szerkeszti: 
Kudella Magdolna
Ma már nem hökkenünk meg olyan könnyen
Kisvárdai Lapok (fesztiválnapilap), 2004-06-25
A kolozsvári Ionesco-előadás arról győzött meg, hogy így a 21. század elején nem nagyon tudunk már meghökkenni az emberi lét értelmetlenségén, abszurditásán. A darab 1955-ös ősbemutatóját botrány övezte – mint a többi Ionesco-egyfelvonásosét is –, akkor még újszerű volt az a gondolat, hogy az ember minden cselekvése értelmetlen, fölösleges. Sértette a közönséget ez a gondolatkör, és sértő volt ennek bemutatása a színpadon. A kolozsvári társulat Jacques-ja nem hökkentett meg, nem is volt célja ez.
Nem is érdemes ma már az abszurddal való meghökkentést célul kitűzni egy előadás kapcsán, mert nekünk már gyerekkorunkban is azt tanították, hogy ez az élet kilátástalan, hogy nem kell nagyon büszkéknek lennünk arra, hogy embernek születtünk – ezt sugallta az egész világ, ami körülvett és körülvesz bennünket. Az abszurd drámából és történetekből ezért ma már nem is a meghökkentés a fontos, hanem a humor. Mivel az előadás első része sikeresen épített a humorra, utat is talált a közönséghez.
Az első rész alatt azt a jelenetsort értem, amíg a család meggyőzi Jacques-ot, ne tagadja meg a családi credót, mondja ki: „Imádom a szalonnás krumplit.” A szürkeség ellen lázadó fiút alakító Hatházi András flegma figurája, és az őt meggyőzni akaró család játéka vicces, erősen épít a rendező és Visky András által „megdolgozott” szöveg nyelvi poénjaira (fordítás Bognár Róbert). Ráadásul számomra a darabnak is az első fele az érdekesebb, ahol a fenti mondat olyan, mint a hitviták végső tézise, amelynek elfogadása vagy tagadása egyenlő az egyházhoz való tartozással vagy az eretnekség vállalásával. Jacques behódolásának és az előadásnak is a második fázisa, mikor a család úgy dönt, a fiú végső konformizálásának érdekében meg kell őt nősíteni. Az előadásnak e része, ahol az anyós- (Panek Kati) és apósjelölt (Csíky András) bemutatja a kétorrú majd háromorrú lányt, már veszít kicsit az addigi játékos humorból, s inkább a lány(ok) feltűnésének mikéntjét helyezi a középpontba: a megemelhető ágy alatt, melyen Jacques-Hatházi fekszik, egy lábas kádból emelkednek ki a menyasszonyjelöltek (Albert Csilla), mintha egy hatalmas ágytálból kerülnének elő. S a harmadik, befejező rész tulajdonképpen az álarcok játéka, ahol a háromarcú lány után szépen lassan mindenkire felkerül az állatfejet ábrázoló álarc, így hangsúlyozva a darab e jelenetének mondanivalóját: az embert szexuális vágya állattá teszi. Ionesco utasítása szerint az eredetiben a fény kialszik, s csak a párzás örömét kifejező állati hangok hallatszanak, s a befejező jelenetnek a kínosság, a szégyenkezés érzését kell keltenie a nézőben. Tompa Gábor rendező e helyett választja a szebb, elemeltebb képet, az álarcos karét.
Bár kidolgozott, átgondolt a rendezés – amennyiben a kiszámíthatatlanságra törekszik a groteszk jegyében –, a díszlet (Bartha József) és a jelmez (Carmencita Brojboiu) ötletes, és szórakoztató – el lehet nézegetni az apróbb részleteket is –, a színészek pedig tökéletesen teljesítik a rájuk bízott feladatot, mégsem éri el végső célját az előadás: a szép esztétizáló képek mögött szépen lassan elvész a humor. Sajnálom, hogy egy olyan előadás, ami szép és igényes munka – és amit a szakma elismerése övez –, számomra tegnap este nem okozott hűha-élményt.
