HAMLET

* **

Művészbejáró

Bicskei Zsuzsanna színművésszel Prezsmer Boglárka és Czegő Csongor beszélget

Háromszék, 2005-01-29

Zárkózott, csendes jelenség. Behúzott sapkája, sálja mögül mintha páncélból fürkészne kifelé, ahogy az utcán jár — próbára megy, vagy onnan jön épp —, Médeiát játssza a színház készülő be­mutatójában.

Színpadon, játék közben szinte kislányos, könnyed mozdulatai, apró léptei, surranó mozgása valami alig-érinthető törékenységet sugároz. Ezt a törékenységet, a légies kisugárzást viszont erős körvonalakkal rajzolja át az arc, a szem és a kéz szikársága, inas, konok ereje. Erőt és törékenységet sugároz egyazon időben. Lehetséges ez?

Bicskei Zsuzsannát egy kései órában faggattuk, vagyis inkább csak hallgattuk lenyűgözve, mint olyan embert, aki hosszú út kalandjairól szól. Egy életút története ez, ami Sepsiszentgyörgyről Újvidéken, Szabadkán, Wuppertalon és Hamburgon át első színházához újra visszahozta őt.

— Végül is neked kell mesélni... Merre jártál, honnan érkezel?

— Marosvásárhelyen végeztem 1976-ban, és abban az évben ősztől Sepsiszentgyörgyön kezdtem az évadot. A Csongor és Tündét próbálta Völgyesi András Bálint Péterrel és Dálnoki Zsókával; statisztáltam — tündérkét játszottam benne, majd Tünde szerepét vettem át. Az előadással sikeres turnénk volt az akkori Jugosz­láviában, Zomborban játszottunk. Akkor már egy vajdasági magyar színész felesége voltam, a Bicskei Istváné, és megvolt már a nagyobbik kislányunk, Flóra is. Azt az évadot itt dolgoztam végig, egy Tamási-ősbemutatóban játszottam, amit Tompa Miklós rendezett (Hegyi patak).

Sokan nem élnek, sajnos, abból a társulatból, akik akkoriban játszottak. Nagyon jó volt Tompa Miklóssal dolgozni, akkoriban nagyon sokat játszottunk.

Az évad végén, ’77 augusztusában mentünk el Szabadkára. Férjem ottani ösztöndíjasként végezte el Marosvásárhelyen a főiskolát, mindketten Lohinszky Loránd évfolyamán végeztünk. Szabadkán, aztán Újvidéken dolgoztunk, majd újra Szabadkán. Csodálatos időszak volt. Akkoriban az itteniekhez képest nagyon jó viszonyok voltak Jugoszláviában: sok itteni rendező valósíthatta meg ott az elképzeléseit. Harag György Csehov-trilógiája, a két előadás, amiben játszhattam (a Cseresznyéskert és Ványa bácsi), életem legnagyobb színházi élménye volt. Olyan iskola volt, amiből — nyugodtan mondhatom — mind a mai napig élek. Harag olyan dolgokat tudott kihozni a színészeiből, amiről nekik addig fogalmuk sem volt.

Az újvidéki színházban nagyon szerény körülmények között dolgoztunk, de olyan előadások jöttek létre, amiket a mai napig egyediként, megismételhetetlenként emlegetnek. Az a kis közösség és az a munkastílus, a körülmények meghatározóak voltak számomra, azok a tapasztalatok egy életre szóltak.

A ’85—86-os évadban Szabadkán dolgoztunk, egy olyan színházban, ahol néhány nagyon híres előadás jött létre, mint a Madách-kommentárok. A BITEF*-fesztiválon, mert­hogy a darabot nem lehetett oda elvinni, buszokkal hozták át a fesztivál közönségét Belgrádból Szabadkára, és úgy nézték végig az előadást.

Újvidéken volt egy szólóestem Weöres Psychéjéből. Az előadás létrejöttében nagyon sokat segített Harag György is, bár ebben a műfajban első mentorom Illyés Kinga volt, az ő támogatásával kezdtem el szólóesteket készíteni. Még az ittlétemkor (Sepsiszentgyörgyön) volt egy néger népköltésekből össze­állított, Kígyóölő című szólóestem, amit Szabadkán egy évadon át játszottam. Utána, a szabadkai időszakomban készítettem egy új szólóestet Pilinszky János írásaiból. Szabadkán mutattam be, Budapesten és itthon is játszottam. Richard Bach Jonathan Livingstone, a sirály című novellájából készítettem a következő műsort. Vrabel János népzenekara játszott benne.

Ezt követően kaptam egy meghívást a brémai táncszínháztól, tanulmányútra. Német­országban sikerült eljutnom Wup­­per­talba, Pina Bausch táncszínházába. Egy nagyon érdekes kísérletező periódus következett az életemben: különböző koreográfiákat állítottam össze, és folyton gyakoroltam, bár átütő, lényegi dolog nem jött össze. Talán az Emily Dickinson-estem Keith Jarrett zenéjére...

A ’90-es évek elején hazajöttem. Itthon éltem, közben felutaztam Pestre, előadásokat néztem, tartottam. Az elmúlt évek veszteségei, az újvidéki kollégák, Hunyadi Laci, Illyés Kinga, édesanyám elvesztése belelökött a dolgok sűrűjébe. Akkor készült el két és fél hónap alatt az Asszonytánc, 50 perces egyéni táncelőadásom, amit a sepsiszentgyörgyiek is láthattak. Idén Pesten fogom játszani újra, s szerepet kaptam a Közép-Európa Táncszínháznál. Ezek a jövőbeli tervek.

Amit még el szeretnék mondani, hogy heroikus és nagyon lényeges az, ami ebben a színházban történik. Az energia, a lélek, ami árad belőle, ami történik, és ahogyan történik, az végtelenül fontos, és én úgy szeretném, ha elérnénk azt, hogy ezt elismerjék, és pozitívan, nyitottan álljanak hozzá. Ami itt folyik, az sokban hasonlít arra, amit mi megéltünk Újvidéken, mikor egymás után nyertük a fesztiválokat, és sokszor három hónapra nem kaptunk fizetést. De a színháznak azóta is neve van.

— Találkozásod a Médeiával?

— Mikor elolvastam a mítoszt, meg­ijedtem a történet emberi mélységeitől. Megfogott a rendező elképzelése a da­rabról, ám ugyanakkor féltem is, hogy bele tudok-e illeszkedni abba a széles skálába, amit ő felkínált. Tengernyi borzalmat rejt a történet: ami történik, szörnyűség. Ám az életben is rengeteg hasonló eset van: ahol ellenség­ként áll szemben két olyan ember, aki korábban mindent együtt vállalt föl, és csodálatos dolgokat tudott megtenni. Hány meg hány esetben lesz egy ilyen kap­csolatból torzsalkodások sorozata, ordító veszekedés a gyerekek felett... Azt sze­retném, a mitológiai borzalmakon túl az emberi tartalmakat, Médeia emberi motivációit közvetíteni tudjam a kö­zönségnek. Nem könnyű ezt szavakba önteni, mert mindez túlmutat a civilizált európai ember gondolatvilágán. Nehéz feladat szá­munkra, hogy az előadásban nagyon rövid idő alatt nagyon messzi területekre juttassuk el a nézőt: hogy velünk együtt ő is megjárja a pokolba és az onnan visszavezető utat.

* Belgrádi Nemzetközi Színházi Fesztivál. Az 1970-es, ’80-as években Közép-Európa legjelentősebb színházi fesztiválja; az egyetlen olyan színházi fórum a szocialista tömb országaiban, ahol kelet- és nyugat-európai elő­adások, társulatok és alkotók szabadon találkozhattak.

Médeia