szerkeszti: 
Kudella Magdolna
Kísértethistóriák kísértetiesség nélkül
Kisvárdai Lapok (fesztiválnapilap), 2004-06-23
Conor McPherson darabja igazi történetmesélős színmű: A gát öt szereplőjéből négy elmesél egy-egy kísértettörténetet. Maga a darab azonban nem szól különösebben nagy eseményekről: három férfi (Jack, Brandon, Jim) szokásos kocsmázása egy este kicsit másként alakul, csatlakozik hozzájuk régi barátjuk, Finbar és egy idegen nő, Valerie, akinek mindenki szeretne kicsit a kegyeibe férkőzni. Erről a férkőzésről szól a darab.
Andreea Vulpe rendezésében négy magányos férfi és egy magányos nő ismerkedik egymással feszengve, esetlenül. A férfiak, hogy megmutassák, társasági lények ők, és tudják, hogyan kell szórakoztatni egy igazi hölgyet (úgy tűnik, nőt még látni sem igen láttak évek óta), falubeli históriákat kezdenek mesélni Valerie-nek. Bájos esetlenséggel, halálos komolysággal szórakoztatják a nőt, közben kiadva saját magukat is, gyengeségeiket, szerencsétlenségüket. A nő pedig csendesen nézi, hallgatja őket, s végül saját tragikus történetével hálálja meg a bizalmat. Sem a hely, sem az idő, sem a szereplők nem elvontak egy kicsit sem. Nincs itt semmi lilaság. A díszlet realista, az asztaloktól egészen a sörcsapig minden egészen olyan, mint egy kocsmában.
A csapost, Brandont alakító Veress Albert olyannyira valóságosan hozza a begyógyult szemű pultost, aki csendesen teszi a dolgát a pult mögött, hogy az első pár percben nem is tudtam eldönteni, valóban játszik-e, vagy inkább fáradt. Ő az ideális felszolgáló-kiszolgáló személyzet. Nem csupán a darabban szolgálja ki vendégeit, hanem színházi értelemben is kiszolgálja az éppen előadó mesélőt: zenét kever a történet alá a hatás kedvéért, beállítja a kocsma fényeit a történetnek és mesélőjének megfelelően, véletlenül sem túlbuzgóan. Végül ezzel a csendességgel még ő lesz a legszimpatikusabb – nemcsak számomra, hanem Valerie számára is. Brandon még fiatal, Jack és Jim már annál inkább korosodó agglegények egyre kevesebb reménnyel arra, hogy valaha is találnak még maguknak társat. Orbán Attila Jackje makulátlan úriemberként szeretne bemutatkozni Valerie-nek, ezért öltönyt, nyakkendőt és jómodort ölt magára. Ciugulitu Csaba Jimje pedig igyekszik kimaradni a férfias magamutogatásból, s a csendes szemezés technikáját választja a hódítás eszközéül. A ripacs, túlbuzgó, „én vagyok a legjobb pasi, rá se nézzen a többiekre, Valerie” Finbartot Lőrincz András Ernő alakítja. Négy különböző karakterű férfi ugyanannak a nőnek szeretne imponálni: azt gondolná az ember, ebből aztán lehet konfliktus… Hát nem, néha egy kicsit beszólogatnak egymásnak a fiúk, de harcról szó sincs. Milyen kár. Ahogy a férfiak nem küzdenek, úgy a Dálnoky Csilla alakította Valerie sem csábít.
Nem hiszem, hogy önmagában kizárt, hogy egy történetmesélős darab izgalmas legyen, a dolog inkább azon fordul meg, hogyan mesélik a történeteket. Ebben az előadásban valahogy úgy meséltek, hogy nekem közben volt időm elkalandozni. Tisztességgel és barátságosan adta elő az öt színész ennek az egy estének a történetét, de az előadásban megteremtett atmoszféra sem volt intenzívebb, mint a turistaszezon kezdete előtt még kihalt kocsma néhány lézengő vendégének bágyadt társalgása.
