szerkeszti: 
Kelemen Orsolya
A végrendelet árnyoldala
Puccini: Gianni Schicchi – Kolozsvári Állami Magyar Színház
Ellenfény, 2008-03-00
Operabarátok és színházrajongók között általában parázs viták zajlanak, ha az a kérdés kerül terítékre, hogy van-e létjogosultsága egy olyan előadásnak, melyet nem a megszokott operai keretek között vagy éppenséggel nem operaénekesekkel adnak elő. A Tavaszi Fesztiválon vendégszereplő Kolozsvári Állami Magyar Színház előadása, a Gianni Schicchi nem minden tekintetben hagyományos operaelőadás, viszont minden ízében színház. Színház a javából. Az előadást Kelemen Orsolya mutatja be.
Az előadást nem zenei nyitány, hanem színpadi némajáték indítja. Két orvos igyekszik nagy gondossággal, megfelelő módon előkészíteni a halottat, aki nem viselkedik egészen halottként: csendes közönnyel, rezignált nyugalomban furulyázik a ravatalon, ám szó nélkül átadja magát a serénykedő orvosoknak, akik gyertyát gyújtanak, felöltöztetik, körmeit levágják, és különböző pózokban állva fotózással örökítik meg az eseményt. Majd a nézőtéren keresztül, hatalmas fazekakkal, több ládányi itallal felszerelkezve és nem kis zajt csapva megérkezik a család. Teátrális gesztusokkal búcsúznak el a halottól, másodpercek alatt megterítenek Buoso Donati (Bíró József) lábai előtt, és fergeteges halotti tor veszi kezdetét. Esznek-isznak, vigadoznak, kedélyes hangulatukban egészen megfeledkezve a másvilágra szenderült rokonról. A karmester csak akkor lép közbe és igyekszik a zene segítségével rendet teremteni, amikor a színpadon már egészen fesztelen a hangulat, és végképp senki nem zavartatja magát az elhunyt miatt: a gyerekek a fejéhez dobálják a labdát, szappanbuborékokat fújnak rá, és a test egy óvatlan pillanatban lepottyan a ravatalról.
Purcarete a legapróbb részletekig megkomponált, kacagtatóan komikus, eseménydús és szórakoztató kavalkáddá fabrikálta a busás örökségre áhítozó családot megtréfáló Gianni történetét. A rendező alapötlete az volt, hogy bizonyos szerepeket lekettőzött vagy megháromszorozott, így az előadásban a librettó szerepeihez képest nagy létszámú, igencsak népes família szerepel. Az ötlet abból a szempontból is szerencsés, hogy a kettőzések segítségével a rendező a nagyobbrészt prózai színészekből álló társulat énektechnikai hiányosságait úgy tudta áthidalni, hogy a hiányból az előadás egyik fontos építőköve lett. A szereplők kórusban, élénken gesztikulálva együtt deklamálják szövegeket, félig énekelve, félig prózában, így a szólókból olyan csoportos jelenetek lesznek, melyek mozgalmassá teszik a történetet, és remek komikus szituációkat teremtenek. A színpadi kompozíció kidolgozott és látványos, az események forgatagában nagyszerű részleteket lehet felfedezni, így könnyen lehet az a benyomásunk, hogy képtelenség az előadás minden részletét áttekinteni és befogadni, ehhez csak többszöri figyelmes megnézés lehet elegendő. Amíg a család egyik fele a folyamatos vizelési ingerrel küzdő Simonét pátyolgatja, addig a gyerekek ide-oda szaladgálnak, a férjek feleségük vagy egyéb rokonok szoknyája alá igyekeznek bekukucskálni, mások pedig gyereket nevelnek, vagy épp koccintanak, és teljes koncentrációval szürcsölik a makarónit. A családtagok később teljes fejetlenség közepette, a színpad minden szögletét tüzetesen átvizsgálva keresik a végrendeletet, nagy a felfordulás, de bárkire is pillantunk, minden színész pontosan tudja a feladatát, a koreográfia tökéletes.
A szereplők gesztusai olaszosan eltúlzottak, a sötétre sminkelt szemek, és enyhén fehérre púderezett arcok azt a benyomást keltik, mintha egy burleszkfilm jeleneteit látnánk. A díszletet és a jelmezeket a szürke és fekete árnyalatai uralják, mégsem tűnik sötétnek a tér, a ruhák egyediek és sokfélék, a nők gyönyörű kalapkölteményeket viselnek, a férfiak öltözéke is színesen egyénített. A változatos jelmezekhez jól illik a minimalista díszlet, mely egyszerű és ötletes: az asztalok mögött a színpad hátterében fényes csomagolóanyaggal beburkolt bútorok sorakoznak, melyek mozgathatóak, szükség esetén előre s hátra gördülnek. A bútorok látszólag maguktól mozognak, mintha egy felsőbb hatalom irányítaná őket. E bútordarabok tetején megemelve kap helyet a kanapé, ahonnan Gianni Schicchi az új végrendeletet mondja tollba a kétbalkezes és vak tanúk előtt, akik persze csak addig vakok, amíg nem kell megszámolni a szolgálataikért cserébe kapott összeget.
Puccini zenéjét alaposan áthangszerelve hallhatjuk, Stollár Xénia sok ütőhangszer használatával alakította kamarazenei jellegűvé az egyfelvonásos opera zenei anyagát. Bizonyos pontokon eléggé koncentrálnunk kell, hogy a zene ismerősnek tűnjön, vagyis aki az előadás során Puccini melódiáit szeretné együtt dúdolni a zenekarral, annak nincs feltétlenül könnyű dolga. Néhány színészről kiderül, hogy kiemelkedő hangi adottságokkal rendelkezik, másokról nem, viszont a derűs játékosság és a nézőtéren gyakran felharsanó nevetés könnyen elfeledteti ezirányú elégedetlenségünket. A bájos és érzékien naiv Laurettát alakító Kató Emőke énekesi teljesítménye dicséretes, bár hangja vékonyka, az O, mio babbino caro ária magasságai néha elbizonytalanítják, és a sokéves énektanulást a próbaidőszak énekórái nem helyettesíthetik, de koncentrációja figyelmet érdemel. A jelenet, amikor az ária elhangzik, az előadás egyik kiemelkedő pontja, Lauretta párnára térdelve könyörög a zenekari árok másik oldalán álló apjának, hogy vállalja el a család megbízását, a lány mellett pedig nemcsak az egész társaság térdepel, de még a halott Donati is. Pataki Adorján nem az a tenor, aki hangjával bármely nőt levenne a lábáról, de a szereposztás mégis szerencsés, mert hangja nem nyomja el Laurettát, és ez visszafogottság akár jellemvonásnak is tekinthető. Így nem hasonlítanak családtagjaikra, Rinuccióból hiányzik a harsányság, és Lauretta sem egy olyan minden hájjal megkent figura, mint apja. Gianni Schicchi szerepében Sándor Árpád énekesként és színészként is meggyőző, könnyedén ujja köré tekeri az egész családot, ellentmondást nem tűrő határozottsággal képes kéretni magát, ám ha az érdekek úgy kívánják, udvarias és előzékeny. Az új végrendelet lediktálása előtt kéjes öntudattal foglal helyet a kanapén, vidáman fogadja a nők ajánlatait, akik a signai malomért és az öszvérért cserébe különféle ajándékokat ígérnek, a diktálás során pedig magabiztosságát már az sem zavarja meg, hogy mellette az elrejtett Donati feje egyre jobban kiemelkedik a hanyagul odavetett takaró mögül.
A családtagok mellett egy titokzatos figura is részt vesz a halotti toron. Ő az árny (Molnár Levente), a napszemüveges, fekete ruhát viselő, lefátyolozott, szőke parókás alak, aki lassan és némán járkál fel s alá, máskor egy oldalsó fotelben üldögélve, vagy épp a háttérben megbújva figyeli az eseményeket. Fontosságának tudatában és csöndes melankóliában ráérősen pöfékel cigarettájával, mégis úgy tűnik, hogy uralja a színpadi történéseket, és az események az ő kezében vannak. Az elveszett eredeti végrendeletet a csapat már hosszú ideje kutatja sikertelenül, amikor ő egy határozott mozdulattal előveszi a rejtekhelyről. Az árny és Buoso Donati között valamiféle titkos szövetség van, az árny Donati sötét pártfogója és tervének segítője. Tulajdonképp mindegy, hogy Donati csak szimulálja a halált vagy már a túlvilágról cselekszik, az árny jelenléte azt sugallja, hogy Donatival együtt nagy tervet hajtanak végre, melyet arra találtak ki, hogy alaposan megbüntessék a meggazdagodni vágyó, haszonleső családtagokat. Gianni Schicchi büntetése - ahogyan azt Dantétól ismerhetjük - a vígjátéki keretekhez képest szigorú, voltaképp nem ő érdemelné, hogy pokolra jusson, hanem a családtagok, de rajta már egy másik világ szolgáltat igazságot, a színpadon felnyílik egy csapóajtó, és a dörzsölt végrendelkező eltűnik a füstben. A család teljes kétségbeesés közepette veszi tudomásul a végkifejletet, az árny pedig egy gyors mozdulattal ledobja parókáját, és együtt örvendezik a halottal - két kopasz koponya kacag ördögien.
