HAMLET

Hegyi Réka

A semmi ágán

Zsöllye, 2005-04-14

Mihai Măniuţiu általam látott előadásaiban a gondosan válogatott zene külön szereplő. Hangosan vagy halkan, de csaknem az egész előadás alatt úgy szól, hogy nem lehet eltekinteni tőle: meghatározza a jeleneteket, beleívódik a lelkünkbe, és a látvánnyal (a díszlettel és a részletesen megkomponált mozgással) együtt torokszorító élményt nyújt.

Ez történik a Kolozsváron bemutatott Woyzeckben is. Az első képben, amíg a nézők helyüket keresik a stúdiótérben, ismeretlen nyelven szól egy játékos, karcos hang több szakaszos, egyszerű dallamú éneke, miközben a címszerepet játszó Bogdán Zsolt mindenféle bonyolult testgyakorlatot végez, és a földről felmarkolt borsóval tömi magát. A későbbiekben egy különös, barokkos ária és taps kombinációja adja a zenei háttéranyagot, majd a sok idegen muzsika között egyszer csak felcsendül a Holdfény-szonáta, miközben a meztelen hátsójú katonák gruppenszexet mímelnek. A legdrámaibb jelenetben, amikor Woyzeck leteperi Marie-t (Kézdi Imola), nem szól semmilyen zene, de a főszereplő szövege arra utal, hogy hegedűk meg fuvolák hangját hallja – így lesz a csend hatásos ellenpontja a gazdag zenei aláfestésnek.

Măniuţiu előadásában nem egy tisztiszolga áll a történet középpontjában, hanem egy kísérleti tárgy, egy mozgáskényszerben szenvedő ember-automata, akinek nem csak testnedvei (vizelete, izzadása) fontosak az orvos megfigyelései szempontjából, hanem elsősorban érzelmei, gondolatai azok, amelyek lenyűgözik környezetét. A Kapitány (Bács Miklós) és a Doktor (Bíró József) két toronyméretű műszert gördít be a színpadra, ezekkel „szívják” és vetítik ki a játékteret széltében eltakaró vászonra Woyzeck eltorzult arcát – kínszenvedései és zaklatott gondolatai tükrét. Ugyanilyen kiszolgáltatottá válik Marie is, akit sóvárogva figyel majd minden szereplő, és akit a vásárban csalnak tőrbe egy játéklovacskával: a rejtélyes látványosság lényege, hogy az egész regiment a hatalmas kivetítőn követheti a megszállott testi örömöt, amit Marie lovaglás közben tapasztal. Ugyanezen a szabadtéri mozivásznon jelenik meg az „igazi” gyilkosság, és a szereplők – a bolond kivételével – csöpögő nyállal követik, szemernyi együttérzés nélkül. Andres (Dimény Áron őszinte tekintetű, naiv jóbarátot játszik) elfordul, és Woyzeck robotmozdulataiba lendül karja, lába: talán ő lesz a következő kísérleti alany.

A bolond kulcsfigura ebben az előadásban: Marie-t, porontyát és Woyzecket is esetlen szeretettel veszi körül, de a végzetet is ő idézi elő, hiszen a gyilkossághoz szükséges kést ő adja Woyzecknek, az érte kapott két pénzdarabot pedig Marie-nak. A közelgő halál egyértelmű: a leányanya szemére helyezi az érméket (egyrészt a szemhéj „nehezéke”, másrészt a túlvilágra szállítás viteldíja). A bolondot játszó Hatházi András régen volt ilyen jó színpadon. Az ezreddobost is ő alakítja, s a szerepösszevonás sem véletlen: Marie végzete akkor teljesül be, amikor megcsalja Woyzecket az ezreddobossal.

Az előadás legfőbb erénye, hogy minden színész kiváló a rá osztott szerepben. Bogdán Zsolt mindennek és mindenkinek alávetett embert jelenít meg, aki számunkra érthetetlen okok miatt nem lázad, nem ellenkezik, és nem is szenved, egyedül csak a szerelme miatt. Woyzeck Istennel való kapcsolata, mély és naiv bölcsességei kis színfoltok a sivár színpadon; az oroszrulett-jelenet pedig, amelyben a beteg kapitány és az őrült doktor nyomására újra meg újra halántékához, homlokához, tarkójához helyezi a revolvert, igazi hátborzongató színházi pillanat.

Woyzeck