HAMLET

Musca Szabolcs

Színházi tükrök

Reflex Nemzetközi Szinház Biennálé, Sepsziszentgyörgy

Szabadság, 2009-03-20

REFLEX Nemzetközi Színházi Biennálé

Rögtön a közepébe. Fesztiválok alkalmával megszoktuk, hogy kezdés előtt hosszadalmas megnyitóbeszédek indítják a kezdődő rendezvényt. Ez alkalommal elmaradt a sokszor unalmas és felszínes „szpícs” és megkezdődött az, amiről egy színházi fesztivál szól: az előadás. Ez a „gesztus” sokak számára talán nem volt pozitív jellegű, személyesen úgy gondolom, hogy ez a lényegretörő indítás érzékeltet valamit a fesztivál szándékáról, nevezetesen, hogy a színházra, a színházi aktus közösségteremtő szerepére kíván koncentrálni, nem pedig félhivatalosan beszélni arról, ami történni fog.

A Reflex Nemzetközi Színházi Biennálé tükröt kíván tartani, olyan tükröt, amelyben nemcsak saját régiónk színházi kultúrája tükröződik vissza minduntalan, hanem egy tágabb Közép-Kelet Európai színházi gondolkodás is körvonalazódik, ha úgy tetszik, viszonyítási alap teremtődik a többé-kevésbé ugyanazon régióhoz tartozó, ám színházi törekvéseikben eltérő alkotók, színházi intézmények között.

„Bravó, bravó!” – kiáltja be a színpadra harsányan egy lengyel hölgy, üdvözölve a sepsiszentgyörgyi M Stúdió Romeo és Júlia című, szerda esti mozgásszínházi produkcióját. Itt viszonylag könnyű dolga volt a lengyel nézőnek, hiszen könnyen dekódolta az előadást, mozgásszínházi produkcióról lévén szó. A későbbiekben magyarul, románul, csehül, németül zajló előadások esetében talán már nehezebb lesz.

Zsámbéki Gábor Goldoni rendezésével startolt a majd’ két hétig tartó fesztivál. A budapesti Katona József Színház előadása már kezdéskor nyilvánvalóvá teszi a szándékot, hogy nem korhű, de nem is erőltetetten aktualizált előadás kíván lenni. A szereplők „civilként” érkeznek a színpadra és a nézők előtt öltik magukra jelmezeiket. Utal ez egyszerre Goldoni drámájának karneváli idejére és arra, hogy mégiscsak kortárs előadással van dolgunk. Az előadás végig fenntartja a 18. és a 21. századi kettősségét: a korhű jelmezek többsége kortárs kiegészítőket is magába ötvöz, legyen az egy csíkos sál vagy egy korban oda nem illő színű ruhadarab vagy éppen – és talán ez a legfontosabb jele a korok közti ingázásnak – a mai szavakkal, gesztusokkal, dudorászott dallamokkal tűzdelt játék. Mindeközben a Karnevál utolsó éjszakájának díszlete megmarad kelmekészítő műhelynek, telezsúfolva mindenféle szövő-, festő- és fonó alkalmatosságokkal, a lebegő szövetek viszont befejezetlenek, elvarratlanok, a történet „lezáratlan”.

Goldoni Velencétől búcsúzó darabjának Zsámbéki-féle rendezése számomra csak látszólag lép túl a felszínen. A kispolgári életüket élő szereplők a karnevál utolsó éjszakáján nagy döntéseket hoznak (feleségül és férjül mennek, Szentpétervárra utaznak stb.), Zsámbéki mégsem nagyítja fel vagy hozza igazán felszínre ezen döntések miértjeit és lényegét, hanem belesimítja az előadás általános hangulatába, mintegy semlegesíti. Ezáltal nem érezhetjük tragikusnak a nézők fele tanulságként elhangzó mondatot az előadás végén, miszerint a hagyományos kelmekészítő műhelyből souvenir bolt lesz az idők folyamán. Ebben a rendezői koncepcióban a szereplők is megmaradnak a fura vásári játék figuráinak, a kiváló színészi alakítások ugyanakkor elfeledtetik velem a rendezői „hibákat”. Itt csak négy epizódszereplőt emelnék ki: Fullajtár Andrea és Kocsis Gergely párosát, a hipochonder Alba és Lazaro, a féltő férj komikus párosaként, valamint a Jordán Adél és Nagy Ervin alkotta Elenette– Augustin párost, amely díszpéldánya a hóbortos, hisztis és minden pillanatban kiszámíthatatlan fiatal szerelmespárnak.

Szerelem táncban, vagy ahogy az M Stúdió szórólapja hirdeti „mozgásszínházi előadás egy részben, fizikai-színházi képekben elbeszélve”. Uray Péter Romeo és Júlia rendezése valóban képekben gondolkodik, minden mozgás, táncelem finoman szőtt képekben manifesztálódik. Uraynak segítségére van ebben Carmencita Brojboiu díszlet- és jelmeztervező, aki minimalista, de mégis jól működő díszletet hoz az előadásba. A téglalap alakú, mozgatható „vaskockák” egyik oldala rideg tükörként működő fémhasáb, másik oldala állványszerű korlátrendszer, mögötte egy leromlott város töredékes fényképével. Mindez ugyanazon díszletdarabban, amely házként, rácsos ablakként, falként és sírhelyként is funkcionál, a darabok egymás mellé illesztése pedig izgalmas fényhatásokat eredményez. Az első látásra ridegnek tűnő vasalkalmatosságok ellenére Uray Péter rendezése, valamint a táncos-színészek által intim térré változik a rideg környezet. A táncosok bejárják, kitöltik, belakják mozgásukkal a teret, konfliktusokat, vívást és gyilkosságot „táncolva”. Meglepő, hogy a sokszor csak a nő–férfi viszony módozatait kifejező mozgásszínházi eszköztár ez esetben egy egész shakespeare-i viszonyrendszert volt képes felépíteni, összpontosítva persze Romeo (Nagy Attila) és Júlia (Magyarosi Imola) szerelmére. Nagy Attila és Magyarosi Imola játékának legfőbb jellemzője, hogy megfelelő egyensúlyt tart a tánc erotikussága és túlfűtöttsége között.

kapcsolódó írások

REFLEXIÓK 1. REFLEXIÓK 2.