szerkeszti: 
Jánossy Alíz
Tabutörő utak a művészetek között
Beszélgetés Bozsik Yvette táncművésszel
Krónika - Szempont melléklet, 2006-09-22
Sokáig én voltam az a "kislány" Magyarországon, akit állandóan eltemettek, kopaszon, sárban, üvegdobozban, mindenféle performer férfiak. Meguntam, hogy mindig valami szörnyként jelenek meg. 23 éves koromban döbbentem rá, hogy voltaképpen nő vagyok, és szerettem volna a szép, erotikus oldalamról is megmutatkozni a színpadon.
– Tabutémákat feszeget, sajátos, fanyar humorral fűszerezett egyedi világot teremt. Előadásai felkavarják, megdöbbentik, gondolkodásra késztetik közönségét. Miért választotta a nehezebbik utat?
– Mert nem volt más választásom. Mindig kilógtam a sorból, attól kezdve, hogy a tánc-balett intézet növendéke lettem. A keresztapám, Mozsonyi Albert balettmester és koreográfus már megszületésem előtt kijelentette: “Yvette lesz és balettáncos”. Nem volt más lehetőségem, három éves koromban kezdtem balettet tanulni. Vidéki, szolnoki kislányként tízéves koromban kerültem Budapestre, az állami balettintézetbe, és ez valósággal sokkolt. Az ablakon rácsok voltak, távol voltam a szüleimtől... Édesanyám amatőr színjátszó volt, rengeteget járt a wroclawi fesztiválra, ő beszélt nekem Gotowskyról, meg a japán buto táncosokról. A könyvespolcunk tele volt komoly, szépirodalmi művekkel. Tizennégy évesen a kollégiumban, villanyoltás után titokban Dosztojevszkijt, Kafkát és Sartre-t olvastam. Tehát a kollégiumi élet meg az otthonról hozott értékek közötti ellentmondás, a saját szenvedéseim, valamint a körülöttem élő boldogtalan emberek indítottak el azon az úton, amelyet járok. Soha nem gondoltam el úgy az életemet, hogy majd mindig az előtérben, rivaldafényben fogok táncolni. Ezidőtájt Magyarországon még nem volt ismert a kortárs tánc. Ebben úttörő szerepet vállaltam, ami miatt sokat bántottak, és mindenki őrültnek tekintett. Volt egy híres előadásom, amikor egy üvegdobozban táncoltam meztelenül és kopaszon – ilyet még senki nem művelt Magyarországon –, ezzel egyidőben pedig az Operett Színházban Csipkerózsikát táncoltam. A kettősség akkor oldódott fel, amikor kimentem Edinburgh-ba. Sok siker és díj után Magyarország is elfogadott. Ám ez nagyon hosszú út volt... Az igazi elfogadás viszont az, hogy a régi mestereim – akik nem hittek bennem – most nagyon büszkék rám, és velük együtt koreográfiát tanítok a Táncművészeti Főiskolán. Ez az igazi elismerés, nem a díjak.
– Volt egy olyan kijelentése, hogy “utazgat a színház és a tánc között”. A gyergyószentmiklósi dance.movement.theater fesztivál alkalmával bemutatott Holtodiglan című produkcióból az is kitűnik, hogy nemcsak a színház és a tánc között utazgat, hanem kitérőket tesz a film világa, sőt a képzőművészetek felé is.
– A képzőművészet mindig nagyon fontos volt számomra, hiszen egy képzőművésszel kezdtem el együtt dolgozni. Imádom a festészetet, és nagyon gyakran nézek albumokat, festményeket, amikor elkezdek egy darabot előkészíteni. A koreográfia nem csak abból áll, hogy az ember eltáncol egy-két mozdulatot - ez komplex dolog, és nem árt, ha az embernek van saját stílusa. Nagyon nehéz dolog valamit a saját formádra igazítani... A film nemcsak ebben a darabban jelenik meg, már több alkalommal is használtam filmet. Sőt, magam is játszottam filmben. Mészáros Mártával a Csodálatos mandarint csináltuk együtt, amiből aztán hatalmas botrány lett. Betiltották a filmet, a Bartók-örökösök beperelték Mártát, végül most másodfokon pert nyert, és újra elkezdhetjük játszani a filmet. A film zseniális, és Cannes-tól a velencei biennáléig mindenhová meghívták. A másik, a Vakvagányok Tímár Péter rendezésében készült, ebben vakokkal dolgoztam. Ezek nagyon fontos állomások voltak az életemben. Ezenkívül a férjem is filmes, ő volt a kreatív producere a Nyócker című animációs filmnek. Ő is készít nekem filmeket, meg együtt is szoktunk filmezni. Többek közt filmezzük önmagunkat, amiből – ha majd nagyfilm lesz, vagy megmutatjuk a világnak – életem legnagyobb tabutörése lesz. Ebben a filmben önmagunkat mutatjuk meg, a magánéletünket. Tulajdonképpen a kamera előtt utazunk, megmutatjuk a gyerekszülést, veszekedéseket, szerelmeket. Egyelőre még nem döntöttünk arról, hogy közelebbről bemutatnánk.
– A darabjaiból világosan érződik, hogy önnél nem az eszköz a fontos, hanem a tartalom. Hogyan válogat a tartalmakban?
– Sosem tudok többet mondani, mint amennyi éppen akkor vagyok. Minden darabom egy-egy lelkiállapotomhoz köthető. Nem gondolom magam senkinél okosabbnak és nem tudom a válaszokat. Kérdéseket fogalmazok meg, és van bátorságom feltenni őket. A kérdések pedig mindig olyanok, amilyen befolyások épp akkor engem érnek. Ha szerelmi csalódásom van, akkor olyan darabot készítek, ha betegség van a családomban, akkor commedia dell' artét csinálok, például úgy, hogy haláltáncot lejtek egy koporsó körül. Sokszor volt viszont olyan is, hogy felkérésre készítettem valamit. Például felkértek, hogy készítsek egy szólót Mary Wigman-ről, aki mindig is a példaképem volt. Most is felkérésre fogok dolgozni: a Mozart-év keretében elkészítem a Varázsfuvolát, ami újabb kihívás – ugyanis nagy produkció lesz, 20 táncossal, a Művészetek Palotájában. Vannak olyan témák is, amelyeket kamaszkorom óta magamban hordozok. Például a János Vitéz kedvenc gyermekkori mesém. Újabban gyerekszínházat csinálok, ami új dimenzió az életemben, hiszen azóta foglalkoztat a téma, amióta nekem is gyermekem lett. Októberben Párizsba utazunk egy izgalmasnak ígérkező gyerekszínházi fesztiválra, és 0-3 éves korú gyermekeknek mutatunk be előadást. Ez újabb tabutéma, hiszen eddig az volt a szemlélet, hogy nem lehet csak három év alatti gyerekeknek játszani. Márpedig lehet babáknak is színházat csinálni. Ez egy európai uniós projekt és nagyon boldoggá tesz, hogy részt vehetek benne. A gyerekek nem sznobok, ők őszinték.
– A Figura Stúdió Színház szervezte dance.movement.theater fesztiválon bemutatott Holtodiglan című produkció is érdekes témát feszeget. Az itt feltett kérdés: megtalálhatja-e az ember igazi párját? Hogyan fogalmazódott meg ennek a témának a feldolgozása?
– Ez örökké visszatérő kérdés mindenki számára. Vati Tamással régóta együtt dolgozunk és nagyon jól ismerjük egymást. A Holtodiglannak volt egy első része is, ami szintén duett, és amelyben animális lényként mozogtunk a színpadon. Az úgy ért véget, hogy a két szereplő egymásra talál, és összeölelkezve állnak az esőben egy fa alatt. Ez a második rész pedig éppen itt kezdődik: a szereplők már öregek, de ugyanúgy fogják egymást. Elkészült a harmadik rész is, Tüzes angyal címmel, ami már a túlvilágon zajlik.
– Performansszal kezdte, egy képzőművésszel közösen létrehozták a Természetes Vészek Kollektívát, majd onnan kivált, és létrehozta a Bozsik Yvette Társulatot. Mivel magyarázza ezt a nagyívű “kanyart” az önmagára, saját társulatra találásig?
– Szokványos történet. Munka- meg szerelmi kapcsolat volt, aminek egyszer csak vége szakadt. Ugyanis 23 éves koromig én voltam az a “kislány” Magyarországon, akit állandóan eltemettek, kopaszon, sárban, üvegdobozban, mindenféle performer férfiak. Meguntam, hogy mindig valami szörnyként jelenek meg. 23 éves koromban döbbentem rá, hogy voltaképpen nő vagyok, és szerettem volna a szép, erotikus oldalamról is megmutatkozni a színpadon. Erről a vívódásról készítettem egy darabot, melynek során rájöttem, hogy még humorérzékem is van. Aztán elkezdődött a szakítási folyamat, ami nagyon nehéz volt, mert mindig megkaptam, hogy “úgysem lesz nélkülem belőled semmi”. Aztán hála Istennek mégis lett. A Bozsik Yvette Társulat 1993-ban alakult, viszont öt évnek kellett eltelnie, amíg sikerült magam mellé táncosokat szervezni, meg támogatást szerezni.
***
Bozsik Yvette
1968. augusztus 11-én született Szolnokon. 17 éves balett-növendékként kezdett független avantgárd produkciókat készíteni. Az alternatív művészet mellett kötelezte el magát, létrehozta egy képzőművész kollégájával a Természetes Vészek Kollektívát, majd később saját társulatot alapított. Fontosabb díjai: 1993 – Edinburgh Festival – Nemzetközi Kritikusok Díja; 1994 – Harangozó Gyula Díj; 1997 – Edinburgh Festival – Hommage á Mary Wigman, a legjobb látvány díja; 2000 – Cosmopolitan díj, Az év legjobb táncosa; 2001 – Érdemes művész és Budapestért díj; 2003 – Francia Kulturális és Kommunikációs Minisztérium – Művészeti és Irodalmi Lovagrend tagja; 2004 – Év alkotója; 2005 – Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztje; 2006 – Kossuth-díj.
