HAMLET

Musca Szabolcs

Arcok kompozícióban

Szabadság (Spektákulum), 2007-11-16

Színház, opera és látvány fogalmi hármasával jellemezhetnénk leginkább a kolozsvári színházi évad második bemutatóját. Rendhagyó esemény: Puccini Gianni Schicchi-je Silviu Purcărete rendezésében. Opera a színházban, avagy színház az operában? Nemcsak műfaji különbözőségről van szó, hanem két, egymástól eltérő teátrális „eseményről”. A kolozsvári előadás nem azért számít rendhagyónak, mert a „prózai színházba” viszi be az operát, hanem azért, mert úgy játszik operát, hogy az velejéig kortárs színházi előadás lesz. Purcărete, kihasználva az opera sajátos teatralitását, egy minden szempontból erős látványszínházi produkciót hoz létre. Silviu Purcărete Gianni Schicchi-je olyan ötvözet opera és színház között, amely egyenlő mértékben enged teret a két műfajnak, ezzel kizárva, hogy a színpadi játék váljon a zene kellékévé, illetve fordítva, a zene a játék eszközévé. A rendező vigyáz arra, hogy a librettóban főszerepet játszó színész képzett operaénekes legyen, így Sándor Árpád (Gianni Schicchi) és Pataki Adorján (Rinuccio) nemcsak színészileg játszanak, hanem magukban hordoznak valamit az operaénekes heroikus karakteréből is.

Színház, opera és látvány fogalmi hármasával jellemezhetnénk leginkább a kolozsvári színházi évad második bemutatóját. Rendhagyó esemény: Puccini Gianni Schicchi-je Silviu Purcărete rendezésében. Opera a színházban, avagy színház az operában? Nemcsak műfaji különbözőségről van szó, hanem két, egymástól eltérő teátrális „eseményről”. A kolozsvári előadás nem azért számít rendhagyónak, mert a „prózai színházba” viszi be az operát, hanem azért, mert úgy játszik operát, hogy az velejéig kortárs színházi előadás lesz. Purcărete, kihasználva az opera sajátos teatralitását, egy minden szempontból erős látványszínházi produkciót hoz létre. Silviu Purcărete Gianni Schicchi-je olyan ötvözet opera és színház között, amely egyenlő mértékben enged teret a két műfajnak, ezzel kizárva, hogy a színpadi játék váljon a zene kellékévé, illetve fordítva, a zene a játék eszközévé. A rendező vigyáz arra, hogy a librettóban főszerepet játszó színész képzett operaénekes legyen, így Sándor Árpád (Gianni Schicchi) és Pataki Adorján (Rinuccio) nemcsak színészileg játszanak, hanem magukban hordoznak valamit az operaénekes heroikus karakteréből is.

Az előadás alapjául szolgáló Puccini szöveg a 13. századi Firenzébe szituálja a történetet. Mondhatni klasszikus polgári történet bontakozik ki, amelynek magva és a színpadi szituáció középpontja Buoso Donati (Bíró József) öröksége, és ahogy az várható, a rokonok azonnali megjelenése. Az alaptörténetre forgatókönyvszerűen, jólbejáratott kliséket sem nélkülöző bonyodalmak rakódnak rá, amelyek eszes megoldójává válik a hőn gyűlölt Gianni Schicchi.

Purcărete humorral és iróniával kezeli a történetet. A halott Buoso kikészített ravatalán fekve furulyázik az előadás kezdetén, majd a rokonokkal körbeült asztalnak válik szimbolikusan főfogásává, az előadás záró akkordjában pedig a háttéremelvényen ujjong a rokonok átverésének és Schicchi győzelmének. Nemcsak Buosot említhetjük az irónia példájaként, hanem a szereplista nagy részét, hiszen Purcărete egy egész sor jellegzetes figurát állít színpadra. Ezen karakterek csak kivillanó arcok a „rokonok tömegéből”, abból a masszából, mely annyira egy lélegzetvételre mozog és énekel, hogy sok esetben élő díszletként is érthetjük jelenlétüket. Ugyanakkor emlékezetes pillanat egy-egy szereplő villanásnyi megjelenése és kiválása a tömegmonstrumból (mind fekete gyászruhát visel). Ilyen például Péter Hilda (Ciesca) dermesztő sikolya a halott ravatalánál, vagy Skovrán Tünde sápadt arcú, rigurózus Zitája, a két szerelmes: Rinuccio és Lauretta (Kató Emőke) egyszerűen csak naiv jelenléte, vagy az Árny (Molnár Levente) tovalibbenése a színpadon.

Purcărete nagyméretű látvánnyal dolgozik. A háttérben meghúzódó becsomagolt bútorok, a színpad elején elhelyezett „halotti asztal” és a rokonok tömege hatalmas dinamikusan változó tablót eredményez. A sokrétű látványban fontos szerephez jut a jelmez (Lia Manţoc munkája) és nem kevésbé a zene (karmester: Incze G. Katalin). Elkerülhetetlen a felidézése a rendező egy korábbi munkájának: a Pantagruel sógornőjé-nek, amely hasonló gigantikus látványt tár a néző elé. Mindkét előadás, illetve Purcărete színházi világa a vizualitást helyezi előtérbe és csak azon belül a történetet, azt is mondhatnánk, hogy a történet csak apropó a látvány megteremtéséhez.

A hosszúra nyújtott vacsora-jelenet, aprócska „asztali konfliktusok” és a zabálás zöreje a színpadi csendben ugyanazon tabló auditív összetevői. Kompozícióba helyezett jelenetek sorával van dolgunk, amelyek egy összeforrt színpadi világot, harmonikusan egymásba épülő részleteket adnak.

Szerencsés a szereposztás is, hiszen egy szereplő több színészre osztása nemcsak tömeget eredményez, hanem a szituációk sokszínű és többoldalú lereagálását. Néhol csak egy felnagyított gesztus (egy vállvonás, vagy tágra nyílt szem) hivatott a viszonyok ábrázolására, máshol ugyanaz a női szerep három különböző női karakterből van megközelítve (Ciesca: Albert Csilla, Györgyjakab Enikő és Péter Hilda).

Puccini Gianni Schicchi-je a kolozsvári színpadon mindenekelőtt a változatos látvánnyal és a köré teremtett, néhol naturalista légkörrel hat. Bár tudatában van a néző, hogy egy fiktív történet szemlélője (erre rá is erősít a rendező a túlteatrális mozzanatok egymásutánjával), mégis olyan hiteles a játék illúziója, hogy az a zenés műfaj iránt tartózkodó közönséget is mozgásba hozza. Az előadás mindvégig megtartja vibráló ritmusát. A kapzsiság érzésétől hajtott fekete tömeg (a gyászmenet) széthordja a bútordarabokat, ily módon visszacsatolva az első jelenethez, keretbe foglalva a történetet.

Ironikus happy end: az emelvényen Lauretta Buoso karjaiban, Rinuccio pedig az Árny ölelésében.

Gianni Schicchi

kapcsolódó írások

ÉS PURCĂRETE ÁTÖLEL Kolozsvár: hétfőn mutatják be a Purcărete-féle Puccini-operát