HAMLET

Hegyi Réka

SZÍNHÁZI BIENNÁLÉ

Shakespeare-szublimátumok

[2012. Mar. 29.]

REFLEX 2 – Nemzetközi Színházi Biennálé

A Reflex konyháján Frunză, Bocsárdi, Măniuțiu és Koršunovas volt a chef: ismert alapanyagokból dolgoztak, de a végeredmények nem szokványosak. Remekművek.

Tom Stoppard két mellékszereplő, Rosencrantz és Guildenstern szemszögéből meséli el Hamlet történetét. De a megváltozott perspektívánál is izgalmasabb, ahogyan az Egérfogót bemutató vándorszínészek jelennek meg a darabban, illetve Victor Ioan Frunză előadásában. (A temesvári Csiky Gergely Színház előadása 2010-ben elnyerte a Román Színházi Szövetség legjobb előadásnak járó díját.)

Rosencrantz és Guildernstern: Balázs Attila és Katona László fotók: Henning János

Monarchia, dekadencia, szétbomlás. Ezek a kulcsszavak jutnak eszünkbe Adriana Grand díszletét és jelmezeit szemlélve. A homokkal borított színpadon fordított világ: a nézőtér felé néző súgólyuk (a tervező egyik „védjegye”, több előadásában megjelenik), leereszthető bársonyfüggöny jól látható csörlővel, háttérben régi moziszékek sora. Jobboldalt, hátul még van néhány bársonyszék, egy íróasztal – a királyi pár rezidenciája, valamint egy hullaházi szekrény, aminek fiókjait kajütszobaként is használják. Baloldalt egy háromrészes ülőalkalmatosság hangulatvilágítással, Gertrúdis szobája, illetve néhány deszkából ácsolt miniatűr színpad, Hamlet „szobája”, ahol ópiummal kezeli magát, illetve ahol a színészkirály remekel.

A két esetlen főhős, Ros és Guil (a rövidítések a szerzőtől származnak, és bizonyára Beckett Godot-ra várva darabjának főhőseit hivatottak megidézni) értetlenül téblábol ebben a térben, soha nem tudják, honnan fúj a szél, mit kellene tenniük, sodródnak az eseményekkel és fej-vagy-írás vagy kérdezős játékaik egyikével próbálják megfejteni a rejtélyeket. Bár az egyik főszerepet játszó Balázs Attila mintha ezúttal nem tudná tartani partnere, Katona László tempóját, a szöveg humora mellett mégiscsak övéké a legnagyobb érdem ebben az előadásban. Számomra emlékezetes marad a színészek kiszolgáltatottsága is, különösen a Színészkirály (Bandi András Zsolt) egyik mondata, amiben a legnagyobb vétekkel, a nézőtér elhagyásával vádolja a főszereplőket.

Szakács László és Kicsid Gizella (A velencei kalmárban) fotó: Barabás Zsolt

A színészi játéknak köszönhetően remekmű Bocsárdi László rendezése, A velencei kalmár is: Mátray László Antoniója, Szakács László Shylock-ja, Kicsid Gizella Portiája sokáig emlékezetes lesz, de a szereposztás többi színészének is brávó jár minimum egy-egy replikáért vagy gesztusért.

Az előadás sokat változott jó irányba egy év alatt: tisztultak a szereplők közötti viszonyok is, helyére került sok részlet; például 2011 januárjában még nem tudtam mit kezdeni az előadás végén felcsendülő Csajkovszkij-áriával, de a Reflexen látott előadásban a Jevgenyij Anyegin-ből származó részt Antonió kezdte énekelni, tőle „vette át” Szilágyi Zsolt énekes; nem sokkal azelőtt Lorenzo is a zenéről tartott kiselőadást Jessicának, s így, visszafele értelmezve, ennek a szövegrésznek sokkal nagyobb jelentősége van, mint ha „csak úgy” benne maradt volna az előadásban.

A szövegkönyvben egyébként több vendégszöveg segíti a hallgatóságot megérteni, miért választották ezt a darabot: Antonio is, Portia is elemzi szerepét, mielőtt az első replikájuk elhangzana, a Dózse (Nemes Levente) pedig gazdaságtörténeti leckét tart a velencei törvények értelméről, enélkül nehezen értenénk meg Shylock és Antonio viszályának árnyalatait, illetve a törvénykezési jeleneteket (dramaturg: Czegő Csongor).

Változott a játéktér is: kicsit koncentráltabb és frontálisabb lett, nem kell túl gyakran a legfelső trégerekig tekergetni a tekintetünket, ami talán jót tett a játék ritmusának is (díszlettervező: Bartha József).

Amit viszont azóta sem tudtam megfejteni: Portia és Nerissa jelmezei. Nőiesek, de kifejezetten rondák: Portia reneszánsz ruhából újraszabott, fekete, aranyszállal csíkozott, fémgombos toppot visel, mely meztelenül hagyja karcsú derekát és köldökét, ehhez földig érő, zsebes sárga szoknyát és fehér cowboycsizmát. Szolgálója rózsaszín pamut miniruhát, mellén zöld rózsával, hozzá fekete alsóneműt és fekete harisnyát. Dobre-Kóthay Judit munkáit ismerve meggyőződésem, hogy nem véletlen bakiról van szó, de az alkotói szándékot nem sikerült kitalálni.

Othello és hőn szeretett Desdemonája

Sokkal kevesebb kérdés merül fel Mihai Măniuțiu Othello-rendezése kapcsán. Az M Studio előadása sok-sok humorral írja át a történetet: egy játék-automaták és zenegép által szegélyezett piros táncparketten ébred Desdemona (Györgyjakab Enikő). Légszomjára cigaretta a gyógyír, amit megoszt a színes bőrű csábítóval (Othello: Györyjakab András). Táncba szédülnek... Jágó is színre lép: egyszerre három. Ők is táncban próbálják tisztázni az erőviszonyokat: én vagyok Jágó! (Dávid A. Péter, Veress Nagy Attila, Szekrényes László). A harc döntetlen.

Othello szertartásosan elfogyasztott nyers tojásokkal, klasszikus balett-próbálkozással és fals kontratenor-áriával, Desdemona box-edzéssel készül a nászra. Nagy lendülettel vágnak bele első éjszakájuk ágyába, egy felfújható gumimatracon, de a nagy igyekezet ellenére semmi sem történik. Desdemona csalódott: párja afrikai ékeket aggat rá, törzsi táncot mutat be, majd magára hagyja. A jágók pedig táncba viszik: nem kell más bűnjel, a férj csak a túlfűtött mozdulatokat látja, és dönt: halál rá. Desdemona csokit majszolva, kétségbeesetten lapozza a Shakespeare-kötetet, de belátja, végzete elkerülhetetlen immár.

A teljes szereposztás (a felsoroltak mellett két Emília: Polgár Emília és Nagy Eszter, valamint egy zenész férfi, Bajkó László) párnákat hoz a színre, ebbe temetik az áldozatot. Banális mai tragédia...

A Hamlet kezdőképe

Oskaras Koršunovas litván rendező és társulata is merészen értelmezi Shakespeare-t. A Hamletben a színészek öltözőfülke egyen-asztalai mögött ülnek, háttal a helyüket kereső nézőknek, és tükörből pillantanak vissza: ez a kép szinte észrevétlenül alakul át az első jelenetté: Ki vagy? Ki vagy? - kérdezgetik maguktól, de tükörképük az aznapi nézőt is megszólítja. A színész kiléte, (színpadon) létének értelme az egész előadás fő kérdése. Az öltözőasztalok új meg új rendeltetéssel formálják a teret: ha kell várfallá, ha kell ággyá, sírrá, paravánná alakulnak, de közben egyetlen percig sem szűnnek meg annak lenni, amik: öltözőasztalok, melyekben a szereplők, a szereplőket alakító színészek letörlik sminkjüket vagy a következő jelenetre készülnek fel.

Hátborzongató kettősség ez is: Hamlet, Claudius, Gertrudis, Ofélia, Polonius, mindenki egyszerre a tragédia hőse és a szerepet játszó színész. Váltakozva, de mégis egyidőben. Így hát nincs néző, aki félreértené: ez az előadás a Színészről szól. Arról, hogy amit tesz a színpadon, miért is teszi. Hogy a kizökkent időt kellene visszaállítania. Hogy tükröt tartson. Hogy megtalálja a választ arra, kik is vagyunk mi, a színpadon vagy a nézőtéren.

Hamlet és atyjának szelleme

Merészséget említettem a darabértelmezés kapcsán. Kétségtelen, hogy a fentiek benne vannak a Hamletben, csak észre kell venni, ki kell olvasni, be kell mutatni. Ebben nincs semmi pimaszság. De ahhoz, hogy világos legyen, a szövegkönyvnek is ezt a mondandót kell szolgálnia, és talán ahhoz kell bátorság, hogy replikánként szétcincálják, majd újra összerakják a tragédiát, hogy ne legyen fennakadás azon, hogy Ofélia háromszor (négyszer?) hal meg, Hamlet pedig kétszer mondja el a Lenni vagy nem lenni kezdetű monológot.

Az Oskaras Koršunovas Társulat két előadása (a Hamlet mellett az Éjjeli menedékhely/ A mélyben is szerepelt a programban – de erről az „orosz blokkban” számolunk be) a fesztivál legkiemelkedőbb eseményei. Számomra.

(Még csak annyit, hogy a litván színházra egy másik Hamlet-előadás kapcsán lettem kíváncsi sok évvel ezelőtt: talán az OSZMI gondozásában megjelenő Világszínházban olvastam Eimuntas Nekrošius rendezéséről, amelyikben egy punk-zenész játszotta a dán királyfit és egy színpad fölé akasztott, fenyegetően nagy fogaskerék jelezte a kizökkent időt.)

kapcsolódó írások

SZÍNHÁZI BIENNÁLÉ SZÍNHÁZI BIENNÁLÉ SZÍNHÁZI BIENNÁLÉ SZÍNHÁZI BIENNÁLÉ SZÍNHÁZI BIENNÁLÉ SZÍNHÁZI BIENNÁLÉ

» Korábbi cikkek