HAMLET

Sőregi Melinda

Rágós előadás

A Hét, 2003-11-27

Silviu Purcărete fekete-fehér, a néma filmek világát idéző vízióvá formálta Rabelais grandiózus prózáját, a Gargantua és Pantagruelt. Változó intenzitású életképek sorjáznak a szemünk előtt, mintha egy virgoncan teátrális szeánsz részesei lennénk. A racionalitás az előadáson kívül keresendő: sajátos belső logikát követ a produkció és lerázza magáról az okoskodó miérteket.
Az érzéki szertartásba már a Thália Színház előcsarnokában beavatják a közönséget. Óriási dobozok között kell a ruhatárig bukdácsolni. Apró, színes lyukakon lehet a beletekinteni a titokzatos ládákba: mindegyik egy-egy színészt rejt, különös pózokban. A felkeltett várakozásra az előadás kezdőképe „válaszol”. A szinte üres fekete színpad belsejében hosszú, terített asztalt ül körül egy népes társaság. Lehet ez kocsma, de kolostor is: szent és profán egyként megfér Purcărete látomásában. Elöl apró földkupac, melyből hirtelen egy növény kúszik elő. A növény alól pedig egy meztelen test bukkan fel. Ez a test indítja el az előadás folyamatát. Különös „műtétnek” vetik alá: teremtővé teszik a névtelen testet. „Kioperálják” a zenészeket a földi burokból valamint az egyéb alkatrészeket: valódi, véres-cupákos májat, agyat (főtt karfiol), és a belekre hasonlító kolbászt. Erős és költői a felütés, melynek vibráló intenzitását nem tudja végig tartani az előadás.
Földi örömökről és kíváncsiságokról mesélnek a további képek is. A középpontban a test mindennapos működése áll: étkezés, emésztés, ürítés és a kihagyhatatlan szexualitás. A jól ismert – szeretett vagy elátkozott – testnyílások a vizsgálat tárgyai. Gyönyörű és hatásos ötlet, amint fém kanalak garmadája zuhan be fentről a színpadra. Hosszú pillanatokig pisszenni sem mer a közönség. Kedves, az emlékezetbe vésődő jelenet a védtelen csirke grillé alakulása is, mely egyszerre foglalja magába a gyilkosság borzalmát és a sülő hús keltette gerjedelmet. Állati és éteri ér össze ebben a jelenetben.
Lazán, egymás mellé rendelve kapcsolódnak az egyes epizódok az előadásban. A kavalkádban a vissza-vissza térő motívumok jelentenek kapaszkodót. Ilyen a színpad különböző pontjain felbukkanó csicsergő madárka és a szaxofon-hangra hisztérikussá váló lány alakja. A hagyományos színházi dikciót nélkülöző színház ez. Nincs valódi kezdet és vég. Az előadásnak helyi értékei vannak, de elmesélhető, felmondható története nincs.
Szinte lehetetlen vállalkozás volna pontosan kategorizálni a felvonultatott színpadi akciók összességét, hiszen a rendező nem használ egységes formanyelvet, hanem a színház határterületeiről merít elemeket. A legérzékletesebben talán totális színháznak címkézhetnénk az előadást. A néző összes érzékét, érzékelési funkcióját igénybe veszi a produkció befogadása – egészen a kifulladásig. Ízes, szagos és hangos a látnivaló. A kedélyesen harsány utcai kenyérsütés jelenete például mintha egy olasz commedia dell’arte előadásból keveredett volna ide. Dagad a tészta, loccsan a víz, repül a liszt: zajlik az élet. Az elkészült, alaposan meggyúrt tésztából ember formájú illatos, friss kenyeret is sütnek. Szerepelnek még latin és francia énekes betétek és a középkori mutatványosok világát idéző részek is. Már-már cirkuszi attrakciónak, vásári tréfának nevezhető az egyensúlyozószám: két színésznő szájában tartott fa pallón hordozza körbe a növekvő számú üvegpoharat, melyeket a többiek később meg is szólaltatnak. A látványból különös zene születik. Helyenként táncos a színészek mozgása (például a sülni vágyó csirke „tiszteletére” lejtett rituális mozdulatok) , másutt inkább a pantomim (a fel-fel bukkanó csicsergő madárka üldözése vagy az étkezések) eszközét használják. Még a bábszínház formáiból is merít a rendező: emlékezetes az asztalon táncoló szemtelen kis piros ujjacska vagy a lisztes zsákokba bújtatott színészkar.
A mellérendelő szerkesztésből következően nem minden jelenet tudja a neki szánt hatást elérni. Egymásra licitálnak a képek, miközben szusszanásnyi időt sem engednek a nézőnek. Még az unalom is fenyegeti az előadást, hiszen a nézőnek szinte az összes képnél a nulláról kell indulnia: folyton újabbakba kezdenek a színészek. Az előadás igyekszik tehát maga mögött hagyni a racionalitást, de ehhez nem tud mindent elsöprő kizárólagosságot kapcsolni. Az előadás belső logikája egy kifelé tekeredő csigaházhoz hasonlatos: az első pillanatban hirtelen beszippant, majd fokozatosan eltávolít. A kezdőkép maximumán a további jelentek már nem lendülhetnek túl. Elkelt volna a hatékony dramaturgiai beavatkozás, hogy a jelenetek ne csak esetlegesen, és egymást kioltva sorakozzanak.
Állandóan fokozni igyekeznek az érdekességet, ami akaratlanul is érdektelenségbe vezethet. A nézőben felmerül az a kérdés is, mi köze ezekhez az emberekhez, akik láthatóan nagy összeszokottsággal játszanak, produkálják magukat? A sokadik kép után hatalmába kerít a múzeum-érzet, mintha üvegtárlón keresztül vizsgálna egy életteli közeget. De lehetne ismét a némafilmet idézni példának, mert fura rácsodálkozással, mégis szeretetteli kívülállóként nézzük a hajdani tekercseket.
Az előadás látványát, kompozícióját bevallottan Giuseppe Arcimboldo 16. századi festményei is ihlették. Jellegzetes az az egymásba kapaszkodás, szinte egybeolvadás, ami Arcimboldo képein megfigyelhető. Az előadás záró képe a hatalmas, leölt bika testébe csimpaszkodó emberekkel a Föld (1570) című Arcimboldo-kép emberfejet formáló állat-seregletét hívja elő.
A Pantagruel sógornője egy ugrásra kész akarat, melyet a kanálcsörgés mégis visszahúz a földre. A színészek maximális energiáikkal vesznek részt a halálugrásban, de a próbálkozás mégsem tud egyetlen határozott irányt venni, hanem ezerfelé húz. Szépségesek a részletek, de együtt kevesebbet mondanak, mint külön-külön. Mint egy rosszul sikerült süteménynél: a hozzávalók isteniek, a végeredmény azonban nem több az ízek összegzésénél.

Pantagruel sógornője