HAMLET

Hegyi Réka

EURÓPAI ÍZEK - V.

Tánc és mozgás az Interferenciákon

[2007. Dec. 12.]

Interferenciák - Nemzetközi Színházi Fesztivál

Két különböző országból érkeztek a fesztiválra, előadásaikban mégis több közös motívum található.

A varázsliget idilljétől a háborúig

Alkonyat csöndje, alkonyat fényei, barokk zene... Két csenevész fácska, ezüstös ágakból... Később több részlet is feltűnik: mindkét színpadi fácska tövében üldögélni lehet, hiszen hétköznapi tárgyakból, közönséges hokedliből nőttek ki. Mégis elvarázsolt fák, hiszen a tiltott szerelmek kertjében leledzenek, közöttük táncolják el álmaikat, vágyaikat, képek és hangok ihlette táncukat a San Diego-i IMAGOmoves társulat táncosai az előadás első, legelvontabb, legköltőibb részében.

Nem valószínű, hogy a néző számára mesélhető történetté áll össze a koreográfia, de ez talán nem is fontos. Ami lényeges, az úgyis magával ragad: a nagyon szépen megkomponált képek (rögtön az első, a kezében kalitkával, benne tojással ingó nő alakja), a pillanatokig tetten ért lebegés ég és föld, valóság és képzelet között, a számos apró meglepetés (például amikor a balerina kapja ölbe a táncpartnert, nem fordítva) stb.

Yolande Snaith & IMAGOmoves (fotó: Mamel Rote) A táncosok egy-egy archetípus figuráját hordozzák jelmezeiknek és mozgásuknak köszönhetően. Yolande Snaith krinolinos úrnő fekete ruhában, Elizabeth Swallow és Eric Geiger két manó, Tonnie Sammartano vékony és hosszú alakja pedig idegen a többiek által egységesen képviselt mesevilágban.

Ha történet nem is bontakozik ki, vonzalmak, alá-és fölérendeltségi viszonyok szépen kiolvashatók a jelenetekből. Szívszorító például a magas nő és a nála alacsonyabb férfi kapcsolatának esetlensége és beteljesületlensége.

Az előadás második része tulajdonképpen egy rövid táncfilm, az Abroszkert. A fesztivál műsorfüzetében idézett ismertető kortárs triptichonként említi, mert nagy részét egy épület három boltíve ihlette. Ez az etűd is tartogat meglepetést: az improvizációs gyakorlatoknak ható képek sorát az utolsó percekben megtöri egy-egy tág térbe komponált tánc, majd a kamera állása is megváltozik, és néhány pillanatra felülnézetből, gólyaperspektívából is látjuk a jeleneteket.

Yolande Snaith előadása (fotó: Mamel Rote)

A harmadik rész tüntetően elítélő hozzáállással viszonyul a háborúhoz. Az első képek ebben a koreográfiában is a nosztalgia hullámhosszán szólítják meg a közönséget (Mary Poppins, az esőernyős csodadadájára és A muzsika hangja című film gitáros-kötényes nevelőnőjére történik konkrét utalás), hogy később annál durvábban mellbevágják a szuronyos puskát tartó apácák kivetített képével, a háborús hangzavarral, a halomra „gyilkolt” babákból kihúzott piros szalagokkal. Az utóbbi kép klisé-gyanús, talán piros szalag nélkül is érthető a hiányzó végtagú babák tragédiája. Végül a legnagyobb meglepetés, hogy a táncosok meg is szólalnak, és nem csak mozgással és erőteljes képekkel, hanem szavakkal is tiltakoznak a háborús erőszak ellen.

Konyhamesék

A franciaországi Tattoo Színház inkább mozgásszínházinak, vagy még inkább szavak nélküli színháznak nevezhető előadása műfajilag különbözik az amerikai táncszínházi produkciótól, de sok közös elemet találunk benne. Vetített képeket (is) felhasználnak a látvány kialakításához, nagyon kevés szó hangzik el a színpadon és elítélik a háborús borzalmakat. Ugyanakkor sok lényeges különbségről is szólni kell: Mladen Materic rendező és társulata naivabb, egyszerűbb elemekből építkezik, megenged magának egy-egy humoros kikacsintást és szociálisan érzékenyebb (gondoljunk csak a nyugdíjasok jelenetére).

Olajfestékkel újra meg újra lefestett kredenc, zománcozott régi spar kályha, kockás kőpadló… Itt megállt az idő. Csupán a régi lakásokban érezhető évszázados portól és dohszagtól nehéz levegő hiányzik a tökéletes hangulatteremtéshez. No meg persze a nagymamánk – helyette a Jugoszláviában alapított, majd Toulouse-ba költözött társulat színészei töltik be a teret. Baloldalt fent egy hatalmas vekni csüng alá, a tér fölött elszórtan evőeszközök egészítik ki a díszletet (mindkét motívum a Silviu Purcarete rendezésében bemutatott Pantagruel sógornőjét juttatja eszünkbe).

#i#A konyha#/i# (fotó: Bruno Wagner)

Az első rész azt sugallja, hogy minden konyhában nagyjából egyforma koreográfia szerint zajlanak a hétköznapi események: a reggeli álmos kávéfőzés, a bevásárlás előkészítése, a nappali események, a családi összejövetelek. A sertepertélést felváltja a második rész kisebb egységekre, különálló történetekre bontható sorozata, melyeknek egyetlen közös pontja, hogy egy konyhában játszódnak.

Ha már az összehasonlításoknál tartunk, nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy a látványában egyszerűbb, több szöveget használó, de sziporkázó színészeket és frappáns megoldásokat felvonultató spanyol előadás maradt a kedvencünk a "nem drámai" előadások közül. Bár az is, akár az amerikai vagy a francia produkció, kicsit hosszabb volt annál, amit egyszerű színházfogyasztó együltében végig tud nézni...

kapcsolódó írások

EURÓPAI ÍZEK EURÓPAI ÍZEK II. EURÓPAI ÍZEK - III/2. EURÓPAI ÍZEK - III/1. EURÓPAI ÍZEK - IV.

» Korábbi cikkek