma és gyönyörű, mint a róla készült festmény, ő (ők) minden szereplő interpretációjának tárgya, hozzá intézik a nagy monológokat és kis ráolvasásokat. Mint interpretációs középpont, ő maga is műalkotásként viselkedik. Előbb eljátssza az aranyifjút, a szeretőt, majd a gyilkost - de játékból van jelen. Igazi helyét a darab végén foglalja el a jelképes (hopsz, ennek a szónak már nincs is értelme) halállal és ikonná válással.

Az eltáncolt részletek a természetesség és műviség végletei között váltakoznak. Az áttetsző-torzító falon (még egy tükrözési felület) keresztül minden nevetséges és groteszk, mint ahogy a művészetipar rutinnyekergése is fülsértő a páholyból. Érdekes összefüggése a teatralitás állandó jelenlétének, hogy a darab végén, persze teljesen spontánul, a főszereplő a tapsoló tömegbe hajít egy szál virágot. Persze az elmaradhatatlan tapsjáték kontextusába ez a gesztus teljesen beleillik: mikor a színdarabnak vége, kezdődik a "meghajlás-taps-visszahívás" című fejezet.
Vagyis a színháznak nincs vége.

Egyébként, hajléktalan lévén a román nyelvben, csak laikusként jegyzem meg: Marius Stanescu (Lord Henry Wotton) gyönyörűen ejti ki az szavakat. Dimény Áron (Basil Hallward), akit a közönség otthoninak kijáró tapssal ünnepelt, szintén "anyanyelvi szinten" játszott és beszélt.

Dorian Gray arcképe

Mr. Mauve

„A képeket, érzelmeket, az arcátlan dandy-szellemiséget, a szemtelen gyönyöröket és a savban szinte észrevétlenül feloldódó tragikumot bearanyozó preraffaelita illatok felkavarják mindazokat, akik olvasni, hallani, vagy látni akarják Dorian Gray történetét.” – vallja Dragoş Galgoţiu, az előadás rendezője, akit ezért a munkájáért az UNITER a 2005-ös év legjobb rendezésért járó díjra jelölte.

Dorian Gray arcképe

Mr. Black

Pocsék a memóriám; évek múltán már csak egy mozdulat, szín, mondat vagy érzés, szóval valami hasonló semmiség villan be, ha visszagondolok egy – akár fontos – eseményre. És ennek persze sokszor semmi köze a lényeghez.

Hogyha néhány év múlva fel kell majd idéznem a Dorian Gray arcképét, akkor valószínűleg Răzvan Mazilu egyetlen mozdulatára fogok emlékezni: arra, ahogy a fiatal, makulátlan férfitest egy szempillantás alatt öregedni látszik 50 évet. Válla beesik, ráncos, roggyant, pocakos. Vénemberré lesz az addig huszonévesnek látszó Dorian Gray.

Flashback-potenciált látok még az Emléknapok nagyon szép sajtóanyagában; egyébként épp a műsorfüzetet lapozgattam, amikor feltűnt, milyen gyakran botlom bele Tompa Gábor nevébe. A statisztikákhoz meg minden más gonoszsághoz vonzódó sajtósként számolni kezdem a rendező emléknapokon szereplő előadásait (adalék, hogy Tompa a Harag György Emléknapok művészeti igazgatója egyben).

Az összesen 11 produkció közt ott van a Kolozsváron rendezett Az elveszett levél illetve a Tanítványok. A sepsiszentgyörgyiek a szintén általa jegyzett Godot-ra várva című előadást hozták el, és – micsoda meglepetés – az Újvidéki Színház egy Tompa-rendezést (Médeia-körök) is megmutat az emléknapok közönségének. Négy darab a 11-ből, az több, mint egyharmad – ide most valami csípős megjegyzés kívánkozik, de hagyjuk...

kapcsolódó írások

ŐK MÁR LESIK HUNITER Program

» Korábbi cikkek