HAMLET

Musca Szabolcs

UP FEST: az Európai Színházi Unió 17. Fesztiválja

Szabadság, 2008-11-21

Az Európai Színházi Unió 17. Fesztiválja

Két külföldi és négy saját produkció, egy fotó- és egy installáció-kiállítás megnyitó, egy könyvbemutató, egy felolvasószínház, előadás-vetítések, néhány „kávéházi találkozó”, és két emeleti előcsarnokbeli beszélgetés a két külföldi produkció alkotóival: ez lenne a Kolozsvári Állami Magyar Színházban zajló Európai Színházi Unió 17. Fesztiváljának eddigi „leltára”. Sor került ezenkívül még egy rendkívül fontos momentumra: tizenegy év várakozás után végre elvágták a piros szalagot az egyelőre még nevenincs stúdió ajtaja előtt, és megbizonyosodhattunk róla, néha érvényesül a jó munkához idő kell közmondás, hiszen a körülbelül egy millió eurós beruházás nagyszerűen sikerült. A legmodernebb technikai felszereltséggel rendelkező teremben az „első játszás joga” a portugáloknak jutott, a Teatro da Rainha Ella című előadása avatta a 100 férőhelyes stúdiószínházat. Mai színházi rovatunkban a két külföldi vendégjátékot vesszük számba, és röviden beszámolunk a szerda esti III. Richárd című bemutatóról, a produkció a kolozsvári színház második premierje ebben az évadban.

Amédée és a némafilmes humor

A Studio 24 – Compagnie Roger Planchon Ionesco előadása után sokat kerestem azt a jelzőt, címet, amelynek segítségével leginkább megragadható ez a produkció. Abszurd dráma a kultúrházban – ez a cím motoszkált a fejemben, annál is inkább, mert Roger Planchon Eugéne Ionesco: Amédée, vagy hogyan szabaduljunk meg tőle című drámájából olyan előadást hozott létre, amely a bonyolult technikai elemeket leszámítva egyszerű kis komédia, esetlen népszínmű hangulatát hozza színészi játékában is. Mégis megbocsátható a rózsaszín csíkos, kezdetben realista játéktér, az esetlen, bárgyú, sokszor improvizatív játékstílus és a színészi következetlenségek is. Talán nem is megbocsátható, hanem inkább „belefér” abba a közérthető, egyszerűsített abszurdba, amelyet Planchon a színpadra képzelt. Mert Roger Planchon olyan abszurdot hozott Kolozsvárra, amelyben minden metafora, szimbólum érthető, sőt közérthető, ettől aztán nevetséges is. A gombák, a hold, a hulla cipős lába attól (is) nevetséges, hogy nem átvitt értelemben értendő, hanem maximálisan jelen van, látható, megfogható. Mi ez, ha nem abszurd?

Planchon – aki nemcsak rendezőként, hanem címszereplőként is jegyzi a produkciót – Eugéne Ionesco kevésbé ismert darabjából olyan előadást kreált a színpadon, amelynek humora a korai némafilmek esetlen, komikus jeleneteihez hasonlítható. Olyan színpadi világ ez, mely bájos, nevettető és rettenetesen unalmas egyszerre. Colette Dompiétrini (Madeleine) és Roger Planchon (Amédée) öreg figurái a „klasszikus”, öregedő, házsártos és csipkelődő házaspárt elevenítik meg, akik tizenöt éve nem lépték át gombásodó lakásuk küszöbét, összezárva élnek egy napról napra növekvő hullával. Egy számukra is kvázi ismeretlen hullával, amely annyira megnő, hogy berúgja a szobaajtót, lába az ebédlőasztalon landol. Az összezártságot, a magányt (egymásrautaltságot) csak a múltból visszaköszönő postás és egy angol katona zavarja meg, talán valamelyikük lehet az egyre növekvő holttest, amitől mihamarabb meg kell szabadulni. Sajnos, a színészi játék sokszor esetlenül improvizatív jellege miatt unalmassá válik az amúgy rengeteg komikus megoldást magában hordozó első felvonás, a Madeleine és Amédée közti csípős replikák. Az előadás első felvonásának ritmustalansága, már-már unalmas megoldásai arra engednek következtetni, hogy talán nem volt szerencsés megoldás Planchon kettős szerepe (színész – rendező). Az első részben u gyanis sokszor érezzük, hogy Roger Planchon mintha csak „beugrana” a jelenetbe különösebben erős jelenlét nélkül, így sokszor illusztratív, felszínes megoldásokban merül ki mindaz, amit a felvonás végén vetítve látunk: a veszekedések és a gonoszkodó „beszólások”.

Nagy hangzavar közepette „robban be” a hulla a szobába, és vele együtt az előadás is erőre kap, mind látványában, mind pedig ritmusában. A hulla feldarabolása előtt – amelyet ugyancsak kivetítőn látunk – Amédée és Madeleine esetlen és kissé szánalmas táncában gyönyörködhetünk. A francia sanzonok ritmusára lejtett öreges táncban benne van mindaz, ami összeköti e két embert, a nosztalgia és szerelmi vágyaik újraélése. A már említett postást és angol katonát játszó Patrick Séguillon, e jelenetben újra visszatér, mint az előadás több pontján: bájolgó amorózóként. Jelenléte méginkább komikussá teszi az amúgy is komikus jelenetet, a vaudeville-os hangulatot, amelyről a sanzonok és a tánc mellett a kifele forduló színészi játék is „gondoskodik”. Az előadás egyre gyorsuló ritmusában az abszurd jelenetek is hangsúlyossá válnak: a hulla feldarabolása és utcára csempészése, majd Amédée Holdra kerülése. Műkedvelő előadások díszlethasználatára emlékeztet az utcát ábrázoló tér két makettje: egyik a párizsi Eiffel tornyot, másik a Diadalívet láttatja. E két jelentős emlékmű giccsváltozata közt cipeli Amédée a „hullacombot”, innen hallatszik a rendőrautó jelzése, és innen száll fel az írói krízisben „szenvedő” főszereplő a Holdra. A Holdra, amelyen ugyanolyan kalapos gombák nőnek, mint a lakásban és ugyanúgy ráesik egy hatalmas cipő Amédée fejére, mint ahogyan a tizenötéves hulla „ránőtt” az ebédlőasztalra.

Roger Planchon Amédée... előadása nem nevezhető kimagasló színvonalú produkciónak, de minden negatívuma mellett komédiára dekonstruálja Ionesco abszurdját, megmutatva benne a mindennapok nevetségesen abszurd helyzeteit. Planchon, számomra, ha nem is ismeretlen, de mindenképpen idegen színházi stílusa még egy nagyon fontos „tanulságot” hordoz: nevezetesen, hogy minden esetben társadalmi kontextus, színházi szocializáció függvénye egy előadás befogadása.

kapcsolódó írások

UTE-FESZT UTE-FESZT