HAMLET

* **

POSZT: SZAKMAI BESZÉLGETÉS (Bertolt Brecht: Jóembert keresünk!)

www.poszt.ro, 2005-06-18

Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy

Bertolt Brecht: Jóembert keresünk!

a beszélgetéseket vezeti: Fiala János újságíró
állandó résztvevő: Karsai György egyetemi tanár, a versenyprogram válogatója

Felkért hozzászólók: Gothár Péter, Metz Katalin

Metz Katalin újságíró, felkért hozzászóló:

Akik Sepsiszentgyörgyöt csak itt, az anyaországban látják néhány éve, vagy Kisvárdán, tehát nem ismerték és nem is ismerhették a múltját, azoknak felidéznék egy derűs, személyes történetet, ami – azt kell mondanom, sajnos – évtizedeken ível át, s abból talán kiderülhet, hogy hová jutott Nemes Levente célirányos igazgatásával és rugalmasabb gondolkozásával ez a színház.

A 70-es évek végén a sepsiszentgyörgyi kollégiumok egyikén – pontosan nem tudom az évet - játszották az akkori irodalmi titkár - aki dramaturgként dolgozott, de ez volt az elnevezése akkoriban Romániában – darabját, talán a Wesselényi címűt, de játszottak tőle két másikat is, két másik kollokviumon, úgyhogy egészen pontosan nem emlékszem, hogy ez mikor történt. Mindenesetre egy Veres Dani előadás után a szakmai vitán erősen méltatlankodtam, mert rettenetesen áporodott, poros színjátszást voltam kénytelen végigülni. Egy történelmi tablót, vagy illusztrációt láttunk, ami akkor elég nagy dolog volt, hogy Wesselényiről Romániában szó eshetik. Ezzel szemben az előadás olyan mérhetetlenül illusztratív és annyira elavult volt, hogy én egyszerűen restelltem magam a bukaresti színi kritikusok előtt, akik akkor nagyon tág horizontúak voltak, ráadásul az akkori román színjátszás bőséggel fölötte volt világszínvonal dolgában is az erdélyi magyar és mondhatnám az anyaországbeli színjátszásnak éppenséggel.

Tehát előadás után én bizony tapintatosan közöltem ebbéli véleményemet, hogy a grófnőket játszó színésznők - olyannyira gyenge és provinciális volt az előadás, hogy például –egyszerűen még a legyezőt sem tudták fogni, de ahhoz nagyon, hogy legyezzék magukat, s egyáltalán minden úgy legyen, mintha úgy lenne.

Miután ezt kifejtettem a szünetben, kőkemény léptekkel odasietett hozzám Veres Dani, a szerző, és keresetlen szavakkal kijelentette, hogy ha még egyszer bírálni mered román kritikusok előtt a magyar színjátszást, akkor egyszerűen elveretünk. Így. És azt mondta, a székelyekkel nem lehet kukoricázni. Én ezt nem nagyon vettem tudomásul, mert attól kezdve is folyamatosan bíráltam a rossz előadásokat. És ma is úgy van, ha rossz minőségű egy előadás, az annál jobban árt a nemzetiségi színjátszásnak, ha elhallgatjuk ezt, mint ha nem.

Ehhez képest a Nemes Levente színháza az élvonalba ugrott. Ebből az is kiderült, hogy annak idején bizony sereghajtó volt a sepsiszentgyörgyi színház – ezt úgy 30 év távolából mondom -tehát Levente annyira izgalmas előadásokat produkáltat évről évre különféle rendezőkkel - most már elsősorban a sajátjaival –, hogy most könnyű a színházat besorolni az erdélyiek élvonalába, de ez annál nagyobb érdem, hogy honnan jutott ide.

Rátérve az előadásra. Nekem az volt az összbenyomásom, hogy nagyon sok szép momentum sorából kerekedik ki ez az előadás, de talán mégsem az az átütő, mégsem az az egészében véve izgalmas és koherens produkció, amiket néhány más előadásában láttunk a sepsiszentgyörgyi színháznak.

A zárójelenet ötlik most hirtelen az eszembe, az annyira szép, annyira kigondolt és annyira tartalmas volt, mintha ezt célozta volna meg legelőször a rendező, és onnan visszafelé rendezte volna meg. Persze tudom, hogy ez nem így volt, csak az embernek ez az ötlete támad. Ahogyan az esernyők alatt kupacba verődve, lincselésre készen odatömörülnek a szerencsétlen Sen Te / Sui Ta köré, és akkor lemeztelenítve ott áll kiszolgáltatottan, pőrén a züllött, romlott világban, és a többi, és ráadásul megszületik a gyermek, akinek a hosszas sírása alatt elkezd esni. Az eső az a bizonyos nagyon szép motívum, amit szinte szimbólumként érzünk az előadás folyamán. A fénypászmában zuhogó, eleredő eső, ami a szerelmi találkozás pillanatától ismétlődik bizonyos időnként. Tehát akkor is, a síró csecsemő jelenetben újra esik az eső, ami a szerelem indíttatására, tehát a gyerek fogantatásának a pillanatára, vagyis annak a megelőző pillanatára emlékeztet. Bejön a líra és akkor félrevonul szoptatni a gyermeket. Nekem az az érzésem, hogy az a jelenet szinte madáchi, mert itt az anyaság a romlott világban: ember küzdj és mégis bízva bízzál, azaz annak ellenére, hogy ilyen jövőtlen, kilátástalan a világ, mégiscsak tovább kell lépnünk, s itt az új lény kínálta jövő. Tehát ez a zárójelenet nekem nagyon tiszta és megrendítő volt.

Visszatérve, illetve nem visszatérve, hanem most már tényleg az előadás első jelenetétől fölsorolnék néhány dolgot, ami hatott rám, vagy amit igazán jól kigondoltnak – nem spekulatív értelemben véve – találtam.

Mondjuk úgy, hogy Wang első kiadott hangjával már rögtön kiderül, hogy ez az előadás végig stilizált lesz, ahogyan ez is történik. A belépő istenek – a fény fiai – ezt csak fokozzák, akik egy operaparódiával egyfajta, a metafizikus lényeknek a karikatúráit is nyújtják, ugyanakkor clown-ok is, de mégiscsak a metafizikából jönnek valahol. Persze Brechtien elidegenített formában. Úgyhogy ez nagyon találó, bár én szívből utálom az operaparódiákat a színpadon, de ebben az esetben abszolút úgy érzem, hogy helye volt.

Wang figurája a továbbiakban ilyen Puck-ba oltott bohócinas. Igen sikerülten játssza, bár más stílusban, mint ahogy az istenek, okkal. Ő ugyan nem szerelmi gabalyításokat végez, hanem az istenekkel köti össze Sen Te-t, és egyáltalán a földi világot, de ezt is groteszk módon. Egyáltalán minden groteszk, és helyesen groteszk ebben az előadásban. Amikor „lóg a szeren” Sen Te, az oldalt kinyúló fémrúdon, és a döntő párbeszéd zajlik, a Sui Ta-ba öltözött Sen Te párbeszéde a pilótával, ami a döntő felismeréshez juttatja, hogy végül is teljesen át van verve – magyarán szólva – és kész, befejeztetett ez a szerelem. Akkor ez nagyon sokat mondó szerintem, mert hát egyrészt az, hogy valaki „lóg a szeren” (már Karinthytól kezdve) az emberben azt a benyomást kelti, hogy kiszolgáltatott, másrészt pedig talán a szerelemben is lebeg, így fel van függesztve, a föld felett van és képtelen átlátni, hogy mi is van körülötte. Tehát ez kettős értelemben beszédes volt számomra.

Általában Sen Te-nek – azaz Péter Hildának – a magányos pillanatai a legszebbek a színpadon, amikor a belső feszültséget érezni akkor is, ha mozdulatlan, vagy egyszerűen egy mimikával, vagy két szűk szavú mondattal fejezi ki magát. Igen jól tud gazdálkodni ilyenkor a testével, a testi fizikai erejével, illetve nagyon beszédesek a mozdulatai. Nyilván így kívánta tőle a rendező, ami abszolút dicséretes. Egyáltalán: egy rendkívül tiszta, ezzel a bizonyos „szecsuáni jólélekkel” teljesen azonosítható ez a Sen Te, tehát nekem nagyon tetszett éter Hilda alakítása.

Sui Ta megformálása erőtlenebbre sikerült. Ennek bizonyára nem annyira a színésznő, mint inkább a rendezői felfogás lehet az oka. Korántsem érzem azt a váltást elég drámainak. Nem is az, hogy differenciáltabb megjelenítést várnék Sui Ta-tól, mert azonos színészként nyilván akár ugyanúgy is játszhatná, de amikor Sui Ta-t játssza, akkor én nem érzem meggyőzőnek azt sem, hogy ő megjátssza ezt a nagybácsit, és hogy neki ez erőfeszítésbe kerül – nem mint színésznőnek, hanem mint Sen Te-nek. Tehát nekem ez a rétege, a második szerepe, a megkettőződésének az egyik oldala érzésem szerint gyengébbre sikerült.

Pálffy Tibor telitalálat. A széles, szinte röpködő, szárnyaló mozdulatvilágával, elnyúló, széles gesztusaival, egyáltalán a röpködésével nem csak a pilótaságot jelzi, hanem mindenekelőtt azt a mérhetetlen linkséget, ami ezt a figurát jellemzi. Úgyhogy ő azt hiszem, egyszerűen felülmúlhatatlan ebben a szerepben, és minden jelenléte izgalmas és a helyénvaló.

A többi szereplővel – persze nagyon heterogén a szereplőgárda játékának a minősége, már Brecht is olyannak írta meg őket, úgyhogy nem is lehet számon kérni, de az az érzésem - nem is eléggé törődött Bocsárdi. Ők nagyon különböző minőséget teljesítenek, és ez talán fokozza is az előadás heterogenitását, ami engem némileg zavar.

Nem érzem eléggé azt a nagyon erős gondolati vonulatot, ami mindig jellemző Bocsárdira, mert az számomra túl kevés, hogy itt pusztán a jó és a rossz két oldalát látjuk, meg Istenem, szegények, akik ennyire jónak születtek a földre, azok mindig a rövidebbet húzzák. Valami keményebb, erősebb, szilárdabb rendezői magot képzelnék el, és én ezt – lehet, hogy ez az én hibám - nem lelem eléggé az előadásban Az is lehet, hogy régebbi Szecsuáni jólélek emlékeim bekúsznak, és ahhoz viszonyítva érzek ilyesmit.

Azt most nem kellene mondani, de mégis nagyon a nyelvem hegyén van, hogy Börcsök Enikő Vígszínházbeli - amúgy Zsótér Sándor rendezte - Sen Te-je viszont úgy beleégett az ember agyába, hogy ott Sui Ta-t sem lehetett felejteni. De hát ezt vissza is vonom mindjárt, mert nem akarom összehasonlítani, és nagyon tehetségesnek találom Péter Hilda – pláne ilyen fiatalon – produkcióját.

Egyszóval véges végig érzem a szellemes, tartalmas, gondolatgazdag ötletek sorozatát, de mégsem tartom eléggé átütőnek az előadást. Van néhány olyan vizuális megoldás is, ami roppantul erős, és nagyon sokat mondó, például amikor a szétszedett, tönkrement dohánybolt darabjaiból, azaz a dohányos dobozokból áll össze a pont olyan ingatag lábakon álló házasságot ünneplő lakodalmi asztal, vagy pedig ahogyan füstöl ezekkel az óriásira növesztett szivarokkal a Sui rokonság, meg talán a dohánygyáriak, tehát kvázi gyakorlatilag a szó szoros értelmében elfüstölik a lány vagyonát. Tehát nagyon sok szép ilyen jelenet van. Mondom, kiváltképp az eső mindegyre visszatérő motívuma olyan líraisággal és bensőséggel szövi át az előadást, hogy én egyszerűen sajnálom, hogy mégis volt néhány hiányérzetem.

Gothár Péter rendező, felkért hozzászóló:

Azért ülök itt, mert szeretnék rájönni, hogy ezek a beszélgetések miért ilyen borzalmasak, mint az én emlékeim? (Mikor a másik oldalon ültem.) Mind a két sepsiszentgyörgyi előadásra úgy ültem be, hogy megkerestem magamban a nagyon könnyen síró, nagyon érzelgős, nagyon könnyen nevető, jó szándékú nézőt, és nagyon sokáig lehetett menni ezen a szálon. Ez a ti színházatok, a ti előadásotok – mind a kettő – valami nagyon mélyen lévő és jó értelemben vett szlávos és balkanikus élményt jelentett nekem. Nagyon fontos az, hogy tud lenni egy Brecht előadásban – majd aztán le fogok szokni arról, hogy a Médeiát is ide bekeverjem, de olyan sok átfedés van, hogy muszáj róla beszélni – egy saját arca, van egy saját identitása, egy valahonnan jövése ennek a dolognak. Még akkor is, ha az egy román rendező munkája. Ez nem biztos, hogy pontos ez, hogy szlávos lenne, de mégis minden effektjében és minden szándékában – főleg érzelmi dolgokra gondolva – bátor érzelmesség az, amivel jól tudok menni.

Aztán később kiderült – ahogy a tegnapi előadással mentünk előre –, hogy nem vagyunk egy ízlésűek. De mégis nagyon fontos az elején leszögezni, hogy színházban voltunk. A szónak a jó és természetesen a rossz értelmében is, de ez egyáltalán nem baj. És nagyon szeretnék gratulálni a tehetséghez, ami van ebben a társulatban.

Nagyon tetszett az első percekben, hogy ennyire hülyék az istenek. Tehát ezt szabad gondolni, és majdhogynem a kótyagosságig hülyék, és persze csodálatosan énekelnek, ami mindig lenyűgöz. Később aztán ez visszájára fordul – majd eljutok oda is.

Tehát körülbelül az első felvonás első feléig teljesen megrendülten és különleges figyelemmel tudok menni az előadással. Az első megjelenése a Péter Hildának – egészen fantasztikusan bekerül a színpadra az a nő, aki meg van írva. Aki ehhez a nagy fekete térhez, ehhez a kicsit használt feketéhez, ehhez a kicsit gyűrött gatyához – amit közösen hordunk – olyan, amilyen nő ehhez való. És különleges az átváltozása prostituáltból abba a lányba, aki majd végigviszi az előadást.

Aztán elkezd gondolkodni az ember – vagy én legalábbis elkezdtem gondolkodni – hogy mikor lesz valóságos ez a találkozás? Tehát mikor van az, hogy egy asszony leveszi a parókáját és találkozik három másikkal, és azt gondolja, hogy ő most a jóistennel találkozott. És itt van az első billenés az én számomra – egy gondolati billenés – mert ezeknek a találkozásoknak igenis meg kell történnie. S nagyon furcsa, hogy egy ilyen kisrealista adottságú társulat – mint a tiétek – egy ilyen nagyvonalú, egyáltalán nem a realizmuson alapuló brechti gondolatban hogyan tud működni? És innentől fogva kuszaság van ezen a téren. Tehát az első részben még nagyon komoly minimál közlések vannak: gyufák, vizek, poharak, ivások, alvások, egészen nagyvonalú effektekkel, de még sincs meg az a hétköznap, az a valóságosság, aminek azt hiszem, minden esetben ütközni kell a csodával, vagy az élet elviselhetetlen nagyvonalúságával. Tulajdonképpen ez egy mai történet, de ez nagyon sokszor előfordul, és ezt nem negatívumként mondom – más ízlésűek és más vérmérsékletűek vagyunk. Úgy érezte az előadást létrehozó gárda, hogy szükség van egészen a havy metálig lemenni és közölni velem azt, hogy ez egy mai történet. Az ő előadásuk, az ő interpretálásuk mai. Ez ízlésben meglehetősen mellbe vágott engem, nem tudott illeszkedni a Brecht-hez, nem tudott illeszkedni ahhoz a lányhoz, akit én a színpadon láttam.

(Meg kell birkóznom azzal, hogy elolvassam, amit ideírtam a sötétben az előadás alatt.)

Nagyon érdekes volt, hogy – nyilván abban a térben, ahol ti ezt az előadást létrehoztátok, ez a hátulról, – a nézők felőli megközelítése a színpadnak, ez egy halálosan izgalmas dolog. Mikor először jöttek hátulról az emberek, kíváncsi voltam, hogy ki fordul hátra? Magyar néző nem fordul hátra. Akkor sem, ha mögéjük teszed a színpadod. Egész egyszerűen így ülnek. Ebben hihetetlen nagy tapasztalatom van. Megpróbáltam már mindenféle teret kicsavarni, hogy megmozgassam a nézőket – így itt sem. Viszont egy nagyon különleges színházi nesz, egy színházi zörejrendszer alakult ki, amit igen-igen jó volt érezni.

Tehát én is felfedeztem ezt a színészi egyenetlenséget, ami különösen a Médeiában volt zavaró, itt a tegnapiban nem annyira, mert sokkal izgalmasabbak voltak a kitalált figurák. De hát egy társulaton belül – pláne amely társulat olyan nehéz helyzetben van – ez az egyenetlenség teljesen bocsánatos bűn. Viszont az, hogy ennyire hátulról kellett jönni – itt a Pécsi Nemzeti Színházban – ez iszonyatos ritmuszavarokat okozott szerintem, ami aztán később a második felvonásban már kifejezetten a számomra elviselhetetlenségig torzult, majd mindjárt megmondom, hogy hol. Ugyanaz történt, mint ami a Médeiában, hogy vannak ezek a tömbök, vannak ezek a tömegek, amivel mindnyájan küzdünk. És az első néhány megjelenése az egész közösségnek igen erős és igen pontos volt, mígnem aztán szét nem esik körülbelül a trafik szétbontása után, és a második részben talán csak egyetlen pillanatra tud élményszerűen működni, az esküvő összeállásában, ahol maga a vacsora nem történik meg. – Szerintem. –

Tulajdonképpen a tömegnek ez az első nagy megjelenése volt az utolsó olyan momentum az előadásban, ahol a realitást és a stilizáltságot ütköztetve láttam, – utána már csak illusztratív volt, és ez nagyon nagy baj. Nekem nagyon fájt. Mert azt láttam, hogy van egy nagyon nagyvonalú gondolat az előadásról: nagyon jelentősnek és nagyon nagyot akarónak éreztem az első felvonást, ami teljesen mindegy, hogy miért, abszolút bocsánatos módon többször kilukadt. Ez egy ilyen hely, ez egy ilyen POSZT, vagy szemle, verseny vagy nem tudom – tehát ezer oka van, amiért egy előadás nem tud működni, ahogy az ember feltételezi, hogy egyébként működik. Hogy ott volt-e a Bertolt Brecht ? – azt később fogom mondani, hogy nem volt ott. De – most leszögezném, hogy ebben a fúrógépben, ami ventilátor, az pontosan a Bertolt Brecht. Az pontosan, még ha ez egy modern munkaeszköz is – egy aksis fúró – de az egész ahogy kinéz, az egész amit képvisel az én számomra – ő jelen volt, 1938-ból. Az a csodálatos ebben a tárgyban, hogy gyönyörűen átfogja azt a nem tudom hány évet, amióta a Szecsuánit a világon mindenhol játsszák, és ami nekünk – és most hangúlyozottan mondom – a balkanikus gondolkodásunkat a tárgyakról és az eszközökről (különösen ami a rendőrség kezébe kerül) az így néz ki. Szerintem az így néz ki. Azt nagyon élveztem.

Aztán elkezdődik a trafik, lejön ez a nagyon szép bála az akasztókötélen, és onnantól fogva egy olyan teher van az előadáson, – az a hét ember, aki végig pakol, rámol, jön, megy – ami technikailag elkezd zavarni. Természetesen idegen helyen játszottatok, ettől is lehetett minden gyűrött. Nem tudom, azt hiszem, hogy egy német emberről van szó. Egy nagyon sarkosan és tisztán gondolkodó ember az, aki írta ezt a színdarabot. Egyáltalán nem viseli el, hogy a háttér gyűrött legyen. Ez beszivárog az előadásba, ez beszivárog a színjátszásba, ez beszivárog a megközelítésébe ennek a dolognak.

Volt egy nagyon finom pillanat, aztán amikor megérkezik Molnár Gizi, végigkopog a nézőtéren, azt lehet gondolni, hogy egy eltévedt néző, és valahogy fölszivárog a színpadra, és egyszerűen csak beleilleszkedik ebbe a dologba. Sokkal többnek és fontosabbnak éreztem, – és rendkívül pontosnak az ő megérkezését – annál, mintsem ahogy úgynevezett félre... legyen. Médeia szempontból állandóan félreértelmezett a nézőkkel való kommunikáció. Kifejezetten zavart sok helyen. És pontatlannak éreztem. (Csörög egy mobiltelefon.) – Nyugodtan tessék fölvenni, ha engem keresnek, 5 perc múlva lehet... (Halk nevetés)

Tehát ez a kibeszélés a nézőkhöz – ez nem mindenkinek sikerült igazán. Bizonyos pillanatokban, vagy az esetek többségében ezt nagyon forszírozottnak és erőltetettnek éreztem, ugyanakkor ennek a Molnár Gizinek a megjelenése volt az, amilyen szinten én szerettem ezt az előadást. Borzasztó érdekes volt, szinte megszólalásig varázslatos a pilóta megérkezése. Nem csak azért, mert ő egy igazi balkanikus pilóta, ahogy elképzeljük a Bukarest-Peking járatot abban az évjáratban, ahova őt képileg illesztem – hát ezeket én nagyon szerettem, de innentől fogva megint egy borzalmas hiány van. Van egy csodálatos nő, a Hilda, van egy remek színész, és ők egymásba szeretnek. Helyesebben: a nő beleszeret. Ezt rendeli a szerző ebbe az emberbe első pillanatban, s az a pilóta pedig azt játssza, hogy ő viszontszereti ezt a nőt. Innentől fogva, ha ez nincs meg, nincs konfliktus. Nem is volt. Az én számomra nem volt. Eltekintve egyetlen pillanattól, amikor egy csodálatos beállításban ők a bal portában valahogy összekeveredve mint a kutyák, hosszú ideig együttvannak. Hát elég szomorú, hogyha ilyen a szerelem, de nagyon nagy dramaturgiai bukta következett abból, hogy ez a viszony. Tehát zavarba jöttetek attól, vagy mást gondoltatok arról, hogy azért, mert Brecht és a nézőkkel beszéltek, azért a pilótába nem kell beleszeretni. Az egy nehezebb feladat a számomra – azért fogalmazok így, még ha a Hildába beleszeretni sokkal könnyebb, de annak is ott kellett volna lenni. Annak az érzelemnek. Ugyanis nincs mire építeni. A magyar színházban – és ilyen értelemben a ti színházatok is nagyon magyar – nem szeretnek viszonyt rendezni a rendezők, és nem szeretnek viszonyt játszani. Viszonyt. Emberi viszonyt. Tehát borzasztó kevés olyan pillanat van – különösen itt a POSZT-on, – amikor valaki bejön, és azonnal tudom, hogy ki az, akit szeret és ki az, akit nem.

Ez mind dicséret akar lenni, csak nem tudok másképp fogalmazni. És nekem semmi se tetszik, úgyhogy marhára kell erőlködnöm, hogy mondjak valami jót is. De a szöveghez való hozzányúlás az majdnem sikertelen. Nem a húzások. Azt meg szeretném kérdezni – nem kell válaszolni – hogy mi a pálya és hol a pálya? Vagy a rizset szó, az hogy van németül? Nem beszélve arról, hogy a Nemes Nagy Ágnes mit szólna ehhez? Tehát ez egyszerűen nem megy, nem működik. Ez nem elnézés, nem félrehallás, hanem egy rossz, gonosz koncepció, s egymásra borzalmasan kell figyelnetek. Mert lehet mondani rizset, és lehet mondani pályát – de nem hiszem, hogy a Nemes Nagy Ágnes ezt írta. És ha belementek és ezt elemzitek, akkor biztos, hogy rájöttök, hogy ez nincs a helyén. Tehát ez egy félrenézés.

Wang vízárus: nagyon nagy és nagyon komoly teljesítmény, és mint ilyen, rátelepszik az előadásra és a második részben meg is öli őt. Hogy mondjam, hogy elismeréssel szeretnék beszélni erről a lányról, aki igen keményen dolgozik, ugyanakkor eltart engem. Rossz értelemben. Nem brechti értelemben. Taszít engem a második részben. Pontatlannak érzem, túlcsináltnak érzem, noha egy nagyon komoly színészi teljesítmény. Ezt a vízárust, ezt kell, hogy szeressem. Nem bírom szeretni. Nem bírom szeretni a grimaszait és a mozgásait, mert kimódoltnak érzem. Olyan kimódoltnak érzem, mint amikor az előző napi előadásotokban magyarul megszólal a Médeia. Egy emberöltő óta kínlódok, küzdök és harcolok három-négy nyelvű közlésekért filmekben, színdarabokban, mindenhol. Hihetetlen izgalmas játék a magyar, a román és a testbeszéd, és ez az egész német filozófia, a harmincas évek végi modern, – ennek az összeeresztése. Hihetetlenül izgalmas játék! Ezt a megközelítését kifejezetten elhibázottnak gondolom. Ide van írva, hogy Szentivánéjből jött szerep, de mondhatom utána is, a Metz Kati után, mint az iskolában, hogy mindig az előtte felszólalónak a feleletét folytatja az ember.

Aztán jönnek az istenek, és egyszer csak elkezdenek énekelni – még mindig az első részben – ez körülbelül a harmadik megjelenés. És borzasztó, egy ilyen nagy kongással leesik egy két lejes a szívemben, hogy miért nem keresnek valakit? Akármilyen hülyék, mégiscsak az égből jöttek és azt mondják, hogy a nagy semmibe térünk vissza, és az mennyire jó. Ők azért jöttek le, hogy valakit keressenek. De ha csak énekelnek? És ez borzasztó nagy baj. Hiába vagytok nagyon jók és isteni nézni – és ez nekem színházilag nagyon sokat jelent, majdnem elég is – de legalább ott, mielőtt át kell ennek a szerencsétlen nőnek férfivá válnia, állatira hiányzott, hogy keressék azt a bizonyos jóembert. Szerintem ez az előadásotoknak – ami színház, ami szívet melengető, minden – az egyik nagy hiányossága, hogy nem keresitek a jóembert. Feltételezem, nincs is. Egész Erdélyben nincs, de mindegy.

Az a gond a második részben, hogy rögtön, ahogy elkezdődik az egész – és egy nagy sötéttel kezdődik az egész, egy nagy rongyos változással – már borzalmasan lehet tudni, hogy a kapitalizmus győzni fog a színház felett, és innentől fogva nem is érdekes az egész. És jön a pálya-nem pálya – ebben a nagyvonalúságban, ami az eső, ami az akasztás, ami a ládák, minden, – egyszer csak oldalról be van dugva a portálból egy rúd, mert máshova nem lehetett föltenni, és azon kell tornászni a nőnek, mint a kisszínházban a másik előadásban. De majd ezt az Ascher elmondja, – és el kell, mondja a legfontosabb dolgokat: nem jó. Nem jut el hozzám. Mint ahogy a Hildának az egész küzdelme a Sui Ta szereppel... alulmarad benne. Hihetetlen izgalom van, hogy legyen egy kalapos – általában mindenhol kalapos, általában mindenhol nagykabátos, általában mindenhol egy hanggal lejjebb, egy oktávval lejjebb beszél – és nem működik, nem tud átadni semmit nekem abból. Ebből a küzdelemből, ami azt jelenti, hogy nagyon-nagyon izgalmas színházi feladat – általában ez a tétje, ennek a megoldása a tétje egy Szecsuáninak – hogy hogyan tud hármat játszani valaki. Nem is kettőt. Mert egynek vegyük azt, hogy őneki el kell játszania a női főszerepet, aztán el kell játszania ezt a bizonyos prostituáltat, aztán el kell játszani a nagybátyjukat. És ez háromféle gondolkodást igényel. De mindenféleképpen igényel egy rendezői gondolkodást. Nem hiszem, hogy nem tudott volna a Hilda ebben följebb menni.

Az is nagyon zavart, hogy túl van artikulálva valami, és közben mégsem értem a szöveget. Ez egy technikai ügy, és nem szép, hogy ennyi ember előtt mondom. Ha itt lenne, biztos kezet csókolnék neki, és a fülébe súgnám ezt a problémát.

Háromszor esik az eső és lóg a kötél. Erről is úgy gondolom, hogy ez nem az a visszatérő motívum, ami erősíti a gondolkodást, a nézői gondolkodást, hanem inkább csak gyengíti.

Nagyon sokszor, nagyon fontos, hogy levágták a kötélről a balkáni pilótát, aki a hajával repül, tehát minden, gondolatilag minden ott van, és én mégsem értettem ezt meg, hogy őt levágták. Szerintem nem vágta le senki.

Aztán jön az esküvői jelenet. Ahogy végigülnek az asztalon, az megint színház. Az megint... egyszer csak létrejön, és borzasztó jó nézni. Borzasztó jó nézni a már sokszor látott esernyőket esőben, nem esőben, tényleg csak Petőfi hiányzik az egész közül – ahogy esernyőkkel állnak a múzeum előtt. Nagyon sokat jelent.

Aztán van még egy hirtelen fellángolás az előadásban, mikor megérkezik a pilóta mamája. Hát nagyon örülök, hogy van... ilyen erősen be tud valaki jönni. Egész egyszerűen erről van szó. Nem tudom, milyen Szabó Enikő. Megnézem. Igen. És aztán még egyszer meg is szólal, hosszan, különleges erővel. Nagyon jó volt nézni. Aztán megint az esküvő végére kiürül és az egész kiürüléssel valami szenvedélyes boldogtalanság kellene, hogy eluralkodjon az egészen. Általában a szenvedélyt nagyon hiányolom. Biztos ti szenvedélyesen szeretitek ezt a munkát, ezt az előadást, és mégsem jön át ez a szenvedély. Itt válik hihetetlen illusztrálttá a Sui Ta, és azt az illusztrációt amit mi nem szeretünk – vagy legalábbis én nem nagyon szeretek és érzékeny is vagyok rá – azt erősíti a vízárusnak az ilyenfajta megjelenítése, és gyengíti azt a drámát is, aminek meg kéne történnie. Egy pillanat alatt meg kéne történnie az esküvő végén egy drámának. Megint két ember között, megint két viszonyban, amikor kiderül, hogy a pilóta milyen szar ember és ott van hagyva ez a nő.

Az a furcsa ellentét van, hogy a vacakság ami a pilótából jön, az színészileg túl egyszerűre van fogalmazva, s a dráma – aminek meg kéne történnie – az pedig el van stilizálva. Ez zavart engem. És itt éreztem először, hogy mennyi idő telt el, hány órája ülünk ott. Az első rész viszonylag könnyen elszállt, egy-két csikorgással, és a második részben nem éreztem a saját jelenlétemet, mert az előadás idejét az istenekkel és a havasi motívumokkal díszített kínai – egyébként nagyon-nagyon szép ruhákban, mind a két előadásban – nagyon szép ruhákban egyszer csak azt éreztem, ahogy mondja a Nádas, hogy „az idő mi vagyunk”. És nem volt színpadi idő. Nem volt követhető. Nagyon fontos, hogy mennyi idő telt el. Hirtelen elkezdtem visszagondolni az első felvonásra, hogy egy ilyen nagyvonalú gesztussal megtörtént az, hogy az istenek beköltöztek, ott aludtak, ugyanakkor már mennek is, ugyanakkor olyan részletező dolgok történtek – pohártöréstől szivarozáson keresztül dohány kiszórásig – ami ezt az időt, ami én vagyok, teljesen összekavarta. Tehát engem összekavart. Nem tudtam, hogy hol tartunk. És elkezdtem arra gondolni, hogy még meddig fog tartani?

Az Istenek azt mondják, – azt hiszem, – hogy „Fönt a tiszta semmi vár”. És onnantól kezdve átmentünk egy operettbe, elvesztettük a küzdő embert, nem vesztettük el a néző jóindulatát, hogy színházat látunk – nem is akármilyen színházat, nem is akármilyen erővel és emelkedettséggel állított dolgokat – de mégis zavart engem a forszírozottsága ennek a tapsnak, a revüszerűsége. Esernyő-revű és jóisten-revü. Teljesen a másik vége volt az előadás kezdéséhez – tehát a nő levetkőzéséhez – képest, és én azt hiszem, hogy onnantól fogva a Moulin Rouge-ban vagyunk, amikor a színész bejön mint egy bohóc, és még egyszer a nagy trükkjeit összefoglalja, mint egy reklámfilmben. Tehát azt a csodát – ami a ruhával történik – azt még egyszer, csak azért, hogy tapsoljanak. Ez nem az ízlésbeli különbség köztünk, hanem talán nem veszitek nagyobb képűségnek, mint amilyennek lehet venni – ilyent nem szabad csinálni. Azt gondolom, hogy nem szabad addig tapsoltatni a nézőket, amíg a zene szól. Különösen egy olyan csodálatos és intenzív, és részeiben nagyon-nagyon szeretnivaló előadásban. De lehet, hogy ez csak az én ízlésem. Köszönöm szépen még egyszer.

Ungár Júlia dramaturg:

Három dolgot ragadnék ki. Első: az istenekről beszélnék, amire a Péter azt mondta, hogy nem keresik a jóembert. Namost: nekik nem az a dolguk, hogy keressék a jóembert, illetve azért keresik a jóembert, hogy a saját világukat ne kelljen megváltoztatni. Mert ha találnak egyet, akkor a világ jól van így, ahogy van. És akármilyen – látják, hogy nem jóember, nem is találnak mást, csak őt egyedül. És hát kiderül, az egész darab arról szól, hogy nem lehet. Azért van ez a kettősség, ami itt egyáltalán nem derül ki, hogy ez egy ember, és egy emberen belül ő akar jó lenni, de képtelen, mert akkor megdöglik. És az összes pici szerep – ami kimaradt, és amire azt mondtad, hogy az a szerző hibája, hogy azt nem írta meg – hihetetlenül megvan írva, és mindegyik erről szól. Az, hogy kimaradt az elején a Wangnak az a mondata, hogy: „Én nem vagyok jó, de nekem sem könnyű”, – szerintem akkor nem érdemes ezt a darabot eljátszani, ha ezek mind nincsenek meg. Ha nincs meg az a szenvedély, hogy ezt a világot meg kell változtatni. És ha ez egy előadásból nem derül ki – egy Brecht előadásból – akkor ... Igazad van a fúrógépben, az volt egy brechti dolog, csak hát az ugye nem a szövegből van. Brechti dolog volt a takaró talán, s az nagyon szép volt – bár én ezzel a gyerek üggyel egyáltalán nem értek egyet, mert elnyálasítja az egészet, – de az, hogy amikor átöltözik az elején, tehát fölgombolja ezt a ruhát – egy ilyen kurva ruhából, és aztán a végén legombolja, hogy megszoptassa a gyereket, brechti gondolat még akkor is, ha semmi köze sincs a darabhoz. De az, hogyha egy brechti előadásból hiányzik az, hogy ezt a rohadt világot meg kell változtatni, akkor az – nem Brecht előadás.

Gothár Péter:

Amit én bántottam a ruhában, az nem ez a rész. Ez valóban gyönyörű. Hanem a taps ment be egyszercsak....

Ungár Júlia:

Nem, teljesen függetlenül attól.... És sok szép dolog van. Az esőnek igenis nagyon fontos szerepe lenne, ha nem csak úgy esne. Azért van az eső, mert az esőben ismerkednek meg, s neki mindig, amikor az eső esik – később is, amikor már vadállattá válik, és – ami itt nem történik meg, hogy – ő egy gyáros lesz, aki kizsákmányol egy csomó embert. Rosszak vagy jók.

Gothár Péter:

Egy dologról beszélünk. Valami olyasmit mondtam, hogy háromszor van, és nem tud háromszor lenni.

Ungár Júlia:

- De lehetne, mert az nagyon is végigvonul az eső, meg a víz, a vízárus. És hogy a vízárus csak egy ... nem is tudom, én azt gondoltam, hogy olyan, mint a Pinokkió, aki egy mesedarabból van itt. Ami hát egy csodálatosan szép... Ott, ott, amikor betakarja őket.

.... Hiányzik a Sin asszony, aki hihetetlen, hogy mennyire fontos. Ő is ugyanezt a jóságot és a rosszaságot képviseli. Mindegyik pici szereplő pontosan azt mondja, amit a nagy. A nagy konfliktust. Ami szintén nincsen meg. És a Szun igenis tanult és tud valamit és ő szenvedélyesen szeret repülni, és öngyilkos akar lenni, mert ezt nem teheti. És hogy aztán gyenge, és kihasználja, pont ez a „nem vagyok jó, de nekem sem könnyű”.

Fiala János a szakmai beszélgetés moderátora:

Itt az elején még kitértél arra, hogy majd el fogod mondani, hogy mennyiben Brecht, vagy mennyiben nem – akkor ez összeállt egy képpé? Mert ugye itt tulajdonképpen arról van szó, hogy hol van itt Brecht?

Gothár Péter:

Igen, de természetesen én azt gondolom, hogy nekünk szabad, sőt kell is a szöveggel foglalkozni. És szabad mindent csinálni, és mindent kihúzni akkor, amikor az összeáll a végén. És amikor nem áll össze – márpedig itt nem állt össze – akkor mindenki elkezdi mondani a saját hiányzó mondatait. Tehát természetesen, amikor valaki nekilát és elkezdi nyírni – ezt a Bocsárdi védelmében mondom – és átszerkeszteni és a saját vízióját próbálja benyomni, akkor azt gondolja, hogy ez át fog menni. Ezer oka van, hogy miért nem ment át. Ez természetesen egy Brecht előadás, de énnekem más az elképzelésem erről.

Egy kicsit ki van könnyítve a Brecht, és az nem áll jól neki. Nem áll jól neki. És mintha a farok csóválná a kutyát, tehát a vége felől – ebben sajnos egyetértünk – a vége kilazulása visszafelé elgyengíti az elejét. Én azt hittem, hogy egy nagyon komoly lesz, mikor az a nő leveszi a parókáját és legombolja a ruháját – és még vártam volna ezeket a nagyvonalú gondolatokat, és vártam volna, hogy megtörténik... nem így van elképzelve, nem az a stilizáció, ahogy az ember a pipát a szájába veszi – nem tudom pontosan, hogy írja Brecht, hogy valami mindig lóg annak az embernek a szájából.... – és nem így lehetetlen, hogy létrejöjjön a Hilda és a kérő között egy kapcsolat, hanem egyáltalán föl sincsen rakva. Tehát ezt a fajta elnagyoltságot – szerintem – nem viseli el. De azért nem érdemes engem kérdezni, mert hihetetlen küzdelmet folytattam, hogy nehogy megbántsak valakit. Mert közben nagyon szeretetreméltó dolgokat láttam. Na, most ha elkezdjük részletezni, akkor nekem tényleg semmi nem fog tetszeni a végén, és ez igazságtalan lenne az előadással szemben.

Fiala János:

Azt lehet tudni, hogy a magyar színháznéző miért nem fordul meg? Ha a tétel igaz?

Gothár Péter:

Nekem ez a tapasztalatom. Több térben, több színházban kipróbáltam ezt, hogy ide vagy oda kell nézni, de nem néznek. Előre néznek. Valószínű van egy ilyen konvenció, hogy szemben van egymással a néző és a színpad.

Ascher Tamás, rendező:

Először azt szeretném elmondani, hogy milyen nagyon-nagyon szívemhez szólt néhány színész, elsősorban Hilda, aki olyan csodálatos sugárzással volt ott a színpadon. Nem mindennel értettem egyet, amit csinált, és a Sui Ta-ban kevésbé tetszett, mint Sen Te-ként, de mégis – én most láttam életemben először, és nekem reveláció volt, hogy ilyen tüneményes emberek vannak a színpadon.

Nagyon-nagyon csodálatosan énekelt a Wangot játszó színésző, akinek a nevét sajnos nem tudom. Mondjátok is meg, hogy hogy hívják.

A közönség soraiból:
Kicsid Gizella

Ascher Tamás:

Jó, igen. Nagyon-nagyon csodálatosan énekelt és fantasztikusan sugárzó volt a jelenléte. De maga az, hogy egy bohóc, mint kommentátor – ez már valahogy egy kicsit giccs szagú. Túl sokszor volt, túl sztereotip, túl édeskés.

Édeskésnek és giccs szagúnak érzem az előadást, minden csodálatosan kimunkált részlete ellenére. A színházi nyelv, amit használ, az egy üde és fantázia gazdag nyelv, de ahogy abban a Brecht darabot érti, az számomra édeskés és szirupos. Túlságosan kevés benne az ellentmondás. Arra a nagy alapvető ellentmondásra koncentrál az előadás, hogy Sen Te-nek el kell játszania Sui Ta-t, hogy jó lehessen, de az a számtalan apró kis gonosz és ördögi ellentmondás, amit Brecht föltornyoz és összehord, hogy minden pillanatban belebotoljunk az élet lehetetlenségébe, azokat szépen kisimították, megzenésítették, és ez nekem egy kicsit sikerre törekvő, siker szagú, ami természetesen nem bűn. Ez volt a problémám vele. De attól még azt, amit szépnek vagy jónak láttam benne, tehát a színészek jelenlétét egy-egy pillanatban, azt fenntartom.

Pálffy Tibor színművész, a Pilóta alakítója:

Nem álltam meg, hogy ne mondjam el ezt a mondatot, végül is tényleg csak egy mondat. A tegnapi megbeszélésen kicsit zavarban voltam a megbeszélés után, a Médeia kapcsán. Zavarban voltam, hogy mi történhetett, hogy ilyen nyugodtan, ilyen elfogadóan beszéltek az emberek az előadásról? Mindenki. És ezt a nyugtalanságot most felváltotta egy nyugalom, pontosan amiatt, hogy a dolgok a helyükre kerültek. Tehát megtaláltuk, sikerült, majd továbbra is azt csináljuk, amit nekünk kell csinálni. Aki értette, az értette.

Fiala János:

Kezdjük elölről. Ha te értetted, akkor fordítsd le légy szíves.

Gothár Péter:

Tulajdonképpen nem kell lefordítani. Azt kívánom, hogy azt csináljátok, amit csinálnotok kell. Ezt kell csinálnotok. Föl sem merült az ellenkezője.

Fiala János:

Valaki mondja meg azt, hogy itt most mi történik? (Halk nevetés)

Gothár Péter:

Ők borzalmasan sokat dolgoznak, például Neked sem ártott volna megnézni az előadást, és akkor jobban éreznéd magad.

Fiala János:

Rossz hírem van, ott ültem.

Gothár Péter:

Akkor miért nem vállalod a saját véleményedet? Könnyebb lenne megérteni, hogy ők borzasztóan ... na jó, nem megyek ebbe bele, mert pedagogizáló lesz. Hihetetlenül hisznek valamiben, ami kiviszi őket a színpadra. És továbbra is ebben kell hinni. Azt, hogy különböző helyeken különböző vélemények vannak egy előadásról, és hogy van egy másfajta ízlés, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem arra kell továbbgondolkodni, amerre ők szeretnének, és amiért együtt vannak. Az, hogy érdemes-e elgondolkozni azon, amit mi mondunk, vagy ami a mi véleménykülönbségünk, az is egy társulati döntés. Mert meg kell hallgatni a jót, és tovább kell gondolni. Azért vagyunk együtt. Vagy azért lenne értelme egy ilyen beszélgetésnek.

kapcsolódó írások

Fiai az égnek, emberei a földnek Kegyetlen harmónia