HAMLET

Zsehránszky István

LAKODALOM ÉJFÉLKOR, HERNYÓVÉSZ

Kisvárda XVII. (7.)

Romániai Magyar Szó, 2005-06-11

Kisvárdán jól fogadták a Csehovhoz való visszatérést. A Figura Stúdió Lakodalma itt is sikert aratott. Az időjárási viszontagságok miatt a Várszínházból biztonságosabb fedél alá menekített előadásra – technikai okok miatt – csak éjfél után kerülhetett sor, és így is közel háromnegyed házzal játszották, mintegy 250 néző volt kíváncsi rá. Jelen volt a szakma apraja és nagyja és sok kitartó kisvárdai néző – kitüntető figyelemnek örvendett tehát. Megérdemelten. A szakmai megbeszélésen Magyarország legszigorúbb színházkritikusa, Nánay István is elismerően szólt róla: „Nagyon izgalmas elmozdulás a szöveghez képest… Az előadás megengedte a játékot.” S visszaemlékezve egy korábbi Lakodalomra, Beatrice Bleont zsámbéki rendezésére, Nánay kijelentette: „Azt elég gyorsan elfelejtettem. Ebből sok meg fog maradni bennem.” Elismerte, hogy a színrevivők nem voltak könnyű helyzetben: „Az eredeti darab is fragmentumos. Apró kis dolgokból lehet összerakni a figurákat.” Tehát helye van a fantáziának, az invenciónak – és a gyergyószentmiklósiak élnek is ezzel a lehetőséggel. Nánay a helyzetet három alakítással illusztrálta: Barabás Árpád által megformált Iván matrózzal, a Blénessy Enikő által játszott postáskisasszonnyal és a Fekete Mária által végigszenvedett menyasszonnyal. Barabás Árpád szöveg és egyéb lehetőségek hiányában „végig a testével dolgozott” – egy egész világot épített fel mozgásszínházi, gesztusszínházi és táncszínházi eszközökkel. „Blénessy Enikőnek szinte egyetlen üvöltéssel kellett a szerepét megformálnia.” A menyasszonynak pedig „semmi megnyilvánulási lehetősége sem volt.” Tették, vették – mint egy árut. Megalázták lépten-nyomon. Sokszor levegőnek vették – élete legszebb napján. Mert a hiedelem és a szokás szerint ez a nő nagy napja, amikor a kolduslányt is királynőként kell tisztelni. Ehelyett itt malackodtak vele, ha egyáltalán észrevették. Minden és mindenki fontosabb volt nála. Ez adott pillanatban iszonyú kitörést vált ki: a színpad közepére szalad a semmibe vett menyasszony, és letépi magáról a ruhát, meztelenre vetkőzik. Miként Boros Kinga hazai színikritikus jellemezte ezt a momentumot: „Kifordul önmagából.” A színészek, a rendező – Florin Vidamski – és a koregráfus – Fatma Mohamed – rendre, mind a tizenkét szerep esetében megtalálták azt a momentumot és azt a markáns játékot, gesztust, amely személyes jelenlétüket s az együttes produkcióját egyaránt jelentésessé és feledhetetlenné tette. Még a két felszolgálólány – Bálint Éva és Tamás Boglár – jelenléte is olyan markáns volt, hogy bármikor előhívható, szemben az ilyen szerepek futottak még megoldásával, más előadásokon… Kis remekművet alkotott a gyergyói Figura ezzel az előadással, aminek köszönhetően hosszú ideig jegyezni fogják a színházi börzén.

És gyönyörű szép kamaraelőadást produkáltak az újvidékiek is az ő Csehovjukkal, a De mi lett a nővel? A produkció szövegalapja egy, összesen hét Csehov-novellából szőtt kanavász, szerzője Kiss Csaba. A dramaturg a nyílt színen folyó mesélés és a drámai megelevenítés – dialógus, játék – váltakoztatásával forrasztja eggyé ezeket a novellákat, teremt előadható darabot. Nyújt sok jó szöveget a három színésznek: Balázs Áronnak - aki az egyik jelenetben megeleveníti az állandóan emlegetett hősnőt is, aki után mindhárom férfinak egyfolytában csorog a nyála, össze is vesznek miatta, de máskülönben nem jelenik meg a hölgy, csak a hozzá való viszonyulásokban -, továbbá az önmagát soha észre nem vevő, végtelenül önző Aljosát játszó Kovács Nemes Andornak, s az örökös palit, zsebfigurányi mitugrászt játszó Huszta Dánielnek. Finoman árnyalt karaktereket építenek, játékuk fő jellemzője a szellemesség, a nem mindennapi rafinéria. Így válnak markánssá.

És váratlanul megjelenik Kisvárdán Tompa Gábor is – aki egyébként nem szokott leereszkedni ehhez a fesztiválhoz. De, ez is jellemző, nem a saját társulatával jött, hanem az Újvidéki Színházzal, ahol Euripidész Medeiájából egy más darabot szült, a Medeia-köröket. E darab jellegzetessége, hogy gyakorlatilag nincs szövege. A szereplők nem beszélnek, hanem bizonyos hangokat adnak indulatkitörésként. Ezek az indulatok néha egy-egy görög szó formájába, máskor teljesen értelmetlen hangsorként jelentkeznek és ismétlődnek. Tompa is szertartásszínházat csinál – akárcsak Maniutiu -, de a színház (az antik dráma) megszületése előtti szertartásszínházat. Amikor az ember éppen kilépőben volt(?) az állati létből, s ezt egy szertartással szentesítette. Tompa produkciója e folyamat visszájáról tanúskodik: az ember visszatérőben van az állati létbe, és e nagy vívmányt kívánja szakralizálni. S perste a tömeg, a Kórus jár az élen, ő a visszaállatiasodás előőrse. Félelmetes hernyóseregként jelenik meg a krétával rajzolt Medeia-körben, aztán lenge női ruhát ölt, ordító vörös parókát tesz a hernyókart alkotó hét férfi – mintegy szemléltetve az elnemtelenedést, „a nemek átjárhatóságát”, hogy aztán sárga csuhába burkolózzanak, mint valami keleti szerzetesek, végül vörös öltözékben alakítsák a helyzet felízzását. Rémkép, rémálom ez a Medeia – szorongások kibeszélése. Maradjunk ebben.

Lakodalom

kapcsolódó írások

SZÍNHÁZ A HAVASON - II. RÉSZ KISVÁRDAI LAPOK