HAMLET

Sőregi Melinda

Milyen a jó taps?

Kisvárdáról másodszor, visszatekintve

kontextus.hu, 2005-06-00

A fesztiválon végre üdítő részletkérdésekről is szó esett: élénk vita bontakozott ki a tapsrend mibenlétéről. Elsőként Tompa Gábor Médeia-körök (Újvidéki Színház) című előadásával kapcsolatban említették többen, hogy nem szerencsés lezárásképpen, az ütemes tapsolás kiprovokálására pattogós balkáni zenét beadni. Hasonlóképpen érte bírálat Alexandru Berceanu Szeget szeggel című rendezését (Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház), mely szintén mesterséges eszközökkel, zenével kényszeríti tapsra a nézőket – két és fél órányi szenvedés után. A szerencsére jelen lévő rendező nem értette, hogy egyesek mit nem értenek, és inkább konzervatívnak nevezte a taps-bírálókat. Folytatódott a tapstraktátus Az arab éjszaka kapcsán (Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem): a rendező, Szabó Máté elmondta, hogy a színészektől indult az ötlet, ő nem kényszerített senkit. Itt ugyanis nem a túltapsolás veszélye fenyeget, hisz a színészek nem jönnek ki tapsrendre, hanem egy vásznon, virtuális valójukban hajolnak meg. A megoldás különös, szokatlan, mégsem idegen az előadástól, természetesen következik a mesélés folyamatából.

A taps-elemzésen túl "komolyabb", "szakmai" problémák is felmerültek. A Médeia-körök például megosztotta a közönséget: szakmát és civilt egyaránt. A nézőtéren ülve magam is hallottam, amint lelkes kisvárdai nézők hevesen vitáznak Tompa Gábor konstrukciójáról, melyben magyar szó el sem hangzik: görögül és különböző artikulálatlan hangokat kiadva kommunikálnak a szereplők. A színészek elmondták, hogy a próbák során „fajult” el ennyire az előadás, az improvizációs és a koncentrációs gyakorlatok vezettek a hagyományosabb szöveg-színház elvetéséhez. Akadtak csillogó szemű rajongói a produkciónak, és heves ellenzői is, akik egyenesen blöffnek nevezték azt.

Kevés érdemi megjegyzés hangozhatott el a székelyudvarhelyi előadással kapcsolatban, hiszen a Várszínpadon, rettenetes hidegben, ázva-fázva mutatták be a Szeget szeggelt. A fiatal színészek ember feletti teljesítményét mindenki elismerte, de hasznos lett volna a rendezés esetlenségeiről, erőltetett megoldásairól szót ejteni. Néhány kérdés azért „feltevődött”. Elsősorban az, hogy miért lett Hercegnő a dráma főszereplője? Berceanu sajnos nem válaszolt. Másrészt felmerült, hogy miért és milyen módon kerültek vendég-szövegek az előadásba. A rendező elmondása szerint ezáltal közelebb kerülhet a jelenhez a darab: így tehető ki a felkiáltó jel a Shakespeare-drámában amúgy is megfogalmazódó problémák mellé.

Az arab éjszaka viszont egyértelmű siker. Az előadásmód újszerű: egy reálszituációból, és nem a szöveg „történetéből” indul ki. Lakótelepi lepattant homokozóban vagyunk, ide gyűlnek össze a háztömb melegtől szenvedő lakói, és mesélni kezdenek. Két sík, a darab párhuzamos monológjai, és a homokozó valósága kopírozódik egymásra – számtalan szövegközi párbeszédet és izgalmas játéklehetőséget teremtve. A fiatal marosvásárhelyi színészek „lubickolnak” a játék-lehetőségben: egyszerre adagolják a humort és a szívet facsaró szomorúságot, melankóliát. Jó együtt látni Sebestyén Abát, Nagy Dorottyát, Tompa Klárit és Zayzon Zsoltot, és a névsort Darabont Mikolddal, Berekméri Katussal kellene még kiegészíteni. Nagyon erős generáció nőtt fel vásárhelyen. Közülük ketten, Zayzon Zsolt és Darabont Mikold a követkző évadtól a Pécsi Nemzeti Színházhoz szerződnek.

Bemutatkoztak a fesztiválon a határon túli színészképzők is. Talán nem véletlenül éppen az Újvidéki Színiakadémia előadása aratott osztatlan sikert. Shakespeare Vihar című darabját adaptálták, alakították a maguk képére. Egy órányira húzták a szöveget úgy, hogy még a legszőrösebb keblű elemző sem hiányolhatta a kimaradt részeket. Vizsga-helyzetet szimuláltak, folyamatosan kommentálták a játékot gesztusokkal, apró gegekkel. Szándékoltan absztrakt teret alakítottak ki, némileg utalva a vajdasági színjátszás erősen modernista törekvéseire. Középen egy korhadt fa, körülötte pedig szabályos körben kirakva apró gallyak. A szereplők vissza-vissza térő poénja a gallyak felrúgása volt, jelezve ellentmondásos viszonyukat ehhez a „modern klasszikushoz”. A fergeteges újvidéki produkcióhoz képest csalódást okoztak a vásárhelyi végzősök. Nem szeretném a fiaskót hosszan elemezni, mert az nem teljesen a növendékek felelőssége. Hargitai Ivánnál és Kincses Elemérnél megfelelőbb mestereket is el lehetne képzelni egy színész osztály számára. A többi már valóban a játszókon múlik. A kolozsvári negyed évesektől egyéni műsoraikat láttam, és még a gyergyószentmiklósi kollokviumon A nap fiai című előadásukat. Utóbbi szinte értékelhetetlen, vizsgának alig nevezhető kutyulék, ami megint a rendező és az őt megbízó tanárok felelőssége.

Az előadások mellett a legtöbb beszédtémát mégis az szolgáltatta, hogy Kisvárdát idén a szokásosnál is jobban sújtották az időjárási nehézségek, és még égetőbbnek látszott az új színházépület mielőbbi elészülte. 2007-re ígérik, addig még jól fogy a pálinka és a Várda Keserű, amire a hideg ellen szükség van. Két társulat is megszenvedte a Várszínpadot (Székelyudvarhely és Kassa): esőben, szélben kellett játszaniuk. Szerencsére a Figura Stúdió Színház Lakodalom című produkcióját végül sikerült bemenekíteni a Művészetek Háza színpadára, így megoldható lett a díszletet alkotó impozáns fa deszkák elhelyezése. (Az előadásról részletesen olvashatnak kollokviumi riportunkban. A szerk.)

A hideg miatt a hangulat sem lehetett borvirágos-dajdajos, noha a versenyprogram előadásainak több, mint a fele kiváló produkció volt. És újra akadt egy tomboló sikert kiváltó előadás, a szabadkai Murlin Murlo, amit jó volna még többször újra és újra nézni…

kapcsolódó írások

Programok sűrűjében, szerelem-gyilkosságok között