HAMLET

Zsehránszky István

A KÉT FEKETE BÁRÁNY

Kisvárda XVII. (8)

Romániai Magyar Szó, 2005-06-13

Kisvárda XVII. (8)

A KÉT FEKETE BÁRÁNY

Az egyik a Medeia-körök, a másik a Szeget szeggel - Újvidék és Udvarhely kisvárdai versenyelőadásai.

A Medeia-körökről ezt írja Stuber Andrea a fesztivál újságjában, a Kisvárdai Lapokban: „Személy szerint nekem mintha Lidocaint adtak volna be az előadás elején. Nem éreztem a világon semmit. Mindazonáltal nem ültem ott hiába.” Edzett néző, neves magyarországi színházkritikus vélekedése. Amelyhez hasonlót mondott a szakmai vitán egy másik edzett néző, Urbán Balázs színikritikus: „Érzelmileg nem érintett meg az előadás, a történet nem rajzolódott ki számomra.” Nánay István pedig így nyilatkozott: „Mélyen meghajlok a színészek előtt…” (Feltehetőleg azért, mert lehetetlen körülmények között, a beszéd és a játék lehetőségétől megfosztva, jelenlétüket többnyire csak artikulálatlan érzelmi kitörésekkel élhették meg, így kellett végigjátszaniuk az előadást, roppant, idegtépő feszültségben.)

„A medeiaságot kellett bemutatni” – hangsúlyozta Nánay -, „ami így nem születhetett meg.” A medeiaság az az út amelyen egy asszony végtelen elkeseredésében odáig jut, hogy megöli gyermekeit. Nánay szerint ezen az előadáson az volt az egyetlen színházi pillanat, amikor Buza Tímea, a Medeiát játszó színésznő, kilép a neki börtönként vagy kalodaként kijelölt helyről, a színpad középpontját jelző félméternyi átmérőjű krétakörből, és maga helyett gyermekeit öltözteti bele a szarkofágként működő fekete télikabátba. Az összes többi játék(?), mozgás „rossz matematika. Álmozgásokat látok, amiből nem születik meg semmi. Ez egy formalizmus, aminek nincs köze a Medeiához. Artikulálatlan szöveg, indulatok – ennél több nem születik”.

Szűcs Katalin színházkritikus, a fesztivál előadásainak válogatója ellentmondott Nánaynak: „A tekintetekben és a gesztusokban megtörténik valami. Számomra következett belőlük valami. Mennem kellett a tekintetekkel…” A fiatal nézőket viszont transzba hozta ez a csupán érzelmi kitörésekre, gesztusokra és mimikára alapozó előadásmód, miként az egyik kolozsvári színist, aki szinte sírva köszönte meg az előadást. És nemcsak ő! László Sándor, Kreón alakítója megjegyezte: „a nézők közül sok olyan, aki nem ismerte a Medeiát, értette és szerette az előadást. És sokan azok közül, akik előzőleg ismerték a Medeiát, nem tudták szeretni az előadást.” Amihez Ábrahám Irén, a Hírnök alakítója hozzátette: „A szerb szakemberek nagyon jól fogadták, inkább a magyar színházi szakembereknek nem tetszik.”

Szerény véleményünk szerint: Tompa Gábor ezúttal sem bújt ki a bőréből. Saját stílusa és saját módszerei szerint alkotott. Hideg spekulációval felépített egy konstrukciót – pontosan olyant, mint a Jacques vagy A kopasz énekesnő – és az eredmény is hasonló: az előadás nem az érzelmeinket veszi célba, hanem az értelmünket mozgósítja, hogy lássuk meg az emberi lét eredendő groteszkségét. Az érzékek és a zsigerek szintjére visz le, hogy megtaláljuk a horror és az abszurditás forrásait. A társadalom csak rátesz erre az abszurditásra egy-két-három-stb. lapáttal, helyzete és civilizációja válogatja. Rám sem hatott érzelmileg ez az előadás, de nem szűnik meg nyugtalanítani. S talán ez is volt a célja…

Akárcsak a Szeget szeggel. Szerintem legalábbis az udvarhelyi előadás sem törekedik érzelmi befogadásra, inkább igazságérzetünket, emberi tartásunkat kívánja mozgósítani, táplálni. Rá akar világítani arra, hogy micsoda rohadt dolog történik ebben a Shakespeare-darabban: ugyanolyan, mint amit nap mind nap láthatunk a valós életben. Shakespeare ma is tükröt tart nekünk. A rendező – Alexandru Berceanu - merész dramaturgi húzásra vállalkozik: Hercegnővé változtatja a jó Herceget, s ezáltal világos szituációt teremt. Az istenített, visszavárt államfő hitványabb az általa hagyott helytartónál. A helytartóról – akinek az lett volna a feladata, hogy elvégezze a piszkos munkát, hogy a törvényt alkalmazva megtisztítsa a várost az erkölcstelenségtől – kiderül, hogy maga is bort iszik és vizet prédikál. Meg akar hágni egy érintetlen fiatal apácát, miközben egy ifjút halálba küld csupán azért, mert teherbe ejtett egy szüzességet nem fogadó leányt. De mit tesz a jó Herceg(nő)? Álruhában – szerzetesként – visszatér, és intrikába kezd az ifjú megmentéséért. Helyette szemrebbenés nélkül másokat küldene halálba, hogy reggelre legyen akinek a fejét föltálalják a helytartónak. Az apácalány helyett pedig más ágyast küld: a helytartó egykori menyasszonyával szórakozhat a sötétben, aztán – a leleplezést követően - feleségül kell vennie a hölgyet. És végül, miután Mátyás királyként igazságot szolgáltat a város kapujában, a kegyes hercegasszony ajánlatot tesz az apácácskának egy kis leszbikus partira – a rendező így húzza alá még jobban a shakespeare-i változatban is meglévő fordulatot, ahol a hímnemű herceg kíván immár nemcsak atyai kapcsolatba lépni Krisztus menyasszonyával. Hercegi önkény, manipuláció, kifinomult romlottság a helytartói önkény, manipuláció, brutális romlottság helyett – ez az, ami között választani lehet. Lesújtó kép. A rendezői vízió lényegileg egyezik a shakespeare-ivel.

Lényegileg igen, de a megoldásaiban nem. Az előadás egy éretlen és szertelen fiatal rendező műve, aki még nem tudja fegyelmezetten és célszerűen használni nyilvánvaló tehetségét, ötletszülő képességét. Az előadásból rengeteg időt és energiát elpazarol egyből érthető dolgoknak a nézőbe sújkolására. Például iszonyúan sokszor és sokáig illusztrálja „ritmikus lihegéssel, körtáncszerű közbefekvéssel” a városon eluralkodó szabadosságot: mindenki mindenkivel szexel, állandóan és mindenütt és szinte szertartásszerűen. Jó, ezt értjük első látásra is… A helyzet súlyosságát illusztrálandó újságkivágásokat, jogi szabályokat, végrahajtási utasításokat – művészetidegen szövegeket olvastat be a színpadot körülülő, éppen munkanélküli színészekkel. Minek? Shakespeare, ebben a darabjában is, éppen elég borzalmat kínál - elég ha az eljátsszák! -, nem kell megfejelni. A baj csupán az, hogy a sok spekulatív játéknak áldozva, elsősorban azokra koncentrálva, nem játszanak el mindent abból amit Shakespeare megírt. Álgazdagságot kínálnak az igazi gazdagság helyett. Ezért írhatta az előadásról Budai Katalin magyarországi színházkritkus a fesztiválújságban: „Meggondolkoztató, hogy noha annyi minden történik, sokféle zene szól, izgalmas szerepkettőzések csiklandják az elmét, mégis milyen lassan vánszorog az idő, mennyire lankad a nézői figyelem.” A rendezői invenciókból – néha – kevesebb több lenne.

Szeget szeggel

kapcsolódó írások

Jelenetek egy szenvedéstörténetből KISVÁRDAI LAPOK